SFmag

Lőrinczy Judit

Az utolsó

A nap eltűnik a horizonton, az ég zöldbe, majd kékbe vált. Arcodat a csuklya prémgallérja cirógatja, és az egyre erősödő északnyugati szél. Mialatt ő a bálterem ragyogásában forog, te a magányos balkont választod; a benti sokadalmat nem ismered, nem is akarod. Úgy tesznek, mintha nem volnának kíváncsiak rád és a fedetlen, kecses nyakad tövében viselt ékszerre. Mégis magadon érzed rebbenő pillantásukat.

Az ég mélyülő, kék szalagja alatt sötét hasadék a végtelen fenyves; a farkasok üvöltése lelkedben csapong, téged nem riaszt a tél szívverése, leheleted nem szegi a fagyos levegő.

Ha ez álom lenne, átszökkennél a korláton, négy lábra érkeznél, puhán és könnyedén, hófelhőt felverve futnál keresztül az erdőn, míg meg nem pillantod a lemenő Nap utolsó fénysugarát. Eltűnnél a föld és ég közti fényrésben, sosem bukkannának a nyomodra. Ám a falka is elveszne számodra, odalenne a holdfényes, üvöltéssel teli éjszakák reménye.

Talán mégis így volna a legjobb.

Az a holdfényes éjszaka… átváltozás, mint minden éjjel, az a holdfényes éjszaka… rivallást és vért ígért. Ám a hóban elakadt szán mélyén nálad nagyobb hatalom rejtőzött. Megláncolva, de nem megszelídítve élsz, börtönöd szép női test; urad varázslata fogva tart.

Azóta hányszor kívántad, bár ölt volna meg inkább! Játékszere lettél, gonosz öröme tárgya. Tarkódon érzed tekintetét, mialatt a Hold után sóvárogsz. Mondj le róla, zúgja a szél, sosem változol át többé, magját elvetette benned a nappalok ura.

Keserű gondolat: a Hold erejével a hölgyek elegáns ruháit, a férfiak makulátlan, fehér ingét vérgyöngyök díszítenék, a kristálycsillárok szikrázó fénytüzében nevetnél tágra nyílt szemű hulláik felett. De nem vagy farkasember. Csak egy nő.

Dühösen csapsz a korlátra.

A mélység szürke torka szédít. A hó nem fogná fel a zuhanást. Még az ő varázslata is kevés volna hozzá, hogy megmentsen.

Könny szökik szemedbe, mialatt a távoli fenyves tűhegyes sziluettjére felkúszik a Hold. A csalfa égitest! Torkod megfeszül, vonítanál, megérezve az átváltozás kínnal, gyönyörrel teli pillanatát, de a bilincs emberlétbe kényszerít. Óvatosan megérinted a tűzforró éket. Azok a lopva bámuló, irigy férfiak, azok a féltékeny asszonyok a ragyogásban nem tudják, hogy a medált nem a könnyű ezüstlánc rögzíti nyakad körül, hanem a csigolyádba, torkodon át ékelt fémpecek.

A falka felüvölt a fenyves mélyén, ám te hiába is erőlködnél. Nincs hangod. A Hold hívja, zavarja, izgatja őket, akárcsak téged, de az üvöltésben rejlő varázslat már nem részed többé. Távol tartja tőled. Élvezi, ha tested kínozhatja, de annál is jobban, ha a lelked. Egy újabb ék, egy újabb pecek – nem a torkodon, hanem a szíveden át.

Egész testedben megborzongsz – hiszen csak ember vagy –, amikor a hideg hóval fedett párkányra ülsz, s félig átlendíted a harang alakú szoknyát. A báltermi ragyogás alábbhagy. Nehézkesen lovaglóülésbe helyezkedsz a széles korláton. Túl nagy a terhed. Ha nem lenne benned, könnyebb volna, így most attól félsz, nem vagy elég gyors. Közben mégis győzködnöd kell magad: nem neki, nem a börtönödnek akarod nevelni.

A balkonra néző üvegajtó csikorogva nyílik, odabent elhalt a zene, a szél tombol körülötted, csuklyád a válladra veti. Lábad a mélység fölött, az egyikről leesett átázott körömcipőd.

Az utolsó szabad döntésed.

Hozzászólások

hozzászólás