Charles Stross híre hamarabb elért hozzám, mint könyvei. Cory Doctorow és John Scalzi mellett ő az a sci-fi webceleb, akire érdemes odafigyelni, és akit a közösség is bőkezűen jutalmaz (ezidáig, ha jól számoltam, Strossnak 13 Hugo-jelölése és 2 Hugo-díja van). A Hugo-jelölés éppen ezért sokszor nem áll egyenes arányban az irodalmi minőséggel, szóval egy kicsit félve nyitottam ki a könyvet – de a végén egyáltalán nem csalódtam, sőt.
A Glasshouse a 27. században játszódik. Az emberiség túljutott már az úgynevezett Cenzúraháborúkon, és boldogan éli poszthumán lehetőségekkel teli életét. Rendelkezésére állnak az A-kapuk és a T-kapuk; az egyikkel gyakorlatilag bármit összerakhat atomonként, akár embert is, tudatot is, a másikkal meg nagy csillagközi távolságokat gyűrhet le a két a féreglyukat összekötő kapu segítségével.
Szép kis világ ez: bárkiből bármi, bárkiből másvalaki bárki lehet, idegen lényekkel is összehozhat minket a sors, szóval olyan az egész, mintha csak buliznánk az Univerzumban, és még a cehhel sem kéne törődnünk.
Pedig ez nem teljesen igaz. A főszereplő Robin is – háborús veteránként – lyukas memóriával keres vigaszt egy bárban, míg meg nem hallja a lehetőséget: egy különös kísérletben vehet részt (innen a cím, a Glasshouse), amellyel sok pénzt szerezhet, és talán összezilált emlékeit is rendbe teheti.
A Glasshouse a regényben csak Sötét Korszaknak nevezett 1950-2040 közötti éveket szimulálja egy zárt társadalom képében. A jelentkezés önkéntes, a leginkább az amerikai ötvenes-hatvanas évekre hajazó világban kell a jelentkezőknek boldogulniuk. A kísérletben résztvevők szép summára is számíthatnak, érdemes tehát a főhősnek belevágnia.
Robin fel is ébred a mesterséges városban – de női testben, viszont ugyanazzal a macsó harciassággal, mint amilyennel előtte is rendelkezett. A város lakóit nonstop megfigyelik a kísérlet szervezői. Itt külön pont jár a társadalmilag elfogadott tevékenységekért: a templomba járásért, a házastársak közti szexért vagy éppen a szülésért (ami a megelőző poszthumán világból nézve is extrém dolognak tűnik).
Stross regényének báját az adja, hogy folyamatosan ütközteti a felvilágosult, liberális nézőpontot az „Amerikai álom” utasainak világával. A szerző – talán túl nagy egyértelműséggel, de nem kevés iróniával – azt sugallja, hogy korunk a maga szexizmusával, determinikusságával mennyire alantas a felsőbbrendű 27. századi élettel szemben.
Robint viszont csakhamar előző életének emlékképei kezdik el kínozni, és kis idő elteltével egy furcsa, a Glasshouse-ba nem illő tárgyat talál. Kiderül, hogy miért pont ők kerültek ide, és hogy igazából mi is a célja a kísérlet kiagyalójának.
Charles Stross
Charles Stross regénye egy gördülékenyen megírt, pergő science fiction regény. Könnyű felismerni, miért kedvelték annyira a kinti olvasók: jó a jövőbeli világ, érdekes a Glasshouse ötlete. Az az egy bajom van csak a regénnyel, hogy a nagy része az általunk jól ismert kulisszák között játszódik. Óriási a kontraszt a jövő változatos ábrázolása és a huszadik századi város élete között: az utóbbi kiszámíthatóbb, ismertebb, ezért kevésbé izgalmas, és Stross nem is dobta fel túlságosan. Sokszor eszembe jutott A stepfordi feleségek sztorija, hiszen ott is egy zárt közösségben játszódtak az események, de ott érdekesebbek voltak a viszonyok, a nagy releváció nélkül is több volt a feszültség.
Ezt leszámítva, egy gondolatgazdag, karakteres science fiction a Glasshouse, és sokak szerint ez Charles Stross eddigi legjobb regénye.
További információk:
- A regény 2007-ben Prometheus-, 2009-ben ( legjobb külföldi regényként) Kurd Lasswitz-díjat nyert. Ezen kívül jelölték Hugo-díjra és Campbell-emlékdíjra, valamint 2007-ben a Locus közönségszavazásán a második helyen végzett.
- Charles Stross 2004. és 2009. között minden évben szerepelt a Legjobb regény kategóriájában a Hugo-díj fináléjában.
Kapcsolódó link:
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
Engem az alapötlet erősen Dick Kizökkent idő-jére emlékeztet.
Lehet, hogy másik könyvet olvastam, nálam a Glasshouse egy nehézkesen és unalmasan induló, aztán érdektelenségbe fulladó középszernek tűnt…
tudod Attila, most r.hadtul nem szűkítetted le a kört, hogy vajon melyik könyvet is olvastad… Ha jól tudom, te amúgy is önmagad szivatásáért olvasol csak.
A könyv amúgy érdekesnek tűnik, de nekem is egyből Dick ugrott be 🙂
sigmund, vini: azért az elég nagy különbség, hogy Dicknél az álvalóságról nem tud Gumm, a Glasshouse főhőse pedig önként megy bele a kísérletbe. Ezért itt teljesen más kérdések vetődnek fel, mint a jól ismert „mi a valóság?”.
vini:
„Ha jól tudom, te amúgy is önmagad szivatásáért olvasol csak.”
Erre a célra a Glasshouse például tényleg remek lenne, de attól még sajnos szar könyv marad. Biztos vagyok azonban abban, hogy valamit mondani is szerettél volna, csak elsikkadt abban a három sorodban…
OFF: vini és attila, mielőtt egymásnak esnétek, próbáljatok meg kulturált felnőttek módjára gondolkodni és viselkedni – az értelmes vitával semmi baj, de mindketten csiszoljatok a modorotokon. Vagy olvassátok el az oldal moderációs elveit.
Korábbi könyveit olvastam (Accelerando, Laundry-regények). A gondolatgazdagság abszolút stimmel, 300 %-ban, de a „gördülékenység” nem olyan szó, amit vele kapcsolatban használnék 🙂
Most fejeztem be, és meg kell mondjam, nem nyűgözött le… Az érdekes ötleteket sajnos lehúzza, hogy nem igazán dolgozza ki ezeket (leszámítva a Curious Yellow mechanizmusát, ami valóban jópofa), a „rossz” és „jó” oldalakat elkülöníti ugyan, de ezt az elkülönítést nem támasztja alá (nem mutatja be pl. a „szörnyű” diktatúrákat, amikkel szemben az olvasónak is ellenszenvet kéne éreznie a főszereplőn keresztül, ugyanakkor neki azért kéne megbocsátani, hogy tízezer civilt lemészárolt, mert most már bánja… WTF), és olyan fogcsikorgató sztereotípiákkal meg mirelit fordulatokkal dolgozik, amiknél azért határozottan jobbat vártam volna.