Lars von Trier neve olyan belépőt jelent a filmvilágban, ami garancia a megrázó, nyers nagyképűségtől duzzadó mozikra. A Melankólia egy csodás történet, könnyfakasztó ballada a világ és az emberiség utolsó leheleteiről. A Melankólia nem témája és története miatt marad sokáig emlékezetes, hanem a gyönyörűen, művészi kifinomultsággal megkomponált képek miatt, amiben a dráma szerelmesei bátran megfürdőzhetnek.

A történet: Justine és Michael egy nagyszabású összejövetel keretében ünneplik a házasságukat Justine nővére, Claire és annak férje, John hatalmas házában. Annak ellenére, hogy Claire mindent megtesz, ami csak az erejéből telik, az esküvői parti kudarcba fullad: felszínre törnek az elfojtott családi feszültségek, a kapcsolatok megbomlani látszanak, és elindulnak a végzetes szakadások felé, miközben egy Melankólia nevű kisbolygó halad egyenesen a Föld felé.

A nyitányban, vagyis a látomás jelenetben Wagner Trisztán és Izolda című prelűdje kéz a kézben jár a lehengerlő vizuális világgal, amely álomszerű, már-már giccsbe hajló, ahogy azon képsorok is, amikor a kék fényt árasztó bolygó közeledését ábrázolják az égbolton. A közel tíz perces bevezetőben Kubrick 2001: Űrodüsszeia vágóképei köszönnek vissza a képsorok alatt: sokkal stilizáltabb, mint a film bármelyik része, s egyben a rendező felvonultatja a már jól ismert, rá jellemző stíluselemeket. Ez a néhány perc szürrealisztikus montázs, költői szépségében emelkedik ki az egészből, és teremti meg a nyomasztó hangulatot egyfajta keretként, hiszen előrevetíti a katartikus csúcspontot.

A Melankólia további két részre tagolható, melyek kamarajellegét az antitézis okozza. A Justine (Kristen Dunst), vagyis az első rész egy tökéletesen megkomponált szatíra, melyben a karakterábrázolások közhelyesek, amit csak a precíz színészi játék tesz élhetővé. A film számtalan olyan problémát vet fel, mint pl. a depresszió, a hatalomvágy vagy a gazdagok sekélyessége. A Clarie (Charlotte Gainsbourg) című rész sokkal inkább az első magyarázata, melyben mindkét főszereplő habitusa megváltozik. A lecsendesedés, az elfogadás és az érzelmek diadala ez, hiszen a közelgő világégéssel a szereplők megszabadulnak a földi kötöttségtől. Ebben a részben forrja ki magát igazán a film mondanivalója: a Melankólia az emberi reakciót magyarázza, mint inkább az apokalipszist.

A fejezetek közül óhatatlanul az első viszi a filmet. Az első benyomások alapján egy amerikai beütésű, klisékkel megtűzdelt és kiszámíthatatlan műre számíthatnak a nézők, amit többé-kevésbé, de meg is kapnak.

A történet során a két főhősnő szerepei felcserélődnek: a depressziós, az élet örömeit elutasító Justine az idő múlásával egyre nyugodtabb lesz, míg nővére, a korábban optimista Clarie óráról órára veszti el higgadtságát és egyre mélyebb zavarodottságba esik. Mindez gyönyörű gondolatiságot tükröz, ahogy a felhasznált szimbólumok is…

Trier művében számos kultúrtörténeti vonal is fellelhető Wagner zenéje mellett, mint pl. az idősebb Pieter Bruegel Vadászok a hóban, ismertebb nevén Január című festménye, valamint a preraffaelita mozgalom képsorai. Emellett a Bibliából is jól ismert prófécia, az Apokalipszis, valamint a „főszereplő” kisbolygó, a Melankólia is szimbolikus jelentéssel bírnak.

A film lehetséges buktatója, hogy ezeket csakis az a néző képes értelmezni, gondolati világát megérteni, megválaszolni a „Miért?”- eket, ha egy bizonyos szintű műveltséggel rendelkezik, máskülönben üres marad, vagy csak a vizuális és a hangi világ gyönyörködteti a tudatlanabb nézőt. Ez abból adódik, hogy az előzetes megtévesztő. Egy apokalipszis film látszatát kelti a két perces összeállítás, miközben egy depresszió-filmről van szó. A célközönség mindkét esetben más és más, s ennek fényében óhatatlanul voltak és még lesznek csalódott nézők.

A Justine-t alakító Kristen Dunst levetkőzte a Pókember-trilógiákból már jól ismert Mary Jane Watson gúnyáját. Ebben a filmben egy másik oldaláról ismerhetjük meg, és nagyszerűen alakította szerepét. Bebizonyította, hogy a dráma is az ő asztala, s nem csak sablonos, hanem könnyfakasztó is tud lenni. A rendező pofátlanul az arcunkba tolja a felpolcolt melleit, ennek ellenére mindez nem csorbít alakításán, hiteles tud maradni a viaszbábu szerepében, aki életének végeztével újra kivirágzik.

Charlotte Gainsbourg Clarie-je pont azért emlékezetes, mert a kimért, mindig tökéletesnek látszó szerepjátéka meginog a vég közeledtével, összeroppan. Remek színészi alakítást nyújt a cinikus, kiégett anya szerepében, szinte közelinek érezzük, aki ártatlan gyermekét, a jövőt szeretné biztonságban tudni az elkerülhetetlen pusztulás elől.

A True Bloodból jól ismert Aleksander Skarsgard, aki Justine férjét alakítja, szintén bebizonyította, hogy a rámenős vámpír mellett a törékeny szerep is az ő műfaja, bár ez a karakter kevésbé kiforrt, mint a többi, kisebb szerepekkel bíróé. Meglehet, ennek az az oka, hogy kevés tér jutott ennek a kissé teszetosza újdonsült férjnek.

Bár a kameramozgás és a technika hagy némi kívánni valót maga után, kétségtelen, hogy Trier művei messze túlmutatnak a jelenen. A sikeres alkotó, aki küzdelmét önmagával vívja, tehetsége és képzelőereje olyannyira messze nyúl, hogy Justine szerepében önmagát formálja meg, ami valljuk be, egyfajta egocentrikusság is. Olyan félelmeket, fájdalmakat varázsol a vászonra, amelyekkel kevesek mernek szembe nézni, és kevesek képesek bemutatni, de ez nem mentség a szemet fárasztó, folyton mozgásban lévő kamerára.

A cannes-i fesztiválon bemutatott alkotás igazán mély érzelmekkel teli nyomot hagy a nézőben, amit csak érett érzelmi intelligenciával rendelkező emberek képesek átélni, megélni. Számukra évek múltán is emlékezetes marad a gyönyörű képekkel és feledhetetlen zenei aláfestéssel megtűzdelt film, a vegetatív, zsigeri hatás, amelyből árad a szomorúság és a tehetetlenség. Ezek a melankólia pillanatai.

Göde Mónika Annamária

Science Caffe

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 7 hozzászólás.

  1. tapsi szerint:

    “amit csak érett érzelmi intelligenciával rendelkező emberek képesek átélni, megélni”

    Az ilyen mondatoktól szokott az az érzésem támadni, hogy AHHA, szóval egy újabb közhelyes, sekélyes giccshalmazról van szó (pláne, ha csak ilyen pátosszal virágzó modorosságtavon lehet elrebegni méltatását, mint ezen cikk tette), amit ezúttal az artisztikumra fogékony lelkületekre csomagoltak, akik mindenképp felsőbbrendűségként akarják átélni, megélni, ha más az ízlésük (mármint a franc se tudja, mi az ízlésük, de épp annak a társadalmi elvárásnak felelnek meg, hogy, hm, ahogy Adrian Mole mondaná, _entellektüelek_).

    Persze vannak a világon komoly filmek, amiken elgondolkozik az ember, de ne tömjénezzük már magunkat csak azért, mert érteni véltünk egy filmet…

    Viszont egészen páratlanul tökéletes képzavar a képekben fürdőző drámaszerelmeseké, úgyhogy ezért a gyöngyszemért mindenképp köszönöm a cikket.

  2. Ádám szerint:

    tapsi:

    Maga a film szerintem pont nem olyan, amilyennek a cikk alapján gondolja valaki. A képek, amiket használ, illetve gondosan felépít, éppen hogy önmagukban is értelmezhetők és a többség számára is sokat mondóak. Egy érzelmi állapotot mutat be a film, ami előtt először értetlenül állunk, azután magunk is azonosulunk vele, a tetőpont pedig a remény működésének, és a remény halálának egyetlen erős, és pusztító jelenetben történő megidézése. Szóval, ha valaki nem ismeri Wagnert és a preraffaelitákat, az kétségtelenül szomorkodhat, ám szerintem olyan sokat, mint amit a cikk állít, nem veszt a film értelmezési lehetőségeiből. Trier nem azért jó, mert csak néhány okoskodó bölcsész képes élvezni. Hanem éppen azért, mert a legmélyebb témákról képes egyetemesen, érthetően beszélni. Szóval igazán érdemes megnézni, bár főleg olyankor, mikor az ember éppen nincs túlságosan maga alatt.

  3. tapsi szerint:

    Ádám: sejtettem, hogy a film nem egészen olyan, mint amilyennek ebből a félmondatból gondoltam volna 🙂 bár én magam nem láttam (mostanában jobb szeretem, ha felvidítanak, és azt már a cím sem ígérte), azért olvastam róla máshol is, mástól is. Inkább a cikk emelkedettségét találtam viccesnek, de elismerem, az is teljesen egyéniség és ízlés dolga.

  4. E. B. szerint:

    “Lars von Trier neve olyan belépőt jelent a filmvilágban, ami garancia a megrázó, nyers nagyképűségtől duzzadó mozikra. ” Hát ez mi?
    A kedves szerző látta mondjuk a Dogville_t? Ez a végletekig puritán film duzzadt a “nyers nagyképűségtől?
    Netán a Hullámtörés istenes/megváltós/szerelmes drámájában volt a “duzzadás”?
    Vagy a szinte elviselhetetlen feszültségű , tragikus Táncos a sötétben önfeláldozó hősnője volt “nyers nagyképű”?
    Meg kell nézni az életművet, mielőtt ilyen “nyers nagyképűségtől duzzadó” dehonesztáló prekoncepcióval indítunk.

  5. hoild szerint:

    “Nyers nagyképűségtől duzzadó” leginkább a konklúzió volt, miszerint “A cannes-i fesztiválon bemutatott alkotás igazán mély érzelmekkel teli nyomot hagy a nézőben, amit csak érett érzelmi intelligenciával rendelkező emberek képesek átélni, megélni”.

  6. peti szerint:

    a film szimplán jó, semmi több. a cikk meg szimplán szar.

  7. Puska Veronika szerint:

    Hónapokkal ezelőtt láttam, a prológust – tehát a 10 perces bevezetőt -leszámítva tetszett. Külön örültem, hogy nem hatásvadász bolygómegsemmisítő akciófilmről volt szó.
    Amúgy a bevezetőt végig is tekertem, művészkedősnek hatott, én meg az ilyesmitől viszketegséget kapok. Ízlések és pofonok különbözőek.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon