– És akkor Kálmeró kinyitotta a harmadik, legkisebb ajtót is.
Vártam, hogy a Felvonó folytatja, de az csak hallgatott. Most hallgatott először.
– Mi történt azután? – kérdeztem.
A Felvonó talán több száz éves volt, favázzal, tejüveg ablakokkal és sötétbarnára koptatott bőrpaddal.
A szálló vendégei először furcsállották, hogy mit keres egy bőrpad a liftben, azután elraktározták a szálló többi antik különcsége között, végül fogták magukat, és próbaképpen leültek a bőrpárnára. És ekkor a Felvonó mesélni kezdett.
Mindenkihez volt egy története, és a történetek pont akkor értek véget, amikor az utazó felért a kívánt szintre. Sokan nem hitték, hogy eljutnak a történetek végére, de Felvonónk egy másik, nyugodtabb világ szülötte volt, amikor az emberek 
és liftek még nem siettek ennyire, hogy utolérjék magukat, és a tervezők nem felejtették ki az ülést a felvonóból. Voltak, akik azt mondták, a tejüveg ablakok mögött megáll az idő – vagy legalábbis olyan sebességgel suhannak el odakint az emeletek, ahogy azt a Felvonó és a történet dramaturgiája megkívánja.
Én magam két hete voltam a Szálló vendége, és két hét nem volt elég ahhoz, hogy megunjam a Felvonó meséit. Korábban már egy másik magyar is járt itt előttem – ezt maga a Felvonó árulta el.
Egész ittlétét azzal töltötte, hogy reggeltől estig jegyzetfüzettel liftezett fel-le a földszint és az első emeleti szobája között. Egy út átlagosan egy percig tartott. El tudod képzelni, egy nap hányszor fordult? – kérdezte akkor tőlem a Felvonó.
Ám arról senki sem tudott, hogy a Felvonó valaha is félbehagyott volna egy történetet.
– Mi történt a vándorlegénnyel? – kérdeztem ingerülten a lifttől, mert biztos voltam benne, hogy valamiért pikkel rám.
Most végre válaszolt.
– Nem vele. A negyedik emeleten tűz ütött ki, ezért kell abbahagynom a történetet. Kiteszlek a hatodikon, mert nem tudnálak épségben levinni.
A Felvonó szokásos nyugodtságával válaszolt, de a hatodikon ideges döccenéssel állt meg. Ez nem volt rá jellemző.
Széthúztam a tolóajtót, és bőröndömet magam után húzva kiléptem a folyosóra. A Felvonó utánam szólt:
– Én a helyedben jobbra indulnék, a folyosó végén van egy ablak. És vigyázz a lépcsőkkel.
Lefordultam a jobb oldali szárny felé, a bőrönd ott döcögött mögöttem. Az emelet szokatlanul kihalt volt, lépteim és a kerekek zaját elnyelte a vörös szőnyeg, amiből mintha ritkás füst szállt volna fölfelé. A Felvonó fura búcsúján gondolkoztam, orromat időnként égő toboz és nedves akác illata csapta meg. Azután meghallottam.
Közelebb húztam magamhoz a bőröndöt, és megszaporáztam lépteimet. Körülöttem sűrűbb lett a füst, már térdig gázoltam benne, és a hátam mögött egyre közelebbről hallatszott a lépcsőfogak csattogása.
Hozzászólások
[rorimack további írásai]
Még mindig nagyon szeretem ezt a novellát.
Ez tényleg jó!
Sajnos nem tudom teljes egészében felfogni, hogy mi a mondanivalója, – ez talán a fiatal korom számlájára írható – de mégis valamiért nagyon megfog. Sokszor elfogom még olvasni… 🙂
tökjó! 🙂
Szerintem ez nem jó írás, csak jó lehetőség, ami nincs kibontva.
onsai: szerintem meg pont az a lényege az ezekhez hasonló írásoknak, hogy nincsenek kibontva. de hát ízlések és közhelyek.
Jah, villámnovella. Hangulat.
Szerintem az az ötlet, hogy egy kissé szerencsétlenül megfogalmazott figyelmeztető tábla (mert ugye azt is mindenki hozzáolvassa a novellához?) látszólag ártalmatlan szövege mögül felvillant egy világot, ez a jó benne. A szájbarágósabb kifejtés ezt elrontaná. Az én olvasatomban az a lényeg, hogy nap mint nap elmegyünk körülményeskedő feliratok mellett – és mi van, ha az egyik valóban a mi valóságunkon túli valóságra figyelmeztet?
A Szabó Lőrinc vers jut eszembe, amiben úgy olvassa a kisgyerek a feliratot, hogy „Óriás és ékszerész”, és hatalmas a csalódása, mikor kiderül, hogy nem egy óriás lakik ott.