Mindnyájan álmodoztunk már arról, hogy milyen jó is lenne szuperhősnek lenni, és egy sereg emberfeletti képesség birtokában rendet tenni a világban. Ez olyan közhely, hogy szívem szerint le se írnám, ha nem e koncepció köré épülne a DC kiadó China Miéville által újraélesztett sorozata, a Dial H, vagy, ahogy korábban nevezték, Dial H for Hero.
Adott egy masina, amit tárcsázva az ember korlátozott ideig random szuperalteregók – és velük együtt képességek – birtokába jut, hogy az így kapott hatalommal egy szebb hellyé tegye világunkat. Erre az ötletre épül a sorozat, melynek első része 1966 januárjában jelent meg a House of Mystery képregény-antológia 156. számában, hogy aztán két évvel később a 173. számban le is húzza a rolót. A következő évtizedekben – hetvenes, nyolcvanas, kétezres években – történtek kísérletek az újjáélesztésre, ezek mégsem voltak sikeresnek mondhatók.
Nem olyan régen azonban a DC gondolt egyet, és újraindította az összes fontos címét a teljes univerzumával együtt. Ennek köszönhető az, hogy olyan kevésbé kiaknázott képregényeket is elővettek, mint a Dial H, és amelynek élvezetéhez ráadásul nem is kell tisztában lenni a korábbi történetekkel.
Hősünk Nelson Jent, aki a következő láncszem a szuperhősök (d)evolúciójának sorában: míg a negyvenes évek bajnokai tökéletes fizikumú és erkölcsű férfiak, asszonyok voltak, addig őket a hatvanas években olyan karakterek követték, mint Peter Parker vagy Tony Stark, akik a nagy igazságosztás közepette olyan mindennapi problémákkal küzdöttek, mint a számlák kifizetése vagy az alkoholizmus. Nelson számára már csak a problémák tömkelege maradt: nemrég veszítette el az állását, majd a barátnőjét, és mivel emellett túlsúlyos láncdohányos, így már túl van élete első szívinfarktusán, pedig még nem töltötte be a harmincat se.
Egyedül azért nem vitte el őt egy újabb roham, mert egyetlen barátja, Darren gondoskodik róla. Nelson azonban nem hajlandó tudomást venni a problémáiról, inkább szenvedélyeibe menekül, amivel persze egyszer csak túlfeszíti a húrt Darrennél, és elüldözi. Hibái ellenére azonban Nelson kifejezetten jószívű, így a bűntudattól mardosva rögtön is rohan a barátja nyomába – csakhogy tanúja legyen annak, hogy Darrent néhány markos legény dolgozza meg. Nelson az egyik közeli telefonautomatához siet, hogy segítséget hívjon, ám a fülke működésbe lépve hívás kezdeményezés helyett egy bizarr szuperhőssé, Kéménylegénnyé változtatja.
Miután megmentette és kórházba szállította barátját, két problémával is kénytelen szembesülni. Az egyik, hogy barátja minden erénye ellenére nem egy szent – a napi betevőjét mások lakásainak kirámolásából szerzi. A másik, hogy a történet helyszínén, Littleville városában olyan járvány ütötte fel a fejét, melynek elszenvedői kómába esnek. A két probléma ráadásul összefügg, Darren ugyanis olyan lakásokba tört be, melyek tulajdonosai kómában voltak.
Természetesen hamar kiderül, hogy e mögött Darren megbízói állnak, akik többek pitiáner gengsztereknél: a szálakat egy másik dimenzióból érkezett lény és egy nihilomanta kettőse irányítja, akik szívük szerint megfojtanák egymást egy kanál vízben. Nem azért szabadították a járványt a városra, hogy utána kirabolhassanak másokat, ellenkezőleg, a rablásokból csupán finanszírozzák kísérleteiket, melyek eredménye e különös betegség.
A szembenállásuk ellenére azonban Nelson nem egy komoly ellenfél számukra, ugyanis bár hatalmas szíve van, esze nincs sok, és ami hibát el lehet követnie egy szuperhősnek, azt el is követi. Így amikor Könnyfakasztó Kapitányként meglátogatja Darren főnökét, és közli, hogy hagyják békén a barátját – nos, azzal célkeresztet rajzol mindkettejük fejére.
Szerencse, hogy a színen egy másik tárcsázó is megjelenik, Manteau, alias Roxie Hodder, hogy hősünk segítségére siessen, mikor fordul a kocka, és Nelsont kezdi el üldözni a bűn. Roxie egy fiatalos, talpraesett, belevaló nőszemély, aki Nelsonnal egykorú – volt a hippikorszak idején. Ez semmit sem von le szerepéből – míg más képregények idős hölgyei otthon aggódnak hozzátartozóikért, Roxie nem csak együtt küzd Nelsonnal, de mentorálja is.
Voltaképpen az egész képregényt kettősük és Miéville szárnyaló képzelete viszik el a hátukon. Ennyi elborult szuperhős-alteregót én Grant Morrison Seaguy minije óta nem láttam, a Dial H ötletkavalkádja pedig Warren Ellis Nextwave-jével is sikeresen veszi fel a versenyt fantázia terén. Ráadásul a tárcsa mintha direkt szívatná hősünket, és sosem az alkalomhoz illő szuperszerepet kapja.
Ami a történetet magát illeti, az voltaképpen nem túl bonyolult, de szemmel láthatólag Miéville szándékában nem is egy csavaros sztori állt, hanem egy agyament képregény. Itt-ott azonban mégis egy kicsit többet vártam volna kiforgatások terén, így az egyik szuperhős-alteregóból, Erős Nyíl Törzsfőből többet is ki lehetett volna hozni, minthogy Nelson ebben a formában nem mehet ki játszani, mert azzal megsértene másokat. Az észrevétel ül, annál is inkább, mert ez az alteregó nem Miéville agyszüleménye, hanem a hatvanas évekből származik, mégis a megvalósítás lehetett volna egy kicsit több. Ezzel szemben kimondottan jópofának találtam, amikor Nelson szuperhősnővé változik, ami kellemes fricska annak a tévhitnek, hogy egy női főhőssel az átlag képregényolvasó nem tud azonosulni. Ráadásul ezeket a témákat Miéville természetesen és visszafogottan kezeli, egyetlen egyszer sem fölényeskedik az olvasóval vagy oktatja ki.
Ugyanakkor egy kicsit szintén többet vártam volna a különszámtól, amiben Miéville a tárcsa történetét az ókori Babilonig vezeti vissza, amely adalék egyelőre inkább fura, mint jó, mindenesetre én bizalmat szavaztam neki – meglátjuk, mihez kezdenek vele az alkotók.
A tárcsa telefonfülkévé tétele viszont telitalálat, hiszen ez szinte állandó kelléke minden szuperhősnek: nem egyszer öltözött át bennük Superman, csatlakozott le a Mátrix világáról Neo, de még a Doktor időgépe is ezt az alakot öltötte magára.
De kiforgatások ide, meredek ötletek oda, a képregény szíve-lelke azonban mégis csak Nelson figurája. Ő az a fiatal, akit maga alá temetett a válság, és aki egyszerre próbálja megtalálni a helyét a világban és menekülni előle. Hogy máshogy is tenné egy képregényben, minthogy szuperhős alteregók mögé bújik? Ami pedig ezt még hangsúlyosabbá teszi, a motivációja: ugyanis nem a hírnév, a pénz, az önvád vagy a bosszú miatt marad a tárcsahasználat mellett. Egyszerűen számítani akar, amivel sok fiatal tud azonosulni. Roxie-val szőtt barátsága pedig telitalálat, elvégre az embereknek kortól, nemtől, minden egyébtől függetlenül lehet közös hobbijuk, és ez miért is ne hidalhatna át minden távolságot?
A Dial H összességében kellemes kikapcsolódást és friss szuperhős-sziporkákat kínál, és aki kedveli Miéville vagy az angol képregényírók alkotásait, annak kötelező darab.
Érdekességek:
- Azt hiszem, China Miéville-t nem kell bemutatnom az SFmag olvasóinak. Baslaag-ciklusának első két része itthon is kapható, a Konzulváros pedig idén jelent meg magyarul.
- Azt viszont kevesen tudják róla, hogy írt volna Vasember képregényt is, csak a Marvel szerkesztőknek nem tetszett az ötlet, hogy Tony Stark a kizsákmányolt munkásosztályt képviselő hőssel küzdjön meg.
- Ezután a DC kereste fel a Swamp Thing sorozatához, hogy aztán végül ahelyett a Dial H-et írja.
- Interjú Miéville-lel, amiben beszél olyan neves alkotók műveiről is, mint Alan Moore, Frank Miller, Warren Ellis és Grant Morrison.
- A DC kiadó 2011-ben indította újra a címeit. Ezt tették az új olvasók bevonása érdekében, akiket a több évtizednyi kontinuitás elriasztott. Ez már bejáratott módszer a DC köreiben, ugyanezt tette a nyolcvanas években is. Más kérdés, hogy az eredmény felemás lett, ugyanis a szerzők közül sokan nem tudtak megegyezni abban, mit tartsanak meg a régi kontinuitásból, és mit ne. Ez azonban nem érinti a Dial H képregényt, ugyanis annak története teljesen független a fősodortól.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>