SFmag

Tavaly jelent meg magyarul a Fumax kiadó gondozásában a Tövisek hercege, melyben megismerhettük Jorg herceget, bajtársaival, világával, múltjával együtt. Eltelt egy év, és már a kezünkben tarthatjuk a folytatást, a Tövisek királyát. Lawrence gyorsan ír, a Fumax pedig igyekszik nem lemaradni mögötte – augusztus elsején várható angol nyelven a trilógia záró darabja, ha pedig a kiadó tartja a tempót, akkor jövőre mi is élvezhetjük a lezárást Gy. Horváth László tolmácsolásában.

A regény ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész végződött: Jorg megszerezte Renar Felföld trónját. Sokat azonban nem ülhet a babérjain, ugyanis a dolgokat nem elég megszerezni, meg is kell tartani. Márpedig Jorgnak jóval kevesebb tapasztalata van az előbbiben, mint az utóbbiban. A Tövisek királya élvezetéhez tehát nem árt tisztában lennünk az első részben történtekkel, ugyanis a regény erőteljesen épít az ott kialakult konfliktusokra, illetve Jorg jellemfejlődésére. Ugyanakkor más trilógiák középső részeivel szemben a Tövisek királya nem érződik amolyan „út közepének”, aminek igazán se eleje, se vége, ugyanis Lawrence az összes szálat elvarrja, amit el lehet. A regény végére lezárul Jorg életének egy szakasza, és nyílik helyette egy új.

Továbbra is két idősíkon játszódik a cselekmény, az első három hónappal Renar Felföld elfoglalása után, a második négy évvel – ugyanekkora különbség volt az első regény két szála között is. Az elsőben Jorg kénytelen megerősíteni újonnan szerzett pozícióját, míg a másodikban kénytelen megvédeni, ugyanis most őt ostromolják hódító seregek. Lawrence ügyesen ugrál az idősíkok között, akkor fedve fel a fátylat a múltban megtörtént egyik eseményről, amikor annak a jelenbeli következményével is tanúi lehetünk. A két szálon túl továbbra is találkozhatunk velős meglátásokkal Jorg követőiről, melyek árnyalják vagy színesítik az adott figurát. Ez a három szál egy negyedikkel egészül ki, ugyanis betekintést kapunk Jorg mostohanénjének, Katherine-nek a naplójába is, amit hősünk az ostrom előtt olvas el.

Az egész regény olyan hát, mint egy hatalmas kirakós játék, ahol a darabok csak a legvégén illeszkednek össze egy nagy egésszé. Pont olyan, mint Jorg maga, aki továbbra is kutatja múltjának elfeledett részeit, hogy teljes – mégha nem is jó – ember lehessen, és, elsősorban, győztes. Azonban bármennyire is könyörtelen természettel bír is hősünk, a történet során benne is ébredezni kezd valami, amit jobb híján lelkiismeretnek nevezhetünk. Kiderül, nem leli örömét gyerekek vagy kedvencek szenvedésében, és mindent megtesz, hogy ezeket megakadályozza – akármilyen kegyetlen döntéseket is kelljen ezért végrehajtani, és akárhogy is igazolja ezeket mások és saját maga előtt. Nem válik belőle azonban alibi antihős, a győzelme érdekében továbbra is képes kockára tenni bárki életét, a sajátját is beleértve. Ennek köszönhetően aztán őszi legyekként hullanak körülötte társai, és nem egyszer kis híján ő is otthagyja a fogát, illetve egyszer józan eszét.

Ha az előző regényben a Gépnarancs Alexéhez hasonlítottam őt, a másodikban sokkal inkább emlékeztet arra a másodlagos ellenfélre, akit epikus fantasykben a szőke hercegnek kell legyőznie, mielőtt megmérkőzik a Sötét Úrral. Márpedig szőke herceggel és Sötét Úrral is találkozhatunk: az elsőt Orrinnak hívják, akinek feltett szándéka a lehető legbékésebb eszközökkel egységesíteni a Széthullott Birodalmat, és aki még a cinikus Jorg tiszteletét is kivívja, aki ugyan attól még juszt sem hajlandó meghajolni ellenfele előtt. A második pedig a Holt Király, aki egyelőre még nem több egy vészjósló névnél. Emellett kiderül, hogy a varázshasználók itt is egy ősi próféciához tartják magukat – amely szerint azonban Orrint illeti a császári trón, és semmiképpen sem Jorgot. Így míg más hősök kénytelenek elfogadni a sorsukat, Jorg lázad a számára kijelölt út ellen.

A fantasy toposzait pedig továbbra is posztapokaliptikus elemek színesítik. Így egyre többet tudunk meg az Építők világáról, többek között találkozunk kábelhidakkal, melyek átvészelték a pusztítást, és számítógépekkel, melyek beavatják Jorgot a mágia rejtelmeibe, amik erőteljesen emlékeztetnek a kvantumfizika tudományára – az ötletet például, hogy az élőholtak magyarázatánál Schrödinger macskája is előkerül, kimondottan jópofának találtam.

Jorg nem csak a jobbik énjével ismerkedik meg – mely nem sokat jelent –, hanem családjának anyai ágával, mely emberibben viszonyul hozzá, mint lelketlen édesapja. Amiért nagyapja mégsem öleli keblére, az az, hogy Jorg nagyon is az apjára ütött, és ennek megfelelően komoly feltételeket szab a támogatásához, amit az ifjú Ancrath, ha kelletlenül is, de elfogad.

Hősünk ugyanis kénytelen rádöbbenni, hogy nem számít, mekkora az egója, egyedül nem győzhet, és kénytelen bizonyos kompromisszumokat kötni. Kompromisszumokat, melyet egykor a gyengeség jelének tartott. Emellett kénytelen szembesülni korábbi győzelmeinek árával mások szenvedésén keresztül. Ezek egyike a már említett Katherine, aki, bonyolult családi kötelék ide vagy oda, cseppet sem közömbös Jorg számára.

A Tövisek királya egy sodró lendületű, fordulatos, összetett sötét fantasy, összetett, sötét hőssel. Tisztességes lezárással bír, ám előtte mindenképpen javaslom elolvasásra a Tövisek hercegét. Ajánlom azoknak, akik szeretik a komorabb műveket, és akik kedvelik az olyan karaktereket, akik a siker érdekében nem félnek bemocskolni a kezüket.

Érdekességek:

– Az író oldala.

– Ízelítő a magyar kiadásból.

Hozzászólások

hozzászólás