SFmag

Harry Harrison science fiction író augusztus 15-én elhunyt. A nekrológok általában ilyen prózaiak, egy név, egy pár szavas jellemzés és maga a halálhír. Egyetlen nekrológ sem tudja visszaadni az elhunyt személyiségét, ami ráadásul mindenki számára másmilyen volt.

„Harry az ismert univerzumok tekintélyromboló alakja.”
(Philip K. Dick)

Harry Harrison a science fiction nagyformátumú alakja volt, a sci-fi egyik élő klasszikusa. Írásaival szinte minden sci-fi rajongó találkozott, neve ismerősen csengett a regények borítóin. De mint mindenki, Harrison is több volt egy névnél. „Nem úgy, mint a többi író […], Harrison könnyedén elfogadta a valóságot, ami nála az emberiség keserű szájízzel való elfogadásával párosult. Azon kevés szerzők közé tartozott, akik megírhatták volna A gyermekkor végét…” – írja róla Brian W. Aldiss monográfiájában. Harrison számos munkájával bizonyította, hogy egyedi és figyelemre érdemes hangja a tematikának. Ugyan sci-fi íróként vált híressé, de korábban illusztrátorként és képregény alkotóként dolgozott számos álnéven. Az ötvenes évek folyamán lassan kezdtek megjelenni novellái, de ismertségre azonban első regényének, a Halálvilágnak (Deathworld) 1960-as megjelenéséig várnia kellett.

„Amikor Odüsszeusz megtért gyötrelmekkel teli utazásáról, megkímélte Pénelopé fülét kalandjai hihetetlen részleteitől. Amikor Oroszlánszívű Richárd végül kiszabadult a tömlöcből, és hazatért a keresztes hadjárat vészterhes évei után, nem kínozta Berengaria királyné érzekeit iszonyatos anekdotákkal, csupán köszöntötte, és kikulcsolta az erényövét. Így hát én sem vetemedem arra, kedves olvasó, hogy szavakba próbáljam önteni Bill utazásának veszélyeit és csalódásait, mert azok meghaladják a képzeletet. Elégedjünk meg végül is annyival, hogy sikerült.”
(Bill, a galaktika hőse)

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a hatvanas évek volt Harrison csúcskorszaka. Nem vett részt a New Wave hullámaiban, ám mégis egyedi hangot tudott megütni. Ekkor erősödött meg az a nézet, hogy ő az egyik legjobb szatirikus szerző a sci-fiben. Nem félt görbe tükröt mutatni a társadalomnak és a nagy science fiction regényeknek. Bill, a galaktika hőse (Bill the Galactic Hero, 1965) című regényét a mai napig csak a legjobb háborús sci-fi szatíraként tartják számon. Bill, a galaktika egyik legsötétebb földtúrója saját balgasága és a civilizáció ostobasága okán keveredik bele a nagy űrháborúba, ahol aztán megjárja a Mennyet és a Poklot. Az író humora lehengerlő, fanyar nevetést csal elő belőlünk, ahogy az űrkatonák a 10 centis ellenségről vagy a csillagközi birodalom központjának, Heliornak az aranyozott felszínéről beszélnek, hősünk pedig elcsigázva küzd az automatákkal egy kis élelemért a végeláthatatlan bolygóvárosban. Harrison nem üres frázisok puffogtatásával bizonyítja humanizmusát és pacifizmusát, hanem a valóság abszurdba fordításával. A Heinlein Starship Troopersét és Asimov Alapítvány-ciklusát egyaránt megidéző regény valószínű csak azért nem került egy polcra Heller A 22-es csapdájával, mert sci-fi.

Harrison (jobb oldalt) a Zöld szója forgatásán a Solt játszó Edward G. Robinsonnal

Bár már ez a regény elég volna, hogy jó szívvel emlékezzünk meg róla, Harrison még egy felejthetetlen alakkal ajándékozott meg bennünket. Sikamlós Jim Di Gríz a szellemes tolvajok és gazfickók egyik legszeretetreméltóbbja, aki egy bűn nélküli Galaxisban ügyel arra, nehogy eltunyuljanak a robotrendőrök. A rablóból lett pandúr Harrison legismertebb figurája, aki számtalan folytatást – és előzménytörténetet – élt meg, sőt még képregény-feldolgozás is született belőle. A Rozsdamentes acélpatkány (The Stainless Steel Rat, 1961) mára fogalommá, a társadalom vasbetonfalaiban élő, renitens lázadók szimbólumává vált.

Fanyar humorú stílusa ekkor forrt ki, A Technicolor® időgép (The Technicolor® Time Machine, 1967) – amiben egy csapatnyi filmes szeretné megspórolni a forgatási költségeket egy időgép segítségével – és hasonlóan könnyed műveivel sikert sikerre halmozott. Mindeközben a Halálvilágnak is megírta a folytatásait, ahol a főhős sorra megjárja a legkegyetlenebb klímájú planétákat és a legkegyetlenebb társadalmakat. Kalandokban és ötletekben Harrison sosem szenvedett hiányt.

„Az ember egyszer csak felismeri, hogy vagy kivonja magát a társadalom kötelékei közül, vagy belehal a mindent elsöprő unalomba.”
(Rozsdamentes acélpatkány)

Jim Burns illusztrációja az Ashkelon utcáihoz

De nem volt egyoldalú író, aki megragadt a szatíránál. Komoly érzékkel festett le olyan világokat, amelyek magukon viselték a miénk hibáit, vagy vetítette előre a jelen problémáit. A Helyet! Helyet! (Make Room! Make Room!, 1966) című könyvét máig a legrealisztikusabb túlnépesedési történetnek tartják, ahogy New York zsúfolt városában három ember próbál meg élni, bármennyire is nehéz legyen ez. És bár Harrison nem volt megelégedve a filmváltozattal – egyenesen a könyv kizsigerelésének nevezte –, a Zöld szója (Soylent Green, 1973) című Charlton Heston-film még ismertebbé tette a regényt. De más fajsúlyos kérdéseket is feszegetett, az A Transatlantic Tunnel, Hurray! (1972) című regénye egy olyan világban játszódik, ahol Észak-Amerika sosem szakadt el Nagy-Britanniától, a főhős pedig a brit osztályrendszer lelkes éltetője. Talán legmegrázóbb novellája az Ashkelon utcái (Bűnbeesés címen is megjelent) (The Streets of Ashkelon, 1962), melyben az idegenek éppen a keresztény misszionárius miatt esnek bűnbe, mikor bizonyosságot akarnak kapni Isten létéről.

„– A történelmet nem lehet átírni, L. M.
– Ugyan mi mást teszünk évtizedek óta?”
(A Technicolor® időgép)

Harrison igen termékeny író volt, számos regény és novella került ki a keze közül, esszék tucatjait ontotta magából. Modern kori leghíresebb műve az Éden-trilógia (1984-1988), ami ugyan szintén nem a szerző humoros írásaihoz tartozik, de nem nélkülözi az írói ötleteket. Ebben az alternatív Földön játszódó történetben az intelligens, környezetüket genetikailag átalakító dinoszauruszok találkoznak az ősemberekkel, és a két fajnak meg kell küzdenie egymással a bolygó birtoklásáért. A sorozatban Harrison egy jól átgondolt és érdekes világot teremt, dinoszauruszai akár idegen lények is lehetnének, így mutatva be az olvasónak két eltérő kultúra kapcsolatát.

Harrison egyik rajza

Ám nem csak alkotóként tett sokat a sci-fiért: számos antológiát és magazint szerkesztett, valamint állandó résztvevője volt a különféle rendezvényeknek. Harrison az EuroConoknak is többször vendége volt, Magyarországon is járt több ízben. Nem meglepő módon Kelet-Európában és főleg Oroszországban örvendett nagy népszerűségnek. Bár igazán nagy díjakkal sosem halmozták el – igaz, 2009-ben megkapta a Damon Knight Memorial Grand Master Awardot – mégis fontos alakja volt a science fictionnek.

Számunkra, akik nem ismertük személyesen, a könyvei jelentették Harry Harrisont. Szemünk előtt egy, az emberi butaságon és botladozásokon mosolygó, vidám ember képe jelenik meg, aki még akkor is bízott az emberiségben, amikor annak legrosszabb tulajdonságairól írt. Számunkra örökké ő marad az, aki mosolyt csalt az arcunkra a kazán-hasú robottal vagy a katonával, aki minden háborút igyekezett az árnyékszéken átvészelni. Mint minden jó író, Harry Harrison is a műveiben él tovább velünk.

Most minden acélpatkány szomorú.

Ha valaki szeretne pár sort írni az emlékére, a hivatalos blogján megteheti.

Hozzászólások

hozzászólás