Lőrinczy Juditot talán nem kell bemutatnom az oldal olvasóinak. Ezekben a percekben jelenik meg az Ünnepi Könyvhéten Judit első regénye, az Ingókövek. A szerzőnő ennek ellenére nem kezdő; jelentek már meg novellái a Galaktika magazinban, játszották már drámáját Londonban, és irodalmi díjat is nyert.
Sztálingrád ostroma annak ellenére, hogy a II. világháború egyik fordulópontjának tekinthető, a világháborús irodalomban alulreprezentált témának számít. Az Ingókövek azonban nem csak ezért különleges, hanem azért is, mert a rendkívül alapos és pontos alapozó kutatáson túl olyan irodalmi szöveggé formálódott a szerző kezei közt, amely túlmutat a hagyományos világháborús kérdéskörön; a bűnösség kérdésén – legyen az kollektív vagy egyéni –, a vezetésnek a közkatonák sorsával kapcsolatos közömbösségén, a civil lakosság kiirtásán és feláldozásán, rejtett, belső politikai erővonalakon.
Úgy vélem, amit a kezünkben tartunk (vagy fogunk hamarosan tartani), az emberi hibákon és gyarlóságon túlmutató általános igazságokról szól. Arról, hogy ugyanonnan jövünk, ugyanoda tartunk, mint mindenki más is; a pusztulásba. A bűnök és a szenvedés egy ponton túl már lehet az irodalom tárgya, ugyanis a nyelv csak bajosan képes kifejezni azt. Ennek a kifejezési lehetőségnek a határain billeg az Ingókövek. Ennél többet nem mondhat, de kevesebbel meg nem elégszik meg.
A cselekmény maga négy, egymástól igencsak különböző karakter bolyongása az ostromban. Sorsuk természetesen összekapcsolódik egymással. Két orosz és két német szereplő, egy tiszt, egy mesterlövész, egy közkatona és egy pilótanő; egyikük vezekel, másikuk eltéved a halál felé menet, a harmadik túlél és életben tart, a negyedik pedig választásra kényszerül élet és halál között. Megjelenítésük szándékosan pártatlan, emberi mivoltuk a hangsúlyos, nem pedig az, hova tartoznak. A sötét erdőben történő bolyongáson túl megismerjük a csata menetét, mindezt valódi tábori levelekkel, valós történelmi szereplőkkel megtámogatva. A végkifejletet mind ismerjük, az események valódi tétje azonban nem a város védelme vagy bevétele, hanem annak a másik, rejtett háborúnak a vége, amelyet a titokzatos Révész és Sztálingrád/Caricin vív egymással.
A regény főhőse, maga a város, szintén határvidék. Két fronté, két emberi világé, és olyan erőké is, amelyeknek létét nem feltételeznénk a regény olvasásának kezdetekor. A szövegben hamar elkezdődnek azok a folyamatok, amelyek a háborús regényszöveg rétegét lépésről lépésre metaforikussá teszik, így a végére egészen mást kapunk, mint amibe belekezdtünk. A tények azok tények – sokan gondoskodtak arról, hogy az utókor megismerje az ostrom „valóságát”. A II. világháború, és ezen belül Sztálingrád dokumentáltsága kétségbe vonhatatlan, de a történelem valósága alatt vagy felett mindig ott húzódik az emberi lét története. A regény szándékosan nem történelmi, hanem egzisztenciális kérdésekkel foglalkozik; egyének sorsával, és az alapvető emberi életközösséggel: az otthonnal.
A szöveg maga jóval színvonalasabb, mint egy első könyves szerzőtől várnánk – köszönhető mindez sok évnyi befektetett munkának és a jól sikerült szerkesztésnek is – bátran kijelentem, hogy szebb és kidolgozottabb, mint sok friss szépirodalmi kiadó megjelenéséé. A ritkán döccenő mondatok sora elképesztően erős atmoszférát teremt, és szinte érezzünk, lelkünkre ül ez a kor. Ránk rakódik, lehúz, befed, mint a nagy orosz tél gyilkos hava. Az anyagok, legyen az kő, vér, hús, fém, plasztikusak, és a néma városban, a senki földjén mi is érezhetjük azt a bizonyos fémes ízt, amiről aztán eldönthetjük, a pisztoly csöve vagy a magunk vére az. Mindehhez a baljós, szorongást keltő, a háborúban is néma városban a szereplőkkel együtt elkezdhetünk elszámolni mindazzal, amit elkövettünk a múltban, vagy amit nem tudunk elkövetni a jelenben, mert a nagy bábjátékos nem arra húzza a zsinórjainkat.
Valószínűleg sokakban felmerül az a kérdés, hogy az eddig leírtak után akkor végülis fantasztikus regény-e az Ingókövek. E sorok írójának van erre válasza, de az olvasó feladata, hogy olvasásakor erre megfeleljen. Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki érdeklődik a háborús regények iránt. Annak is, akit feltüzelnek a szellemi kihívások, amilyeneket az Ingókövek bőségesen nyújthat. Annak is, aki szeret elmerülni a szépen megírt prózai szövegekben. De még annak is, aki a fantasztikumot szereti; hiszen meglehetősen zavarba ejtő, amikor a krokodilt körbetáncoló szoborgyermekek szoknyáját meglebbenti a szél, vagy nyomodban lecsap az érckalapács.
Kelenik Éva/Nyerw
Hozzászólások
[cikkbot további írásai]