SFmag

Anne McCaffrey óta az emberek előszeretettel háziasítják a sárkányokat ahelyett, hogy barbár módon lemészárolnák őket. Többnyire hátasként, ám akad közöttük vadászállat vagy sima kedvenc is. Ez olyan meghatározó toposz lett, hogy az összes példa felsorolásához nem csak ez a cikk, de az egész tematikus hónap is kevés lenne.

Persze arra, hogy ez a McCaffrey által előtérbe került toposz, a házasított sárkány már korábban is megvolt, ékes bizonyíték Jack Vance 1962-ben a Galaxy magazinban megjelent, majd 1963-ban könyvben is kiadott és Hugó díjat nyert alkotása, a Sárkányurak, mely hat évvel megelőzte az első Pern regényt. Persze, nem is Vance-ről beszélnénk, ha nem csavarna rögtön egyet a koncepción, amit aztán ne egészíteni ki itt-ott néhány hajmeresztő ötlettel.

Aerlith sziklás-hegyes világát az emberek a régmúltban kolonizálták – egyesek szerint egy háború valamely oldalának száműzöttjei –, csakhogy aztán a galaktikus birodalom összeomoljon, a jövevények pedig teljesen magukra maradjanak, és középkori szintre süllyedjenek, feledve az űrutazás tudományát. Arról pedig, hogy ne tudjanak fel kelni a padlóról, gondoskodnak a grefek, egy űrutazó faj, akik meghatározott módon meghatározatlan időközönként ellátogatnak a bolygóra, embereket ragadnak el, és lerombolják az addig felépített civilizációt, hogy az aerlithieknek Ádámtól-Évától kelljen kezdeni mindent, és lehetőségük ne legyen utolérni támadóikat és revansot venni rajtuk.

A grefek ezt pedig teszik azért, mert az emberekből tenyésztik ki a szolgafajaikat, kábé úgy, ahogy mi tenyésztettük ki a farkasból a különféle kutyákat, és időnként el kell a vérfrissítés. Egészen addig, amíg egy bizonyos Kergan Banbeck meg nem elégeli a dolgot, és túszul nem ejt huszonhármat e faj példányai közül. Eredetileg ezt azért teszi, hogy feltételeket szabjon a támadóknak, melyek szerint elengedik az összes új zsákmányukat, hagynak egy űrhajót és örökre elhúznak Aerlithről. Amit a tárgyalásra küldött tenyészember nem hajlandó megérteni, ugyanis a dolgok eleve elrendeltettek, így az egész univerzumnak és minden benne élőnek – Kergannal az élen – az lenne a legjobb, ha elengedné a foglyokat és igába hajtaná a fejét, elvégre nem a lekvár főzi a nagymamát. Mindezt udvariasan és türelmesen taglalja, amíg Kergan el nem küldi őt a fenébe, hogy aztán a támadók tehetetlenségükben inkább végezzenek magukkal, magukra hagyva a huszonhárom túszt, semmint engedjenek.

Telik az idő. Kergan Banbeck az „amilyen az adjon Isten” elve alapján ugyanazt teszi a grefekkel, mint amit ők tettek az elrabolt emberekkel: különböző teremtményeket tenyészt ki belőlük harcászati és logisztikai célokra. Ezt gyakorlatias célokból és önérzetből egyaránt teszi – egyrészt a sárkányok jól jönnek a harcban, másrészt meg beint az agresszoroknak.

Utódjának, Joaz Banbecknek azonban nem csak az űrbéli támadók miatt fő a feje, akik azóta hírüket nem adták maguktól, hanem jóval közelebbi probléma miatt – a szomszédos völgy ura, Ervis Carcolo fejébe vette, hogy visszaállítja otthona dicső hírnevét. Más nem is nagyon fér el amúgy a kobakjában, így amikor Banbeck figyelmezteti, hogy a szabálytalan pályájú Koralin csillaggal együtt lassan az azóta Alapistáknak – eredetiben Basics – hívott grefek is visszatérnek, magasról fütyül rá.

Érdekes a két várúr jellemének szembeállítása: Joaz Banbeck magánakvaló személy, de pont annyira, hogy az emberek ne akarják megfojtani egy kanál vízben, de ne is emeljék piedesztálra ebbéli tulajdonságáért. Amiért elismerik, az pont gyakorlatiassága, ami sokszor műveltségéből fakad. Ezzel szemben Ervis Carcolo voltaképpen nem egyéb egy háborús uszító paprikajancsinál, akinek inkompetenciájával saját emberei is tisztában vannak, csak ezt mégsem mondhatják a szemébe. Carcolo természetesen jóval gyakorlatiasabb embernek tartja magát a puhány Banbecknél, aki alagutakat ás a népének a támadók ellen, ahelyett, hogy több harci sárkányt tenyésztene ki. Bár a karakterek erősek – a személyes kedvencem Carcolo jóval több gyakorlati érzékkel bíró jobb keze, Bast Givven –, a két várúr párosa nem sikerült olyan markánsra, mint Cugel és Iocounu. Ez talán azért is lehet így, mert Vance itt egyértelművé teszi, hogy melyik félnek szorít, mégha ezt visszafogottan is teszi.

Ami a kisregényt elviszi a hátán, az a koncepció: két faj a másik félből kitenyésztett sereggel száll szembe egymással, így megvan annak a maga morbid varázsa, amikor az emberi oldalon a vezér egy grefből kitenyésztett hátason oszt parancsokat, miközben a másik sereg vezetője ugyanezt teszi egy emberparipa hátán. Ahogy annak is, amikor a tárgyalni küldött tenyészember az aerlithiek sárkányaira urakként hivatkozik. Vance-nek egyébként a rabszolgaság és elnyomás kedvenc témái közé tartozik, elég csak a Planet of Adventure ciklusára, a Klau rabszolgáira vagy a magyarul a Sárkányurakkal egy kötetben kiadott Az utolsó várkastélyra gondolni.

Hogy a helyzet egy kicsit még bonyolultabb legyen, az Alapistákon és az egymással szemben álló sárkányurakon kívül még a hitnökök – Sacerdotes – képviselik magukat: meztelen emberek, akik fogadalmat tettek, hogy nem avatkoznak bele más népek sorsába. Ők még a sárkányurak előtt értek Aerlithre, és alig várják már, hogy a többi ember eltűnjön a képből, mert akkor nem mérgeznék alantas eszméikkel az univerzumot. Arroganciájukkal és lehetetlen merevségükkel még Spockot is kiüldöznék a világból, és egyik sárkányúr sem foglalkozna velük, ha nem hírlene, hogy egy olyan fegyveren munkálkodnak, amivel egyszer és mindenkorra el lehetne üldözni az Alapistákat.

Szót érdemel még Aerlith világa, ami, Vance-hez méltóan, nem csupán egy második Föld, hanem egy idegen bolygó, mely hat földi nap alatt fordul meg tengelye körül. Ennek következtében egyrészt a hajnalt és az alkonyatot hatalmas vihar kíséri, másrészt a stratégiát is meghatározza, elvégre vaksötétben nemcsak az emberek nem látnak az orrukig sem, de a sárkányok is megvadulnak.

Maga a mű mindössze alig száz oldal, tehát egy ültőhelyben kiolvasható. Ami személy szerint kevésbé tetszett benne, az az, hogy a nagy csatákban könnyen elveszünk, melyik fél éppen melyik sárkánnyal miért támad kire, ami persze lehet, hogy szándékos volt, elvégre a háború a valóságban is egy nagy káosz. Ugyanakkor ezt bőségesen ellensúlyozzák Vance erényei, melyek nem véletlenül ihlettek meg más írókat, köztük George R. R. Martint, akinek nem egy novelláján – köztük pl. a Homokkirályokon – érződik Vance hatása.

Ez pedig fantasyrajongók körében már önmagában nyomós indoknak számít.

Hozzászólások

hozzászólás