SFmag

A mozikban már itt A hobbit, de vajon olvastátok-e J. R. R. Tolkien címadó regényét? Ha még meg, ajánljuk Tapsi  kedvcsináló ismertetőjét, ha pedig már igen, akkor pedig emlékezzünk vissza együtt hajdani olvasmányélményünkre.

A hobbit gyerekkönyv, és Tolkiennek a megjelenése után még hosszú évekig eszébe sem jutott, hogy a történet egyszer majd összekapcsolódik több évtizede dédelgetett mondavilágával. Nem csoda hát, hogy a könyv cseppet mintha kilógna Középfölde egyébként módfelett nemes és magasztos vidékéről – bár utólag került helye a térképen és a történelemben is, eredetileg nem ellensúlyozták vidáman lakmározgató kis félszerzetek a nagy, sorsűzte hősök tragédiáit.

A hobbit, vagy ahogy még én ismertem, A babó mifelénk amolyan családi kedvenc volt, az első hosszabb könyv, amit felolvastak nekünk a szüleink, még jóval azelőtt, hogy hasonló bravúrokra vállalkozhattunk volna. Hónapokig tartott, és még a mai napig vannak olyan illatok, amiről ez a végtelen hosszú utazás jut az eszembe, mert akkor végtelennek tűnt, legalább olyan hosszúnak, mint amilyennek Bilbó érezhette.

Hobbitfalva maga a vidéki idill

Zsákos Bilbó igazi hobbit, azaz a tehetős vidéki angol polgár mintaképe. Van mit aprítania a tejbe (naponta többször is), a napjai csak azért nem fulladnak végtelen unalomba, mert az evés, a súlytalan problémák és a helyi pletykák jó vattaként kitöltik. Meglepően jól elférne bármelyik Jane Austen regényben, és még jól is érezné magát. Már nem lelkes kölyök, de hobbitévekkel mérve még elején jár a megállapodott férfikornak, békésen éli a ráérős agglegények életét, pipázgat a kertben, és igazából esze ágában sem áll változtatni ezen a tökéletesen idilli helyzeten.

Nem is veszi komolyan Gandalfot, a varázslót, amikor egy szép reggelen felbukkan a küszöbén. Tiszteletreméltó ember nem vesz komolyan egy varázslót. Elvégre a varázslók szabálytalanok, egyáltalán nem férnek bele egy ilyen igazi, csak és kizárólag középosztályból álló társulatba, mint a hobbitok, nincs lakcímük, se postaládájuk, ebből következően rendes ingatlanjuk sem, nem lehet komolyan venni az ilyet.

Gandalf viszont annál komolyabban veszi Bilbót, olyannyira, hogy a nyakába szabadít tizenhárom törpöt, pedig azok komoly vállalkozásra keresnek tizennegyediket. Végezni akarnak az ismert világ egyik legveszedelmesebb sárkányával, akiről sok mindent elmond, hogy amikor felbukkant, egy éjszaka két várost pusztított el, és egyikben sem pacifista hippik laktak, hanem kőkemény törpök és zordon íjásznépek.

Nincs is jobb hely egy kis téli táborozásra, mint a sárkány perzselte Magányos Hegy

Bilbó először halálosan megijed, majd erőt vesz rajta a sértett büszkeség, és végül épp ismét visszakényelmesedne a békés hobbit létbe, amikor Gandalf a megfelelő pillanatban a megfelelő megjegyzéssel belelöki a kalandba – és onnantól kezdve mintha végig csak az hajtaná, hogy valahogy kimásszon ebből az egészből, lehetőleg anélkül, hogy nagyon kínos lenne a dolog. Erre természetesen nem nyílik esélye, de azért csak nagyon ritkán és nagyon rövid időre kapja el a kaland heve. Figyelembe véve, miken mennek keresztül, ez persze érthető. Amikor éppen semmi sem akarja felfalni őket, akkor éheznek, foglyok, kopár sziklaormon táboroznak novemberben (egy sárkány és rengeteg csiga tőszomszédságában – számomra már a csiga is épp elég borzasztó lenne), vagy Bilbó úgy meg van fázva, hogy az ünnepi lakomát sem tudja végigülni. De azért viszonylag gyakran fel akarják őket falni dolgok; ráadásul olyan dolgok, amik ijesztőek, rettentőek, okosak és gonoszak. Itt még a pókok is intelligensek, és ebédlőasztal méretűek. És mindig éhesek.

Völgyzugoly, ahol a tündék mindig vidámak

Mindeközben persze fantasztikus helyeken járnak: vendégeskednek Elrondnál Völgyzugolyban, átküzdik magukat a Ködhegység barlangjain, alszanak sasfészekben, és hosszan megpihennek Beorn mesebeli tanyáján. Bakacsinerdő éppolyan nyomasztó, mint bármelyik másik elvarázsolt rengeteg, de az erdei tündekirály földalatti csarnoka sem sokkal barátságosabb, hiába derék népek amúgy ezek a tündék. És a Hegy… hát, attól már gyerekkoromban is fáztam, pedig akkoriban még nem láttam mást, csak szelíd dombokat.

Persze ez a mese nem a hobbitról szólna, illetve nem is lenne igazán jó mese, ha a kutyaszorítókból legtöbbször nem Bilbó mentené ki a társaságot a hősiességben jóval gyakorlottabb törpök helyett. A módszerei ugyan kissé szokatlanuk, például az avatott fegyverforgatás nem tartozik közéjük, de vagy ezért, vagy ennek ellenére idővel működnek. A józan ész (és nem kis szerencse) még a hősök és szörnyek világában is beválik, bár azt hiszem, ez néha Bilbót is meglepi.

A látszat csal: Smaug nem úgy aranyos

A könyvet azonban nem egy ógermán regéken érlelődött férfiember írta volna, ha a józan ész mindig diadalmaskodna, és a szerencse sem volna forgandó; de Tolkien ritkán tudott úgy mesélni, hogy abban ne legyen benne a hősiesség tragikus arca is, az áldozat és a veszteség. Bilbó ugyan megállja a helyét, és sok szenvedésen és veszélyen át megmutatja, mire képes egy Zsákos, ha muszáj, de még ő sem diadalmaskodhat az egész világon, a kis, emberi gonoszságoktól a nagy, embertelenig.

Hiba volna A hobbitot és A Gyűrűk Urát összehasonlítani, egymáson számon kérni, mert bár a két történet összefügg, a hátterük, a világuk csak az adatok terén egyezik. A Gyűrűk Ura pátosza helyett Tolkien fanyar humora érvényesül, lényegesen több szó esik a reggeliről, mint az Aranykor letűnéséről. Az abszolút gonosz és az abszolút hatalom (illetve a kettő közti összefüggés) még nem kerül elő: az Egy Gyűrű ebben is még csak egy gyűrű. Varázslatos holmi, de csak eszköz, nem szereplő. Ez Bilbó meséje; persze akkoriban Tolkien még annyira sem sejtette, mennyi gond lesz azzal a kis arany vacakkal, mint a derék hobbit, akinek az ujjára csalta.

Talán ha sejtette volna, akkor is csak megelőlegez egy másik klasszikust, és azt mondja: „ez már egy másik történet, melynek elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor”.

Hozzászólások

hozzászólás