Folytatást írni hálátlan feladat. Az író és olvasó együtt helyezkedhet bele a kellemes, megszokott világba, ami hamis biztonságérzetet kelthet: ha olyan, mint az előző, akkor azért fanyalognak majd, ha túlságosan más, akkor meg azért. Benedek Szabolcs trilógiájának első kötete, A vérgróf akár önmagában is élvezhető történet, mely elsősorban a századelői budapesti hangulat és hiteles karakterei miatt maradt emlékezetes; és egy bizonyos ponton, mintegy mellékszereplőként, megjelenik a címben ígért vámpír is. Az idén ősszel megjelent folytatás, A vérgrófnő csavar egyet a felálláson: Budapest helyett helyszínnek Erdélyt választja, a vámpír pedig rivaldafénybe lép.
1916-ban, a román betöréskor vesszük föl az első kötetből ismert hírlapíró, Szállási Titusz életének fonalát, aki haditudósítóként utazott a frontvonalra. A katonák között pletyka terjed, hogy a sebesültek vérét egy vámpír issza, és Titusz hamar találkozik a hat évvel korábban megismert Saint-Germain gróf szolgájával is. A szálak Drakulához és egy vámpírvadász lányhoz, Ágneshez vezetnek, akinek családja generációk óta üldözi a démonokat, így ő is mindenhová magával hordja a Gábor Áron öntödéjében készült karóját.
A vérgrófban szereplő négy nézőpont közül Tituszon kívül Tarnóczay Etelka, a színházi üdvöskéből vált előkelő kéjnő tér vissza. Bieber Kristóf oldalán tűnik fel, aki futballista reménység, Schlosser Imre utódjaként emlegetik. Az első kötet kávégőzös és bordélyházi hangulata után a századelői sporteseményekbe kóstolhatunk bele, ami kellő újdonság ahhoz, hogy Benedek Szabolcs ne kavarodjon bele önmaga másolásába. Azért az irodalmi utalások sem maradnak el, a kor megkerülhetetlen alakja, Molnár Ferenc ezúttal még nagyobb szerepet kap, de feltűnik Fedák Sári művésznő és a polihisztor Manno Miltiades is.
A regény cselekményének középpontjában azonban most tényleg a vámpír áll, maga Drakula. Drakuláról minden olvasóban él valamiféle előkép, és A vérgrófnő nem is próbálja meg ezt lerombolni vagy átalakítani, sokkal inkább tiszteleg az eredeti előtt: Bram Stoker regényéből a Törcsvár felé vezető útról egy rövid vendégszöveg is szerepel. A klasszikus vámpírtörténetek kliséi elevenednek meg kissé ironikusan, de nagyon is komolyan vehetően, mint az éjjeli temetőben bóklászás, a sírásás és a vámpírvadászat, melyek mind-mind kacsintások az olvasó felé, aki nagyon jól ismeri ezeket a történeteket. Erdély remek színtér arra, hogy az első könyvben bemutatott nagyvárosi vámpír után a folklórban ismert vámpír is megjelenjen: míg Budapest elitje csak mosolyogtatónak vagy spirituális kuriózumnak tartja a vérszívókat, addig az erdélyieknek velük élő, valós félelem. És akad is okuk a félelemre, mert Saint-Germain gróffal ellentétben Drakula teszi, amit papírforma szerint egy vámpírnak tennie kell.
A szórakoztató stílus és izgalmas cselekmény mellé ezúttal egyenetlenségek is társulnak. A regény szerkezete billen: míg A vérgróf első oldalán felvetült a probléma, addig a folytatás harmada eltelik az igazi konfliktusig. Tarnóczay Etelka karaktere új réteget kap, de Szállási Titusz nem mélyül el, marad csetlő-botló hírlapíró, aki megint vámpírügyekbe keveredett. A démonvadász lány, Ágnes különösen izgalmas szereplő lehetne, de végül róla is csak annyit tudunk meg, mennyire talpraesett; így az első könyv után elvárt finom karakterábrázolás elmarad. A néhol rossz helyre beszúrt flashbackek és folyamatos helyszínváltások Erdély különböző városai és Budapest között mozaikossá szaggatják a szerkezetet, így a megfelelő arányok csak a regény felére alakulnak ki. Onnantól azonban sok minden a helyére kattan, és ebben alapos szerepe van a végre felbukkanó Drakulának is.
A vérgrófnő tehát semmiképp sem nyúz le még egy bőrt a bevált formuláról, az újításai, a klasszikus vámpírmítosz megidézése és az erdélyi hangulat miatt jogos és szerethető folytatás. Ha a harmadik rész, a jövő tavaszra ígért A vértanú is hoz ennyi újdonságot, nem lesz okunk panaszra: főleg, hogy a lezárás ezúttal kötelező, A vérgrófnő úgy ér véget egy jelenet kellős közepén, hogy az olvasóban fel se merüljön, hogy kihagyja a befejező kötetet.
Hozzászólások
[charon_ további írásai]
jól hangzik 🙂