SFmag

A Sir Gawainben újév napján zöldbe öltözött, zöld bőrű lovag lovagol be fejszével kezében Camelotba, a mulató lovagok és hölgyeik közé, és kihívást intéz az egybegyűltekhez: bárki lesújthat rá a fejszével, de következő újévkor állnia kell a viszontcsapást. Noha a kihívásba csomagolt sértés az egész udvart éri, Sir Gawain nem hagyja, hogy Arthur feleljen meg rá, hanem maga vállalkozik a próbára. A zöld lovag azonban nem hal meg, mikor a fejét veszi, hanem felkapja az elgurult főt, és ellovagol. Gawainnek egy év elteltével fel kell kutatnia, ha nem akar hitszegővé válni, ám útközben ki kell állnia a tisztaság és a bátorság próbáját. Sir Gawain végül elbukik, és ezért bűnhődnie kell, de a legnagyobb büntetés mégis az önvád, amellyel maga ellen fordul. Tudja, hogy esendő ember csupán, viszont hibájától erényei élesebbek lesznek.

John Howe festménye

A tizennegyedik század második felében élt és alkotó névtelen költő műve fontos alkotás, mely bár Chaucer korában íródott, mégis egy régebbi, mai angol fülnek idegenebb hagyomány szerint íródott (Chaucer írásaival ellentétben például mai angolhoz szokott olvasó nemigen érti). J. R. R. Tolkien érdeme, hogy archaikus, ámde érthető és gördülékeny angolra fordította a Sir Gawaint (és a kézirat másik három verse közül az egyiket, a Pearl néven ismertet).

Még egyetemista koromban olvastam a Sir Gawaint, és már akkor megragadott a ritmusa, a régies, ugyanakkor frissen ható történet. Akkor az egyik évfolyamtársammal olvastuk felváltva a versszakokat, és bár korántsem értettünk minden szót, borzongatóan szép volt hallani a ritmusát. Nemrégiben újraolvasva még több szépséget fedeztem fel benne. A névtelen költő, aki írta, ugyanis  nem modoros, poros szöveget alkotott, hanem valamit, amiben még évszázados távolból is megcsillan a humor, az emberismeret és az óangol hagyományok és a francia „udvari szerelem” érdekes keveréke.

Zseniális például, ahogy a költő megoldotta a feszültség fokozását a második próba versszakaiban. Sir Gawain ugyanis utazásai során megáll vendégeskedni egy nemesnél, aki fogadást köt vele: míg ő vadászni megy, Gawain vigyáz a házára, és minden amit a vadászat során elejtenek, a lovagé lesz, ám cserébe a lovagnak is át kell adnia házigazdájának mindent, amivel a nap végére gazdagabb lesz. Miközben Sir Gawain erényét alaposan próbára teszi a házigazda szépséges és meglehetősen felajzott felesége, a versszakokat a vadászat felfokozott, izgalmas képei váltják. Ahogy a vadászat során egyre szerényebb lesz a zsákmány, úgy kap egyre több csókot Gawain, és az ember a váltakozó színek mintázatát követve szinte várja és féli, mikor bukik el végre.

A Sir Gawain lenyűgöző költemény, nem csoda, hogy felkeltette Tolkien figyelmét. Élvezhetősége nagyban köszönhető a jó professzornak, aki fordításában egyúttal értelmez is – hiszen minden szóválasztást annak rendel alá, hogy ugyanazt az értelmet és élményt nyújtsa a mai olvasóknak, mint amilyet egykor a kortársak számára nyújthatott a vers.

Bár a történet maga nagyon régi, és a „zöld ember” figurájában az újjáéledő természet és a vadon hatalmának jelképér, egy kereszténység előtti, kelta alakra ismerhetünk, az anonim költő keresztény, szívet-lelket kínzó próbatételt faragott a zöld lovag kihívásából. A vers mégsem egyszerű példabeszéd: Sir Gawain ugyan a lovagi eszményeket testesíti meg, mégis emberi alak, aki végül megbotlik az erény ösvényén, és ettől válik hitelessé és érdekessé az alakja. Gawain más hús-vér emberekhez hasonlóan kételkedik önmagában, és önmagát legyőzve törekszik engedelmeskedni a lovagi és keresztényi ideáloknak. Emiatt a vers nem didaktikus, mondanivalót szájba rágó papolás, hanem ma is eleven, élvezhető irodalmi mű, ami kora ellenére Tolkien fordításában mégis modernnek hat, egyáltalán nem érezni rajta az eltelt időt.

A Tolkien-hónap végéhez közeledve, levezetésül szívből ajánlom Sir Gawain és a zöld lovag történetét.

Hozzászólások

hozzászólás