Duane Fitzgerald békés nyugdíjaséveit tölti az írországi Dingle-ben. Kevés barátja van, plátói szerelem fűzi a helyi szálló menedzseréhez. Nem is lenne ebben semmi különös, ha Duane nem harminc körül lenne – és nem kiborg lenne.
Hősünk ugyanis a Steel Man projekt egyik végterméke, annak célja pedig a tökéletes katona kifejlesztése volt. Ezt a csontozat fémre cserélésével, szervók szervezetbe építésével, az ún. alfa adrenalint pumpáló berendezés beültetésével és más hasonló eszközökkel kívánták elérni. Még egy mini atomreaktort is kaptak a kísérleti személyek, amely a gépi elemek működtetéséhez szükséges.
Persze mindennek ára van, még annak is, ha valaki maga lesz a hatmillió – sőt, hatmilliárd! – dolláros ember. Például örökre le kell mondani a kulináris élvezetekről, mert a bélrendszert lerövidítették, így csak egy speciális konzervételt tud fogyasztani. A szerelmi élet immár a múlté: egész egyszerűen életveszélyes lenne az esetleges partner számára. A projektet ráadásul néhány év után leállították: a katonák soha nem kerültek bevetésre, erejük teljében nyugdíjazták őket.
Itt tulajdonképpen végetérhetne a történet, de valójában itt kezdődik. Mert ami valaha titok volt, egyszer napvilágot láthat, így a figyelem egyszer csak a Steel Manre terelődik. A hadseregnek viszont több okból – például egy új projektje miatt – kínos lenne, ha fény derülne mesterkedéseikre, tehát elkezdik eltüntetni a bizonyítékokat. Mindet. Aztán, ahogy a cím mondja, Duane idővel valóban az utolsó lesz a fajtájából.
Eschbach ezúttal az egyes szám első személyű elbeszélést választja. Egyfelől jó megoldás, mert így jobban megérthetjük a gépember lelki vívódásait, másrészt problémás, mert kicsit erőltetett a magyarázat, hogyan jutnak ezek a feljegyzések az olvasó birtokába. Ezeken kívül is több erőltetett dolgok található a regényben: nekem már a minireaktor is erősen aggályos volt, de van ennél abszurdabb dolog is benne, példaként említeném a kiborgok mesterségesen előidézhető erekcióját.
Akad tehát a regénynek bőven gyenge pontja, leginkább az alábbiak az erősségei: minden különös tulajdonsága ellenére könnyű azonosulni Duane-nel, az acélemberek “apjának” motivácóit is megértjük. Életszerűen sikerül megjeleníteni az ír kisváros mindennapjait, illetve azt, hogyan lesz a hétköznapokból rendkívüli állapot, amint a titkosszolgálatok emberei ellenőrzésük alá vonják Dingle-t. A szerelmi szál sem marad elvarratlan: hősünk kevés szövetségesének egyike a szállodamenedzser lesz, bár valódi esélye neki sincs, hogy megoldja az acélember gondjait, sőt, ő maga szorul védelemre.
Eschbach tudatosan játszik rá a kiborgtörténetek klasszikusaira: említi a Hatmillió dolláros embert, van utalás a Tökéletes katonára – csak azért, hogy elmagyarázza, teljesen irreálisak azok elképzelései. A gond az, hogy ez sem hihetőbb. Bár az utószó szerint a szerző komoly tanulmányokat folytatott az ember gépiesítését illetően, véleményem szerint túllőtt a célon.
Szórakoztató olvasmány a Der Letzte seiner Art, de sajnos nem több. Márpedig tudjuk, hogy Andreas Eschbach tud ennél sokkal jobbat alkotni: hiába, ha valaki szinte minden évben új regénnyel jelentkezik, becsúszik néhány gyengébb (például az Összeomlás, amely inkább nevezhető az olajkészletek problémájáról írt , némi irodalommal feldúsított tudományos esszének, mint teljes értékű regénynek). Mindezzel együtt nyugodtan ajánlhatom a művet azoknak, akik megelégszenek egy lebilincselő történettel, és nem ragaszkodnak a precíz kidolgozottsághoz és a hitelességhez.
További információk:
- Minden hiányossága ellenére ez a mű is megkapta mind a Kurd Laßwitz-díjat, mind a Deutscher Science Fiction Preis-t, úgyszintén a kevésbé jelentős Phantastik Awardot.
- A kötet e-könyv és hangoskönyv formájában is elérhető. Eddig öt nyelvre fordították le.
Andreas Eschbachról az SFmagon
Hozzászólások
[adeptus további írásai]