SFmag

Tolkiennel döcögősen indult a kapcsolatom: egy gimis ismerősöm ajánlotta annak idején, még több mint 10 éve A Gyűrűk Urát, de végül csak a film bemutatása előtt sikerült végigolvasnom, annak idején csak az első kötetet tudtam befejezni. A babó nem tetszett, valahogy nem tudtam megszokni, hogy nincsenek magyarítva a nevek (a későbbi kiadásoknál és fordításoknál ezt a „hibát” orvosolták), A szilmarilokkal pedig nagyon megszenvedtem: ahogy az egyik főnököm megfogalmazta (aki ráadásul hadilábon áll a nevek megjegyzésével), olyan, mint egy nagy középföldei telefonkönyv. Ennek ellenére már körülbelül háromszor végigolvastam, de megszeretni igazán sosem tudtam.

Pedig ebben a kötetben bomlik ki igazán az író mitológiája: nagy ívű történetekben vázolja fel a világ keletkezését, Középfölde „istenének és angyalainak” történeteit, a tündék születését, a gonosz felbukkanását, az emberek világra jövetelét. Itt dolgoz ki érintőlegesen olyan eredettörténeteket is, mint az orkok vagy a törpök megalkotása, a Banyapók eredete, amelyeknek a fő történetekhez érdemi hozzáfűznivalójuk nincs, de az egész kép szempontjából érdekes adalékok.

Nem vagyok sem irodalom-, sem vallástörténész, de ezekben a történetekben számomra erősebb a keresztény mitológia felhasználása (különösen az Ainulindalében), mint A Gyűrűk Urában, továbbá ugyanazokat a középkorias jellegű lovagmítosz-elemeket használja fel a szerző. A szereplőit a becsület és becsvágy, önfeláldozás, barátság és gyakran bosszú vezérli, kit-kit más-más irányba. Mivel ezek az egymással lazán összefüggő történetek nagyobb időtávot ölelnek fel, több lehetőség van az alakok jellemzésére, de csak nagyon kevés történet bír igazi jellegzetességgel. Sajnos a rengeteg figura közül csak néhányhoz lehet igazi képet kapcsolni, mert a nevek tengerében hamar elveszik az olvasó.

Ezeket a meséket is áthatja az eleve elrendelés és sorsszerűség: gyakran egy-egy cselekedet meghatározza egy egész nemzedék sorsát, a szereplők csak nagyon kevés esetben tudják megváltoztatni őseik tetteit, inkább szenvednek tőle. Ez a felfogás sajátja a mítoszoknak és legendáknak, azonban egy kreált mitológia esetén nem feltétlen jelent előnyt. Középfölde világát gyakran vádolják azzal, hogy túlzottan fekete-fehér a világképe, ez itt sincs másként, csak az a kérdés, hogy az olvasó mennyire tud elveszni ebben a világban és képes ezt figyelmen kívül hagyni.

A szilmarilok közel sincs annyira terjengős, mint a Gyűrűháború története, nyelvezete szikárabb, ugyanakkor szeret elidőzni földrajzi és családtörténeti adatokon, amely lehet, hogy sokat ad a fanatikus rajongóknak, de egy átlagos olvasónak inkább fárasztó. A történetek között akadnak valóban szépek és érdekesek, Beren és Luthien szerelme, Turin Turambar tragédiája érdemesek megjegyzésre, Numenor bukása pedig közvetlenül előrevetíti A Gyűrűk Ura eseményeit.

A szilmarilok Tolkien nagy mítoszának egyik lényeges építőköve, azonban nehéz olvasmány, a sok adat kevésbé gördülékennyé teszi az olvasást és könnyen elveheti az olvasók kedvét. Aki szereti az eredettörténeteket, a mítoszokat és meg akarja ismerni, teljesen meg akarja érteni a nagy mű utalásrendszerét, annak mindenképpen érdemes megismernie. Kevésbé elhivatottak számára azonban inkább nehézkes, bonyolult és kevésbé szórakoztató, sőt inkább nyomasztóak lehetnek ezek a mesék, de a felépített világ precizitása és sokszínűsége nekik is sok érdekességgel szolgálhat.

Benkő Marianna

Hasznos információk:

• A szilmarilok (The Silmarillion) Tolkien halála után, 1977-ben jelent meg először Christopher Tolkien szerkesztésében.
• Magyarul először 1991-ben jelent meg az Árkádia Könyvkiadónál Gálvölgyi Judit fordításában.

Hasznos linkek:

A szilmarilok hátteréről a Tolkien Online-on

A szilmarilok kronológiája

Alan Lee és John Howe képei Tolkien (és A szilmarilok) történetei alapján

Hozzászólások

hozzászólás

post_author >1) { echo "
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>