SFmag

Az utóbbi évtizedek sci-fi irodalma egyre inkább törekszik arra, hogy szorosabban ötvözze a realizmust és a fantáziát. Az űroperák egyre hitelesebbek, mind világábrázolásukban, mind főszereplőik megformálásában. Vernor Vinge második „Zones of Thought” regénye, az A Deepness in the Sky – főleg világát tekintve – kitűnő példája ennek a közeledésnek. Hangulatában és történetében valódi űropera, tudományos szempontból majdnem teljesen hihető háttérrel.

Nyolcezer évvel a jövőben az emberiség még nem találkozott más űrutazó fajjal. Számos bolygót népesítettek be, de ezek között a fénysebesség korlátozza a kapcsolattartást. Így minden egyes naprendszer egy önálló civilizáció. A könyvben egyébként egy szó sem esik a Zónákról, melyeket a Tűz lobban a mélyben bemutatott; mivel az emberi faj még nem jutott ki a Lomha Zónából, a természet törvényeit univerzálisan érvényesnek vélik. A fénynél gyorsabb hajtóműveket és a többi meg nem valósult futurisztikus csodát melankolikusan úgy emlegetik, „a Meghiúsult Álmok”.

Egyetlen szervezet létezik, amely az űrutazásnak szenteli egész létét: a Cseng Ho admirális nevét viselő kereskedő szövetség. Ahogy az admirális elhagyta a XV. században a határai mögé zárkózó Kínát, hogy felfedezze a világot, úgy hagyták el ezek a modern kalandorok is a bolygók állítólagos biztonságát, hogy bejárják a világűrt. A fénysebesség egyharmadával utazgatnak a lakott bolygók között, miközben fúziós hajtóműveik hatalmas mágneses erőterekkel gyűjtik be a csillagközi tér hidrogénatomjait, hogy pótolják a felhasznált üzemanyagot. Idővel tehát bárhová eljuthatnak, a gyakran gigaszekundumoknál (kb. 30 év) is hosszabbra nyúló utak nagy részét pedig hibernálásban töltik.

Amikor meglátogatnak egy bolygót, egyedi, másutt fel nem talált műszaki eszközöket keresnek, és más világok különleges vívmányaival, tudományos eredményeivel fizetnek értük. Hitvallásuk szerint a bolygóhoz kötött civilizációk – ezeket gyakran Vásárló Kultúráknak hívják – végül mind hanyatlásnak indulnak, és minél fejlettebbek, infrastruktúrájuk annál könnyebben áldozatául eshet egy katasztrófának. A Cseng Ho viszont örökké fennmaradhat. (Hasonló szerepet adott Alastair Reynolds is a kilenc évvel később megjelent Napok Házában szereplő klón-famíliáknak.) Életmódjuk tökéletesen alkalmazkodott a világűrhöz: kedvenc példám erre az időszámításuk, amely teljesen feladta a Földhöz kötődő napokat és éveket, kizárólag kilo-, mega- és gigaszekundumokban számol. Olyan tudásmennyiséget halmoztak fel az évezredek alatt, hogy számítógépes rendszereiket régészek – „programozó-archeológusok” – tartják karban. (Ez jó példája annak, hogy a mai űroperákból már nem lehet kihagyni a posztkiberpunkot sem.) De ők sem lehetnek mindenre felkészülve, hiszen egyes világokon évszázadok óta nem jártak az űrhajóik.

A könyv története három nagy szálon fut. Az egész regény fővonalát egy kutatóexpedíció adja: az emberlakta űr szélén ugyanis felfedeznek egy bizarr viselkedésű csillagot, amely minden nyolc gigaszekundumból (kb. 250 év) csak egyben (kb. 30 év) világít, a fennmaradó időben szabályosan kialszik. A Cseng Ho kutatók hatalmas megdöbbenésére a BeKi (OnOff) névre keresztelt nap egyik bolygóján – amely hideg jéggolyóvá változik minden egyes alkalommal, amikor a napja kihuny – értelmes élet is kialakult. Mivel épp a fagyott időszak végén járnak, az expedíciós flotta hamarosan visszatér orbitális pályára, hogy megfigyelje a pókszabású őslakók kiolvadását, majd pedig tanulmányozza az életüket. Nem számolnak azonban a csillaghoz érkező másik emberi űrflottával.

Az Emergensek egy agresszív bolygószintű civilizáció, amelynek vezetői egy vírusnak köszönhetik a hatalmukat: ez a vírus, amit eufemisztikusan Fókusznak nevezek, az autizmushoz némileg hasonló – de kívülről szabályozható – állapotot idéz elő az agyban. Így az Emergens uralkodó kaszt az erre fogékony embereket zseniális és engedelmes, élő számítógépekké változtathatja.

Miután a Cseng Ho és az Emergens flotta összecsap, mindketten eléggé meggyengülnek ahhoz, hogy a túlélők kénytelenek legyenek összefogni – az Emergensek irányítása alatt. De idővel néhány Cseng Ho kezd rádöbbenni, hogy nem úgy zajlottak az események, ahogyan emlékeznek rá… Az Emergensek talán sokkal többet követtek el ellenük, mint néhány rakéta kilövése. Úgy tűnik, egyedül egy fura vénember sejti, mi folyik a bázis lezárt részein. Ami viszont újabb kérdéseket vet föl: például hogyan fér hozzá ez a jelentéktelen alak a Cseng Ho számítógépes hálózat olyan szintjeihez, amelyekről még a kapitány sem tudott?

Ezzel párhuzamosan megismerjük a bolygó lakóinak, az arachnidoknak az életét is. Mivel a rövid napos időszakokba kell sűríteniük egész életüket, civilizációjuk ilyenkor hihetetlen tempóban fejlődik, egy generáció alatt akár két földi évszázad vívmányait is képesek felmutatni. A fagyokat földalatti menedékekben hibernálódva töltik: ez a „deepness” (mélység), amiről a könyv a címét kapta, a pókok kultúrájának meghatározó eleme. Ez a cselekményszál meghökkentően emberi helyzeteket és karaktereket mutat be, amit én kezdetben hibának tartottam. Valójában mindez fontos eleme a történetnek: egy Fókuszban szenvedő nyelvész tolmácsolja ilyen formában a bolygóról sugárzott rádióadásokat, amivel nagy hatást gyakorol az egyesült flotta tagjaira – még az Emergensek egy részére is, akik a bolygó kifosztását tervezik.

A harmadik szál egy visszaemlékezés: Pham Nuwen, a Programozó-Generális története, azé az emberé, aki egész életében arra törekedett, hogy átlépjen a természeti törvények korlátain. (Ami kétségtelenül előreutalás lehet a Tűz lobban a mélybenre.) Ebből megtudjuk, hogyan hozta létre egy barbár bolygó szülöttje a Cseng Ho kereskedőszövetséget és információs hálózatot.

Talán csak véletlen, de a regény karakterábrázolásában meglepő kettősség mutatkozik: míg a Cseng Hók vitán felül jófiúk – a nagy Pham az egyetlen, akinek igazán kidomborodnak a rossz tulajdonságai is -, addig az Emergensek közül épp a főgonosz, Tomas Nau sikerült nagyon egysíkúra a maga karizmatikus pszichopata figurájával. Alantasai azonban egészen érdekesek, és a történet folyamán többen is meglepetést okoznak az olvasónak. Igazi erőssége viszont mindenképpen a különböző kultúrák ábrázolása, és ezek összeütköztetése.

A történet üteme talán kissé hullámzó, de mivel már a fő történetszál is több évtizedet fog át, valahol érthető, hogy a közbenső fejezetek kényelmesebb tempóban követik egymást. Vinge ráadásul szereti sokkoló felfedezések révén előrevinni az eseményeket, vagyis egy visszafogottabb rész után egyszerre sok újdonságot zúdít az olvasóra. A szerző egyébként nem fél kegyetlenül megtaposni hőseit, de az erőszak képi bemutatása nem kenyere. A legrosszabbak mindig a színfalak mögött zajlanak. A végső összecsapás azonban, amelyben végre az emberi és arachnid szereplők is találkoznak, jól sikerült, és végig fenntartja az érdeklődést.

Mivel a szerző több Zones of Thought könyvét még nem olvastam, én (is) csak annyit mondhatok, hogy az A Deepness in the Sky szórakoztatóbb, izgalmasabb olvasmány volt, mint a magyarul már megjelent A szivárvány tövében. Nem gondoltam volna, hogy ilyen reális alapokra építve is lehet igazi űropera hangulatot létrehozni, de ennek a könyvnek nagyszerűen sikerült. Meg is ajánlom neki – elsősorban persze a világábrázolására gondolva – a „leghitelesebb űropera” kitüntető címét.

Hasznos információk:

• A regény 1999-ben jelent meg, következő évben elnyerte a Hugót, a John W. Campbell- és a Prometheus-díjat, és jelölték többek között Nebulára, Locusra és az Arthur C. Clarke-díjra is.
• A Tűz lobban a mélyben mellett a sorozathoz tartozik az 1988-ban megjelent The Blabber című novella és a 2011-ben megjelent The Children in the Sky című regény is.

Hasznos linkek:

Wikipedia és publikációs adatok az ISFDB-n.

Hozzászólások

hozzászólás