Az SF zsáner több fontos irodalmi díjat ismer. A Nebula, a Hugo, a World Fantasy vagy éppen a Bram Stoker -díjak csak a legismertebbek a számos régi-új elismerés között. Ezek a díjak általában jó iránytűként szolgálnak a minőséget kereső, de korlátozott idővel bíró olvasó számára. Bár az itt felsorolt tradicionális díjak mindenképpen egy bizonyos rangot jelentenek, mégis érdemes körülnéznünk más, újabb és esetleg eltérő szemléletű elismerések között, már csak azért is, mert a jelöltek köre csak ritkán fedi egymást.
A 2009-ben alapított Kitschies ilyen díj, melynek díjazottjai az adott évben az Egyesült Királyságban megjelent spekulatív fikciós elemeket tartalmazó művek lehetnek. A Kitschies életre hívói olyan regényeket jutalmaznak csápjaikkal, melyek a zsáner területén valami újat, progresszívet nyújtottak, akár a tartalom, akár a formai megoldások terén. A Vörös Csápot a legjobb regény, az Arany Csápot a legjobb bemutatkozó regény kapja. Emellett létezik még egy díj a legjobb könyvborítóknak is.
A díjkiosztóra február végén kerül majd sor, célunk, hogy az SFmag virtuális hasábjain a teljesség igénye nélkül bemutassunk néhányat a jelöltek közül. Ezek:
- Madeline Ashby – vN (Angry Robot)
- Jenni Fagan – The Panopticon (William Heinemann)
- Rachel Hartman – Seraphina (Doubleday)
- Karen Lord – Redemption in Indigo (Jo Fletcher Books)
- Tom Pollock’s – The City’s Son (Jo Fletcher Books)
- Jesse Bullington – The Folly of the World (Orbit)
- Frances Hardinge – A Face Like Glass (Macmillan)
- Nick Harkaway – Angelmaker (William Heinemann)
- Adam Roberts – Jack Glass (Gollancz)
- Juli Zeh – The Method (Harvill Secker)
Karen Lord művéről Hanna tollából már közöltünk egy rövid ismertetőt, mely a Kitshies ürügyén álljon itt ismét, javított formában:
Mesét mondok, mert könyve lényegében az: a néha az olvasónak kiszóló narrátor mintha csak egy falu poros terén mesélne közönségének, és a történet szövése is a hagyományokat követi: a főhős megtanulja a leckét és végül jutalmat kap. A mondatok zenélnek, lassuló-gyorsuló ütemük a míves élőbeszédet idézi; ezt a regényt gyönyörűség lenne hangoskönyvként meghallgatni.
A történet kezdetén Ansige, az elhízott és falánk férj indul útnak, hogy feleségét, Paamát – aki kiváló szakács – visszahívja a nő szüleinek házából, ahová két évvel azelőtt „elment látogatóba”. Követelőző bendője azonban számos balesethez vezet, amelyeket Paama megpróbál elsimítani, bár esze ágában sincs ismét a férjéhez költözni. Leleményes kimagyarázásai és a károk csökkentésének elegáns módja felkelti az afrikai szellemek, djombik figyelmét, akik éppen hordozót keresnek egy hatalmas varázstárgynak, a Káoszbotnak. A választásuk Paamára esik, akinek át is adják a káosz hatalmát – csakhogy elfelejtik kiokítani, miként használja.
A káosz eredeti ura, aki hátat fordított a megvetett emberiségnek, és büntetésül megfosztották ereje egy részétől, nem hajlandó beletörődni abba, hogy lefokozták, és minden követ megmozgat, hogy megtalálja elvesztett hatalmát. A nyomok Paama falujába vezetnek, de mivel az indigószín úr (kék a bőre) önző önmagából indul ki, a nő gyönyörű, ám elkényeztetett, hajadon húgában látja meg azt a nemtörődöm zsarnokot, aki a káosz méltó forgatója lehet. Hogy visszaszerezze elvesztett hatalmát, ezért sivatagi herceg képében udvarolni kezd a lánynak…
Nehéz megállni, hogy az egész történetet el ne meséljem, olyan sima a folyása, de jobb, ha mindenki inkább maga fedezi fel. A mesei hagyományok és szerepek sorra felbukkannak a könyvben, ám mégsem válnak unalmassá; a Redemption in Indigo pontosan azt nyújtja, amit várunk tőle: ismerős toposzok segítségével sző egy elbűvölő, olykor vidám, máskor szomorú történetet.
A környezet afrikai, a djombik és a bajkeverő Pók ismertek lehetnek a kontinens népmeséiből. Ha valaki egy teljesen új és meglepő történetet várt, csalódni fog, de aki egyszerűen csak szereti a meséket, az jól fog szórakozni, a hangulatra pedig semmi panasz nem lehet: szinte érezni a fűszeres ragu és a mézes kölesgombóc illatát, hallani a gabonát őrlő asszonyok mozsártörőjének pufogását, érezni a forróságot.
Amikor Paama és az indigószín úr végre találkoznak, a káosz urának be kell bizonyítania, hogy a lehetőségek és választások varázserejével milyen nehéz bölcsen bánni, és csodálatos, szemet felnyitó utazásra viszi magával a nőt, amelynek végén mindketten többet kapnak, mint amit reméltek.
A Redemption in Indigo nem több és nem kevesebb annál, amit fentebb írtam: egy meseregény minden korosztálynak. Örvendetes, hogy tágulnak a keretek, és elszakadva a kelta és tolkieni örökségtől más hangok és megközelítések is egyre nagyobb számban kerülnek be a legjobbak közé – és az olvasók polcaira.
Hozzászólások
[hanna további írásai]