Nagyon sok fantasztikus mű szól az ember és a társadalom kapcsolatáról. A leggyakoribb toposz a „gonosz, tekintélyelvű állam”, ami elnyomja az egyént, vagy még inkább, igyekszik beolvasztani őt. Dunát lehet rekeszteni azokkal a művekkel, ahol ezzel az elemmel találkozhatunk. Ezek között az alkotások között üde színfolt A város, ami úgy képes intelligensen beszélni a fent említett kapcsolatról, hogy elkerüli a műfaj összes, azóta klisévé csontosodott elemét. Nincs benne háború, nincs benne világégés, nincs benne nagy elnyomó diktatúra.
Magyar borító, kutyákkal és csellengérekkel
Voltaképpen maga a cím is ironikus, ugyanis a mű középpontjában nem egy túlzsúfolt és túlszabályozott metropolisz áll, ellenkezőleg: a hidroponikus gazdálkodás miatt hatalmas terület szabadul fel, az emberek szétszóródnak rajta, a városok pedig néhány kivételtől eltekintve megszűnnek létezni. Ez az alap, Simak pedig erre építve vezet végig minket az emberiség, majd a Föld jövőjén keresztül. A regény valójában egy novellafüzér – nem véletlen, hiszen ezek az írások 1944-től 1951-ig jelentek meg az Astounding magazinban –, aminek a történeteit „jegyzetek” kötik össze, melyekben a távoli jövő népe próbálja meg értelmezni a rájuk hagyott mondákat. Akik, történetesen, kutyák.
Lassan hetven éve, hogy Simak belekezdett A város történetébe, és bár sok sci-fi alkotást nem kímélt az eltelt idő, ez a regény még most is megállja a helyét. Ez talán azért lehet, mert Simakot nem a technikai vívmányok érdeklik, hanem az ember… akit végig következetesen emberként ábrázol. Míg rengeteg sci-fi azért avul el, mert az ötletek mellett elsikkadnak a szereplők, addig Simak operálhat bármilyen abszurd koncepcióval, a karakterei miatt törődünk a történettel.
Márpedig Simak aztán sorjázza az elvetemültebbnél elvetemültebb ötleteit, amik mégis egységes egésszé állnak össze. Robotok, jupiter- és marslakók, intelligens kutyák, emberfeletti mutánsok, idegen dimenziók, kifürkészhetetlen hangyacivilizációk. És ezeknek mind meg is van a maguk helye, mert a mű kulcskérdése nem az, hogy az ember miként képes meghódítani a világot – hanem hogy képes-e a helyét elfogadni benne. Hogy egyszer az ő ideje is lejár, és számot kell vetnie, mit hagyott utódaira. És bizony, ennek megfelelően szerepet kap az elidegenedés és a szembenézés az elmúlással, mert ezek olyan dolgok, amelyek mindnyájunkat érintenek.
Tévedés ne essék, a mű nem mentes a konfliktusoktól, amelyek között akad néhány fegyveres is – de nem ezek a jellemzők, és Simak meglehetősen visszafogottan ábrázolja azt a keveset is. Ebben persze nincs semmi meglepő – A város voltaképpen Simak gondolatkísérlete arra, hogy egyszer és mindenkorra megoldja a háború gordiuszi csomóját. Ne feledjük, a novellák írása idején az emberiség épp csak túl van a történelem egyik legsötétebb időszakán. Ha mások nem is, Simak belefáradt az öldöklésbe… és azt keresi, miként kerülhetjük el a jövőben.
Az egyik válasza erre pont a városok megszűnése, amelyek könnyű célpontot nyújtottak az atombombáknak. Persze a gondolat itt nem áll meg – a háborúkat a hiány szüli, így könnyebben elkerülhetők, ha mindenkinek jut élelem és föld, így erre kell törekedni. Simak nem rág szájba, nem magyaráz túl, nem ítélkezik, ezek az elemek csupán ott vannak a háttérben, és egyszer sem kapunk hatvanoldalas használati utasítást egy földi utópiáról. Simak egyik legfőbb erénye pont visszafogottságában rejlik. Egyszer sem vezeti kézen végig az olvasót, csupán szokatlan ötleteivel gondolkodásra késztet minket. És ebben van a harmadik elem, ami kulcsfontosságú a konfliktus elkerüléséhez.
Az a hozzáállás, ami egész végig érződik A városon. Hogyha különbözővel, mással találkozol, azt ne pusztítsd el, ne is próbáld meg a magad képére formálni, hanem próbáld megismerni, mert nem csak a világról tudsz meg többet, hanem magadról is.
Márpedig a regényben bőven találkozhatunk az emberétől különböző kultúrákkal. Marslakókkal, akik a szavakat jelentésközvetítésre próbálják lecserélni. A jupiteri csellengérekkel, akik zord bolygójukat paradicsomként élik meg. Egykori gazdáik iránt hálát érző, de náluk bölcsebb kutyákkal. Az én kedvencem azonban mindközül mégis a telepata mutánsok képviselője, az elbűvölően flegma Joe. Gyakori toposz sci-fikben az emberek és mutánsok véres konfliktusa, ami bár itt is felmerül, Simak mégis messzire elkerüli ezt az elemet. Joe – és a többi mutáns – ugyanis nem akar beilleszkedni az emberek közé, nem akarja megváltani vagy leigázni őket. Noha olykor-olykor merő szeszélyből segít az útjába akadó embereknek, nem érzi azt, hogy bizonyítania kellene a fajunknak.
Joe puszta alakja egy nagy pofon az emberi egónak. Ugyanis mi, emberek, szeretjük azt hinni, hogy megtiszteltetés közénk tartozni, hogy ez valami kegy, és akiknek ezt nem adjuk meg, azoknak kötelességük ezt egyfajta traumaként megélni. Joe akkor sem fogadná el, ha tálcán kínálnák – nem azért, mert így akarja érzékeltetni a fölényét, hanem mert számára nem jelent semmit. Ha az emberek és mutánsok háborúját felfoghatjuk egyfajta fajok közötti ödipális konfliktusnak, akkor Joe kapcsolata az emberiséggel leginkább egy elhidegült apa-fiú kapcsolatra emlékeztet, ahol a két fél már nem is beszél egy nyelvet. Ugyanazokat a szavakat használják, de azoknak más a jelentése kettejük számára.
A jelentés pedig Simak vesszőparipája. A szavak csak eszközök annak továbbítására, ráadásul nem is a legtökéletesebbek, és tökéletlenségük sokszor útjában áll egymás megértésének. Persze megértés ide vagy oda, senki nem vádolhatja Simakot naiv idealizmussal. Tisztában van vele, hogy az ember önző, a civilizációt pedig a szükség tartja össze. Az, hogy egymásra vagyunk utalva, nem pedig nagy és szép eszmék, melyek voltaképpen nem többek üres szavaknál. Egyetlen szerepük, hogy megnyugtassanak minket, és nincs semmi szégyen abban, ha ezt beismerjük magunknak. Mert a beismerés a kulcsa a tanulásnak.
Szeretném leszögezni, hogy Simak nem is pesszimista. Az ő embere, ha gyarló is, de jóindulatú, aki szeretne fejlődni, szeretné elkerülni a korábbi hibáit. Az önzőség is kimerül abban, hogy ösztönösen a maga érdekeit tartja a szeme előtt… de megvan benne az igény, hogy másokét is tiszteletben tartsa, és a szándék, hogy ne okozzon másnak kárt. És, önzőség ide vagy oda, képes áldozatot hozni. Más kérdés, hogy mindenki számára mást jelent az áldozathozatal, és erre jó példa az ötödik fejezet, ahol a korábbi szálak összefutnak. Simak számtalan kérdést vet fel ezen a néhány oldalon, egyén és közösség kapcsán, többet, ami egy átlag sci-fi regényre jut. Egyikre sem ad választ, de ez a hozzáállásából következik.
Mert mennyivel egyszerűbb lenne arról írni, amire könnyű választ adni. Hogy a háború pokol, hogy az egyént elnyomó hatalmak gonoszak, és hogy az emberek felelőssége ezeket elkerülni. Simaknál a felelősség ennél jóval összetettebb és ellentmondásosabb. Éppenséggel olyan, ami zavarba ejt – és jó eséllyel taszít – bárkit is, akinek az elv számít, legyen az bármilyen, és aki válaszokat akar, nem pedig kérdéseket feltenni.
Ez az, ami A várost időtállóvá teszi. Hogy a sereg ötlet mögött ott van a millió kérdés, ami gondolkodásra bír minket. Pont emiatt furcsa és nehezen megfogható regény Simak műve – és pont ebben az illékonyságában rejlik varázsa. Ha A várost veszem alapul, Simak még Joe-nál is nagyobb csodabogár – egy kedves, szerény öregúr, aki elfogadja az embert úgy, ahogy van, amellett, hogy bízik a fejlődésében. Olyasvalaki ő, aki nem csak saját válaszok keresésére bíztat, de saját kérdések feltevésére is. Nem lehet őt sehova se tenni, de nem is igényli. Elvégre egy igazi ember folyton mozgásban van.
Érdekességek:
– Clifford D. Simak (1904 augusztus 3 – 1988 április 25) H. G. Wells hatására kezdett el fantasztikus műveket írni. Magyarul megjelent művei közé tarozik a Ha megáll az idő és Az ember-farkas elv. 1953-ban A városért elnyerte az International Fantasy Awardot.
– Rober Silverberg 1995-ben írt előszava a regényhez, amiből érdekes dolgokat tudhatunk meg.
– A regény egyben kiadva 1952-ben jelent meg, magyarul pedig 1970-ben, Kuczka Péter fordításában. 1973-ban Simak írt egy epilógust a műhöz, amivel az 1980-as kiadásban (és néhány későbbiben) szintén találkozhatunk.
Hozzászólások
[archnihil további írásai]
Mitől lenne Simak csodabogár? Egy újságíró volt, aki SF-t és fantasy-t is írt. Az egész cikk egy erőlködés. hogy egy prekoncepcióhoz lehessen a könyvet illeszteni.
Egy korrekció: az utolsó, 1951-es elbeszélés nem az Astoundingban, hanem a Fantastic Adventuresben jelent meg [The Trouble With Ants (nv) Fantastic Adventures Jan 1951].
Sam Reed: kíváncsi vagyok, mi az a prekoncepció.
Amúgy lehet, hogy az utolsó bekezdés egy kicsit túlzás, de nem egy cikk végén találkozunk hasonlókkal, Bradbury, Moorcock, Gaiman kapcsán, szóval, nem értem, hogy miért lenne ez kirívó.
Archnihil:
Amikor Simak ezeket a novellákat írta, nem volt „egy kedves, szerény öregúr”. Mivel 40 és 47 éves kora között írta őket :-), a Városból ilyen következtetést nem vonhatsz le.
Te magad is írod, hogy „de nem egy cikk végén találkozunk hasonlókkal”, ezért (is) volt olyan érzésem, hogy egy adott elképzelésre próbáltad ráhúzni a Várost. Példa: „Ez talán azért lehet, mert Simakot nem a technikai vívmányok érdeklik, hanem az ember… akit végig következetesen emberként ábrázol.” Aha. Egészen a mű kétharmadáig, amikor az emberek átköltöznek a Jupiterre.
Másik: „Az ő embere, ha gyarló is, de jóindulatú, aki szeretne fejlődni, szeretné elkerülni a korábbi hibáit. Az önzőség is kimerül abban, hogy ösztönösen a maga érdekeit tartja a szeme előtt… de megvan benne az igény, hogy másokét is tiszteletben tartsa, és a szándék, hogy ne okozzon másnak kárt.” Ennek megint semmi köze a Városhoz.
Az ilyen állítások miatt gondoltam, hogy volt prekoncepciód. Ez kialakulhatott akár a későbbi Simak novellák miatt is, melyek egy részére ezek igazak is lehetnek. De a Városra ezek nem igazak.
Mint mindig, ez csak a véleményem, és senkit semmire nem kötelez.
Sam Reed: „Aha. Egészen a mű kétharmadáig, amikor az emberek átköltöznek a Jupiterre.”
Kösz a spoilert, tényleg. Az ismertetőm írásában annyira törekedtem, hogy ezt ne lőjem le azoknak, akik még véletlenül nem olvasták, hogy őket is ugyanazzal az erővel érje.
De hogy akkor agyonmagyarázzam ezt: amíg az ember szerepel A városban, addig Simak embernek ábrázolja. Tehát az ember végig következetesen ember, amíg szerepel.
(Csak mivel nem akartam spoilerkedni, ezért nem írtam oda a kétharmadát.)
„Ennek megint semmi köze a Városhoz.”
Ugyan kérlek. Ez pont nagyon is megmutatkozik A városban.
SPOILER!
Fejlődés: nem arról szól az emberiség egyik küldetése, hogy még jobban megértse egymást? A juwaini filozófia birtoklása nem ez?
Emellett pedig Simak emberisége – és az utánuk jövők – irtózik az öldöklés gondolatától. Se a mutánsok, se a hangyák ellen nem hajlandók alkalmazni (egyértelműség kedvéért: a hangyáknál az utánuk jövőkről beszélek).
Ugyanakkor gyarló és önző is: az elcsellengéresedés nem Joe gondolkodását igazolja? Azt, hogy azért megy el mindenki, mert neki személy szerint így jó? Vagy pl. a második történet Webstere nem gyarló, amiért hagyja meghalni barátját, Juwaint?
SPOILER VÉGE
„Te magad is írod, hogy “de nem egy cikk végén találkozunk hasonlókkal”
Úgy értettem, hogy az ilyen lezárások előfordulnak, amikor írókról beszélünk. Nem konkrétan Simaknál, hanem egyáltalán. De éppenséggel ezért is említettem más írókat.
„Amikor Simak ezeket a novellákat írta, nem volt “egy kedves, szerény öregúr”. Mivel 40 és 47 éves kora között írta őket , a Városból ilyen következtetést nem vonhatsz le.”
Jaj, ugyanmár! A városból érződik – én legalábbis érzem – az a kedvesség és szerénység, emellett pedig mivel már Asimov előtt a pályán volt – aki pedig az SF egyik nagyöregje -, hadd nevezzem már öregúrnak… lehet, hogy ez tényleg az én saram, de azt hittem, hogy az, hogy tisztában vagyok az író korával az alkotás alatt, kiderül abból, hogy odaírtam a cikkbe az írás dátumát, illetve a születést és a halálozást.
„Mint mindig, ez csak a véleményem, és senkit semmire nem kötelez.”
Igen, ez jogos is lenne, ha először a cikkek alatt nem lennének Tőled „Az egész cikk egy erőlködés. hogy egy prekoncepcióhoz lehessen a könyvet illeszteni”-féle sommás megmondások.
Aztán meg kiderül, hogy voltaképpen az egész szőrszálhasogatásról szól, mert ugyan félreértések adódhatnak a neten, csak itt kicsit az az érzésem, hogy ott a prekoncepció, hogy a cikkíró úgysem ért hozzá, és ha valamibe bele lehet ezt magyarázni, azt belemagyarázzuk. És ez kicsit frusztráló, mert hát hogy szálljak úgy akár vitába, akár beszélgetésbe, ha nincs meg az a bizalom, hogy a cikk szerzője is érthet hozzá, legfeljebb más a véleménye.
Kicsit olyan, mintha valaki megkérdezné, hogy kávét vagy vizet kérek, aztán mikor kávét mondok, morcosan rám néz, hogy de hát abban is van víz.
Nem muszáj egyetértenünk, nem muszáj, hogy tetsszen a cikkem, ez teljesen szíved joga. Viszont az első bejegyzésed kimondottan olyan, hogy sok cikkíró kötelezve érzi magát, hogy megszólaljon.
Egyébként félreértést elkerülendő, nem bántottál meg, nem haragszom, csak úgy érzem, most azt magyarázom, ami szerintem egyértelmű, vagy legalábbis minimális „jóindulattal” azért ki lehetett volna olvasni (pl. hogy a cikk írója olvasta a szóban forgó művet, és tudja, mikor lép ki az ember).
Archnihil:
„Emellett pedig Simak emberisége – és az utánuk jövők – irtózik az öldöklés gondolatától. Se a mutánsok, se a hangyák ellen nem hajlandók alkalmazni (egyértelműség kedvéért: a hangyáknál az utánuk jövőkről beszélek).”
Ne viccelj már, ez nem igaz. Az utánuk jövők esetében igaz, de az emberekre pont nem. Az ilyenek miatt érzem a prekoncepciót.
Nevezhetsz ugyan egy 40 évest öregúrnak, de majd ha eléred ezt a kort, ki fogod kérni magadnak 🙂
De mindegy, nem kell egyetértenünk, valójában örülök, hogy írtál a Városról (még ha ez nem is derült ki).
Én meg örültem, hogy olvastad a kritikámat (még ha ez nem is derült ki).
Figyelemreméltó, hogy Simak igen korán felismerte a városból kiáramlás (előbb a szub- majd a dezurbanizáció) tendenciáját, és ezen elv szerint építette fel a regényét. Például Harry Harrison az 1966-os (és egyébként kiváló) Helyet! Helyet! című regényében akkor is a városrobbanás koncepcióját emelte be jövőképébe, amikor az már a fejlett világban jórészt kifulladt.