A Metropolis Media a korábbi években a Galaktika folyóiratot és a Meta- és Hipergalaktikákat leszámítva főleg a regénykiadásra összpontosított. Az elmúlt két évben azonban két, egyformán ígéretes novelláskötetet kaptunk tőlük. A Gaiman-Sarrantonio féle 27 képtelen történetet most a közelmúltban elhunyt Ray Bradbury tiszteletére kiadott novellaválogatás követte.
A szerzők névsorára ezúttal sem lehet panasz, Mort Castle és Sam Weller szerkesztőknek igazán jónevű alkotókat sikerült megnyerni a tisztelgésre. Mindjárt két nagyágyú nyitja a sort: Neil Gaiman és Margaret Atwood, de Joe Hill, Audrey Niffenegger és Harlan Ellison neve is ismert a szélesebb publikum számára is. Tisztelgést említettem, nem emlékezést, hiszen a kötet előkészítésekor, a novellák megírásakor Ray Bradbury még az élők sorában volt: a nagy mesélő június 5-én hagyott itt minket, a kötet angol eredetije, a Shadow Show július 10-én jelent meg. Az eredeti cím szerencsésebb választás: a szerkesztők előszavukban Bradbury ősi mesélői tradíciókra építő elbeszélésmódját a vásári árnyjátékokhoz hasonlítják. Maga Bradbury is kedvelte ezt a műfajt, mint arra az előszóban több példát is hoznak.
Hogyan rójuk le tiszteletünket egy vitathatatlanul nagy író előtt? Egy íróember számára logikus választás egy a jeles szerző ihlette novella írása, amely témájában vagy megvalósításában a példakép műveit idézi. De megtehetik azt is, hogy saját élményeiket fűzik szavakba, hogyan találkoztak először a Mester műveivel, mi ragadta meg őket bennük, volt-e valaha személyes kapcsolat köztük. Mind a novellák, mind a szubjektív megemlékezések helyet kaptak az Árnyak és rémekben. Nem meglepő, hogy szinte valamennyi felkért írói pályája meghatározó motívumaként tekintett a Bradbury-életművel való megismerkedésre. Lehet, hogy más utat jártak be, mint az SF Nagy Hármasának középső tagja, de valamennyiükre komoly benyomást gyakorolt az a „lírai prózaiság”, ami Bradbury műveit jellemezte.
Ritka az olyan novelláskötet, amely csupa kiemelkedő írást tartalmaz: természetesen itt sem ez a helyzet. Még a legtehetségesebbeknek sem könnyű Bradburyt imitálni, pláne utolérni színvonalban. Semmiképpen sem csalódás azonban a kötet: a 26 novellából jópár van, amely magasan az SF-átlag fölött teljesít. Egy ismertető terjedelme kicsi ahhoz, hogy valamennyi novellát ismertessünk benne, azonban mindenképpen érdemes kiemelni néhányat a legjobbak közül. Válogatásom során azt az öt novellát emelem ki, amelyek hangulatukban, történetükben számomra a leghívebben idézték meg Bradbury szellemét, a legjobban megragadtak. A sorrend esetleges, mindössze a kötetben elfoglalt pozíciójukra utal.Talán meglepő, de nem elsősorban az előzetesen várt húzónevek írásai miatt szerettem bele a könyvbe.
1. Sam Weller: Lány a ravatalozóban
Az antológia egyik szerkesztője különös, nem is igazán SF alaphelyzetet dolgoz fel. Mi történik akkor, ha egy virágkézbesítő először találkozik élete szerelmével – aki a ravatalon fekszik. A morbid alapötlet ellenére igazán megható történet kerekedik a novellából.
2. David Morrell: Kísérők
Kísértettörténetekből akad szép számmal, őrangyalosból valamivel kevesebb. Ebben az írásban az előbbiek tulajdonképpen az utóbbiak szerepét is betöltik, közben pedig ki-kikacsintunk a Bradbury-életműre, például találkozunk egy hamisítatlan Napkupolával.
3. Joe Hill: A Champlain-tó ezüstös vizeinél
Azt már a Ködkürt óta tudjuk, hogy találkozhatunk még dinoszaurusszal. De mi történik, ha az utolsó őshüllő elpusztul. Hill írásában gyermekek találnak rá, ám a külvilág fel sem fogja a lelet jelentőségét.
4. Jaquelyn Mitchard: Hasonszőrűek
Igen élvezetes stílusban megírt elbeszélés egy szinte elválaszthatatlan ikerpárról, akiket végül egy cigánykirálnyő átka választ el örökre.
5. Bonnie Jo Campbell: A tetovált nő
A tetoválás többször is előjön Bradbury életművében. Bonnie Jo Campbell novellájában mágiát hordozó, élő tetoválásokkal találkozunk, amelyek balsorsot, szerencsétlenséget közvetítenek szemlélőjüknek.
Természetesen ez csak rövid ízelítő a kötetből, és az sem kétséges, hogy más egész más listát állítana össze kedvenceiből. Mindenképpen érdemes elolvasni a kötetet, hiszen az több mint árnyjátékok sora: egyfajta kaleidoszkóp – akárcsak Bradbury 1951-es novellájának, és az 1974-ben a Kozmosz Könyvekben megjelent kötetnek a címe.
További információ:
- Az Árnyak és rémek az egyik az első külföldi premier cím hazánkban, amely a papírkönyv kiadásával egyidőben elektronikus formátumban is megvásárolható lett.
Hozzászólások
[adeptus további írásai]
„Mindjárt két nagyágyú nyitja a sort: Neil Gaiman és Margaret Atwood, de Joe Hill, Audrey Niffenegger és Harlan Ellison neve is ismert a szélesebb publikum számára is.”
Ez most komoly? Ellison mint futottak még?
Egyáltalán nem „futottak még”, de napjainkban a nem SF-ismerők jobban ismerik Gaimant és Atwoodot. Joe Hill (nem csak) Stephen King fiaként, Niffenegger meg egy bombasiker szerzőjeként szintén nagyon elismert „odakint” is. Akárcsak Ellson.
„Ellison mint futottak még?”
Miért, mikor írt utoljára valami emlékezeteset?
adeptus: miért szempont az, hogy „napjainkban a nem SF-ismerők” kit ismernek és kit nem? Ők nyilván Bradburyt se ismerik.
Sam Reed:
Dehogynem, Bradbury-t rengeteg nem SF-rajongó ismeri, nem véletlenül játszották nemrég a Fahrenheit 451-et a Bárkában, és Truffaut filmje is alapműnek számít.
Azért szempont, mert nem az a célunk, hogy az SF-rajongók egy magukba zárkózó kocka társaságot alkossanak.
Én sok nem SF-et is olvasok, és nem gondolnám, hogy kivételes lennék. Ez a kötet sem elsősorban a fanatikus rajongóknak való, viszont remek arra, hogy felkeltse az érdeklődést jópár, a fantasztikumban alkotó szerző iránt.
adeptus: Truffaut? Lehet moziban látni? Árulják DVD-n? Az Alexandrában biztos nem. Szóval én nem látom, hogy Bradbury annyira közismert lenne.
„Azért szempont, mert nem az a célunk, hogy az SF-rajongók egy magukba zárkózó kocka társaságot alkossanak.”
Ez egy helyes cél, de éppen nem válasz a kérdésemre.
Sam Reed:
Három kérdést tettél fel.
1. „Ez most komoly?”
2. „Ellison mint futottak még?”
3. „miért szempont az, hogy “napjainkban a nem SF-ismerők” kit ismernek és kit nem?”
Mivel a másodikra és a harmadikra Adeptus egészen konkrétan válaszolt („Egyáltalán nem “futottak még”, de napjainkban…”, illetve „Azért szempont, mert…”), nyilvánvalóan az elsőre várod a választ, de talán valaki majd megsajnál és kisegít egy igennel vagy nemmel.
Adeptus, ez valóban helyes cél, csak úgy tűnik, némelyeknél már elkéstetek vele:)
woof: ezt kérdeztem:
„miért szempont az, hogy “napjainkban a nem SF-ismerők” kit ismernek és kit nem?”
Ezt a választ kaptam:
„Azért szempont, mert nem az a célunk, hogy az SF-rajongók egy magukba zárkózó kocka társaságot alkossanak.”
Ez pedig nem válasz a kérdésemre, még ha a céllal egyet is értünk.
Nekem megfelelő válasznak tűnik, bár a cél sikertelenségét jelzi, hogy számodra értelmezhetetlen maradt.:) De legyen igazad, én feladom. Nem tudom, milyen válasz kéne ahhoz, hogy felhagyj a sértett sznob trollkodással (nem csak most, úgy általában).
woof: nem ártana gyakorolnod az írott szöveg értelmezését.
Igen, vagyunk így ezzel néhányan:)
woof:
Nemhogy az írott szó értelmezésével vannak gondjai a reed gyereknek, még az én kérdésemre se válaszolt… Kettős mérce, én mondom.
(Kb. most jutottunk el oda, hogy ha innen tovább merészkedik valamelyikőtök sértegetésben, akkor jön a moderáció.)
acelpatkány:
Örülök. Te vagy a moderátor?
Az oldal minden szerkesztője felléphet moderátorként, ha úgy látja, hogy ez szükséges. Nem akartam vacakolni az SFmag felhasználóként való megjelenéssel, ezért kommenteltem saját nicken. És éppen azért szóltam, hogy maradjatok meg a téma/témák megvitatásánál, még ha az(ok) Sam Reed kérdése(i) is, minthogy elkezdjétek egymás szellemi képességeit és felmenőit emlegetni.
Remélem ez nem okoz gondot.
acélpatkány: esetleg kezdheted magaddal a moderálást.
Sam Reed: épp az imént kértek meg, hogy a cikkel foglalkozz! Az indirekt anyázást sem szeretjük jobban a nyíltnál.
Sam Reed: ha huszonhat szerzőből név szerint említenek ötöt, az semmilyen matematika szerint sem a futottak még kategória.
Ellison említése még így is meglepő:
A Harlequin 1965-ös, a Szája sincsen 1967-es, utolsó hosszabb műve 1993-as, utolsó gyűjteményes kötete 2001-es (novella-újrakiadások).
Azóta akkor hallunk róla, ha épp perel valakit.
Illetve nem. 2005-ben bebizonyította, hogy se… öö… undok fráter. (Ellison vs. Penny Arcade)
Utána akkor hallottunk róla, amikor egy évre rá letapizta Connie Willist.
Vagyis Ellison jelenleg egyáltalán nem húzónév, hanem egy nagy név, aki a múlt évszázadban írt néhány ragyogó dolgot, ebben az évszázadban meg kínosan öregszik.
Valójában az lenne a meglepő, hogy kapott, sőt, hogy ilyen előkelő helyet kapott az antológiában.
adeptus: én elejétől fogva a cikkel foglalkoztam, acélpatkány viszont elég viszolyogtató módon írt rólam. Ezt éppen csak megemlítettem, szerintem teljesen civilizált módon. Érdekes, hogy amikor engem anyáztak azt sokkal jobban tűrtétek, és nem akartátok a tettest kimoderálni.
Rorimack: teljesen egyetértek veled, hogy Ellison egy tahó. Én speciel rühellem. De ő egy „nagyobb ágyú” szerintem mint akár Atwood, akár Gaiman.
Sam_Reed: abban mi a viszolyogtató, hogy azt mondtam, inkább beszélgessetek akár csak arról, hogy neked problémád van azzal, ahogy Harlan Ellison szerepel a cikkben, minthogy egymást kezdjétek el burkoltan szidni? Mert valljuk be, efelé halad(t) a beszélgetés. Ha neked az viszolyogtató, amit írtam, én kérek elnézést, hogy megbántottalak.
Te Sam Reed, az egész véletlen nem jött le Neked, hogy acélpatkány éppen akkor avatkozott közbe, amikor többen pont „Téged anyáztak”, ahogy írod? (Vagy legalábbis, még épp, hogy nem?)
Ehhez képest nem elég, hogy rögtön Neki támadtál, olyat olvasva bele, ami ott sem volt, de még számon kéred annak a hiányát, amit Ő megtett? (i.e. rászólt másokra, hogy ne anyázzanak még véletlenül sem.)
És most ott tartunk, hogy Ő kér bocsánatot?
Egyéb iránt meg Ellison csak egy nagyon apró, elhanyagolható eleme a cikknek, ami elsősorban Ray Bradburyről való megemlékezésre született novellaválogatásról szól.
Beszélgethetnénk arról, hogy jé, ez a Bradbury, ez tényleg mekkora egy szivar volt, és hogy vajon az utódok meg tudnak-e ennek felelni. De nem, a vita arról zajlik, hogy Harlan Ellison nem elsőként lett megemlítve. Egy apró, szemantikai dolog, amibe olyasmit látsz bele, ami ott sincs (i.e. nem elsőként lett megemlítve, tehát Ellisonról az lett írva, hogy szar) Erre értette acélpatkány azt, amit, teljesen jogosan.
„Ezt éppen csak megemlítettem, szerintem teljesen civilizált módon.”
Nézd, ha acélpatkány tőmondata kiverte a biztosítékot Nálad, akkor azért egy kicsit belegondolhatnál, hogy miért van az, hogy egy oldalon szinte mindenkivel összezördülsz. Nekem az viszolyogtató, hogy belekötöttél adeptus cikkének egy tagmondatába, és bár magyarázatot adott rá, hogy értette, mégsem szálltál le Róla. Szerinted nagyobb ágyú, mint Gaiman vagy Atwood? Senki nem vitatja el Tőled. De éppen ezért elvárható lenne, hogy Te se vitasd el másoktól, Ők kit tartanak nagyágyúnak.
De ha szerinted adeptus cikke nem kezelte kellő hozzáértéssel/tisztelettel a témát, arra van megoldás: írj egyet a saját szájad íze szerint. Saját blogra, vagy akár ide. Írhatsz az összes olyan cikkről, ami nem nyerte el a tetszésedet – ez olykor engem is motivál -, aztán odaposztolod minden egyes itteni cikk hozzászólásában. Aztán majd meglátjuk, miben értünk egyet, de már annak több értelme lenne.
Ha most azt mondod, hogy „írnék én, csak nincs időm és energiám, felnőttember vagyok!”, nos, arra az a válaszom, hogy mi is. Mi is a munkák mellett írjuk ezeket a cikkeket, ingyen és bérmentve, a szabadidőnkben. Másrészt meg elég időt és energiát szánsz arra, hogy kioktass másokat apróságokból, és juszt se engedd, hogy Ők megvédjék a nézeteiket.
Ellison nagyágyú? Írj róla cikket, hogy miért!
Moorcock nagyágyú volt a New Wave SF, és nem csak Fantasy részénél? Írj róla cikket, hogy miért!
Írj cikket arról, hogy Te miért tartod jónak a régi klasszikusokat. Zavar, hogy nem jut nekik elég megbecsülés? Ez ellen Te is tehetsz: írsz. Elmeséled, mi az, ami Téged személy szerint megfogott bennük.
De ha az bánt, hogy ezek feledésbe merülnek, akkor Magadnak is keresztbe teszel ezzel a hozzáállással. Mert eljöhet az idő, amikor az emberek tényleg úgy viszonyulnak a hozzászólásaidhoz, amit kiolvastál acélpatkány szavaiból.
„Ó, Sam Reed hozzászólt? És? Tudtunk Vele jót beszélgetni egy témáról? Nem, az mindig arról szólt, hogy Nekünk nincs igazunk, Neki meg igen. Egyszerűbb, ha ignoráljuk, mert úgysem nyerhetünk.”
Ezt akarod? Szerintem nem, és ez azoknak az alkotóknak sem használ, akiket képviselni szeretnél. Ennél jóval többet használna az ügyednek (i.e. régi SF klasszikusok előtérbe helyezése), ha követnéd a javaslatomat, és el kezdenél írni.
Ez nem egy anyázás, nem egy kioktatás (legalábbis, nem annak szántam, mégha picit magam is frusztrált vagyok), hanem egy tanács. Te döntöd el, hogy megfogadod, de őszintén, mint egyik, számítógép előtt ülő egyszeri ember a másiknak, én ezt javaslom, ha tényleg bánt Téged a régi klasszikusok feledésbe merülése. Biztos vagyok benne, hogy Téged is legalább ennyire frusztrálnak az ilyen jellegű viták, mint minket, és ezek jó alapot szolgálhatnának mind beszélgetésre, és a laikusok is jobban megértenék abból, Te mit szeretsz/mit szerettél ezekben.
Hidd el, semmi gondom Veled, mint ember, nem is ismerlek, de azt látom, hogy ezek a viták se Neked, se nekünk nem többek frusztrációnál, és az általam javasolt megoldással nemcsak, hogy jobban megérthetnénk egymást, de a közös ügyön – i.e. SF előtérbe helyezése – is többet segítene.
Mit szólsz? Várhatunk Tőled cikkeket?
Adepus, jó ajánló!
Másvalaki olvasta már?
Onsai: én nem, de felvettem a listámra. 🙂
Kimondottan kedvelem Bradburyt, kimondottan kedvelem Gaimant, és nagy kedvenc a Szája sincsen, szóval, egy próbát teszek vele.
Az ajánló pedig tényleg nagyon jó, mielőtt még elfelejtem, köszönet érte adeptusnak! 🙂