Sokáig tartott, amíg a japán sci-finek sikerült kitörnie a szigetországból. Ugyan mind nyugaton, mind keleten (emlékezzünk csak az 59. Galaktikára) meg-megjelent egy regény, novellaválogatás, arra, hogy mire képes a  zsáner Japánban, csak éveket, évtizedeket késő fordításokból és közvetve, képregényen-filmen keresztül értesülhettünk.

Manga- és animerobbanásnak kellett megtörténnie, hogy a fordításokat amúgy nem nagyon kedvelő angolszász piac kitermeljen egy olyan közönséget, amely képes és hajlandó hosszabb szövegeket olvasni. Ezt az esélyt használta ki a Haikasoru Kiadó, amely rövid idő alatt nagyon erős kínálatot hozott össze: egyrészt elhozták a japán spekulatív fikció legjavát, másrészt a friss, gyakran díjnyertes művek kiadása mögött egy tőkeerős vállalat állt, amely nem csak a jogokat tudta levadászni, de maradt pénze és energiája arra is, hogy a címeket, a kiadókat a köztudatban tartsa.

Úgy látszott, a regények sorsa megoldódott. De mi a helyzet a novellákkal? Az elmúlt években, nem utolsósorban Ómori Nozomi szerkesztő fáradhatatlan tevékenységének köszönhetően – aki újból eladhatóvá tette az antológiákat – a novellairodalom felébredt, de ellentétben a kínai scifivel, ahol a sokszor kétnyelvű szerzők maguk is aktivan kiveszik a részüket művűk nemzetközi piacra juttatásában, a japán novellaforradalom belügy maradt.

Speculative Japan 2

A sorozat második kötete

Sokáig az egyetlen esélyt egy kis kiadó, a Kurodahan sorozata, a Speculative Japan jelentette. A gyűjteményekben (nemsokára megjelenik a harmadik kötet) friss írások mellett klasszikusokkal is találkozhatunk, valamint hangsúlyos szerepet kap a horror is. Ám hiába a nagyszerű a válogatás, ha a nem túl feltűnő borító, és az e-változat hiánya elsüllyeszti a kötetet. Az egyszeri sci-fi rajongó ezen csak egy-egy, irodalmi lapokba véletlenül betévedt zsánerfordítással találkozhatott.

Ilyen közegben jelent meg a minap a The Future is Japanese. A Haikasoru legújabb kötetét nem csak a feltűnő, tekintetet vonzó borító emeli ki a korábbi próbálkozások közül. A tartalma is különleges: hiszen két kivételtől eltekintve itt vadonatúj írásokkal találkozhatunk. Olyannyira, hogy a novellák zömének eredeti, japán változata még meg sem jelent, angol nyelvű az első közlés.  A többinek meg nem is volt japán változata: a kiadó angolszász szerzőket kért fel, hogy írjanak Japánról. Japánról és a jövőről.

The Future is Japanese

Egy működő borító

Az eredmény egy érdekes egyveleg: míg a japán (zömmel férfi) szerzők egy vérbeli sci-fiantológiát hoztak össze, addig (a női szerzőkben bővelkedő) külföldi csapat a spekulatív fikció széles skáláján kóborolva merengett Japánról.

A kötetet a két szerkesztő, Masumi Washington és Nick Mamatas előszava után Ken Liu novellája nyitja. Innen szép nyerni. Merthogy Liu, aki mostanában szerzőként és fordítóként is remekel, a Mono no Aware-ral mintha csak azt próbálná meg bebizonyítani, hogyan kell a legközhelyesebb japános novellát megírni. Vegyünk egy ezerszer megrágott űrhajós-szituációt. Öntsük nyakon nagy adag orientalizmussal a nyugodt japánokról, akik gójátszmának látják a világot, ha meghökkenek, középkori haikuk potyognak ki a szájukból, és ha igazán felhúzzák magukat, azt onnan tudjuk, hogy tankát szavalnak.

Felicity Savage The sound of breaking upja próbálja javítani a helyzetet – a történet itt sem eredetiségével hódít, ám ahogy összeszövi a virtuális világaikba feledkező emberiséget egy sokadszor hallott időutazási forgatókönyvvel, az mégis lendületes, friss marad.

David Moles viszont már szándékosan használja a kliséket. A Chitai Heiki Koronbīn ugyan mechákkal dolgozik, ám az óriásrobotok és óriásszörnyek ellenére meg tud maradni kicsi, nosztalgikus, emberi léptékű történetnek. Egy olyan történetnek, amely animék és mangák hadát idézi meg, mégis elkerüli a paródia és a fanfiction csapdáját.

És ezután következik az Indifference Engine, az első japán novella, Itó Projekttől. Ez a kötet legrégebbi írása, hiszen lassan három éve, hogy szerzője itt hagyott bennünket, pár novellát, és három befejezett regényt hagyva maga után. Fájóan rövid életmű, amelynek hatása máig érezhető. Első, angol nyelven megjelent regényéről, a Harmonyról mi is írtunk, ez a novella viszont a második regény, a Genocide Organ világához kapcsolódik. Ahogy a regény, látszólag ez is scifi nélkül indul – egy afrikai gyerekkatona rehabilitációjával. Ám ahogy tovább olvassuk, egy cinikus, provokatív, politikus és mélyen emberi történettel találkozunk. És habár önmagában is megállja a helyét (de még mennyire!), érdemes összeolvasni a Genocide Organnal, mert a regény mondanivalója még egyet csavar a történeten. Mindezt Edwin Hawkes ragyogó fordításában olvashatjuk.

Rachel Swirsky szellemtörténetét, a The Sea of Trees-t kétféleképpen lehet olvasni. Az egyik módszer az, hogyha az elején felhúzzuk magunkat – már megint egy aokigaharai történettel van dolgunk, nem unják már? Ilyenkor az első harmad után érezzük azt, hogy a történet beránt, mint egy júrei szénfekete hajtengere az elmúlásba. A másik változat az, hogy már az első oldalaktól kezdve imádjuk ezt a kísértethistóriát, félvér lányostul-szellemszeretőstül.

Az Endoastronomyról nehéz beszélni, pláne elfogulatlanság nélkül. Endzsó Tó az egyik kedvenc szerzőm, pont azért, amit ebben a novellában is művel. Alig pár oldalon felvázol egy olyan világot, amely mondatról mondatra érthető, szerethető, mégis, olvasása után ott marad a “na most mit olvastam” érzés, és órák telnek el, míg összerakjuk, pontosan mi történhetett. (Terry Gallaghernek nem lehetett könnyű dolga.) Jelen esetben egy színpadszerűen lecsupaszított világban, ahol egy öregember és két gyerek bámulja az eget, és a csillagképek, ha épp nem néznek oda, átfordulnak a másik oldalukra.

Ezután pedig Pat Cadigan következik. Joggal kapjuk fel a fejünket: igen, az a Pat Cadigan, aki a Mirrorshades-csoport tagjaként, nulladik generációs kiberpunkként elsőként ismerte fel, hogy a jövő Japán. Gyorsan el is pusztította azt. Merthogy ez a történet, az In Plain Sight Doré Konstantin világába visz bennünket vissza. Abba a világba, ahol Japánt foszlányokká szaggatták a természeti csapások, ám ahol a legendák szerint a mesterséges valóságokon túl létezik egy világ, a virtuálisan újraalkotott Japán. Az 1998-as Tea from an Empty Cup jelenére újabb rétegek generálódtak, és talán ez az idő elég volt, hogy valakik megleljék a legendás Zipangut.

Isszui Ogava nem ismeretlen az angol olvasók előtt sem. Díjnyertes regénye a Haikasoru egyik nyitókötete volt, novellája megjelent a Kurodahan válogatásában. Ez a története, a Golden Bread  békebeli sci-fiként olvastatja magát. A Jamato birodalom harcias fia, Jutaka hajótörést szenved egy különös aszteroida-kolónián. Amikor magához tér, aranyhajú, kimonós nő ápolja – neki pedig erőt kell gyűjtenie, hogy a Kalif birodalomból hazatérjen a flottájához. Következetesen végigvitt gondolatkísérlettel van dolgunk, bár nekem még mindig fura, hogy egy kenyér minőségjelzője az édes legyen. Ezt a novellát is, akárcsak a következő Kikucsi-művet, Takami Nieda fordította.

Catheryne M. Valentét sem kell bemutatni a magyar közönségnek. Ugyanígy nem kellett bemutatni neki sem Japánt – legkorábbi művei óta ott van a japán mitológia írásaiban. Most ebből kapunk egy sűrített ízelítőt. A One Breath, One Stroke sűrű szöveg, mintha csak a Palimpsest egy darabját párolta volna le. Ne riasszon el bennünket a sok, különös teremtmény furcsa neve – hagyjuk, hogy vigyen magával a folyó.

Ekaterina Sedia műveiben központi szerepet kapnak az állatok. Így talán nem véletlen, hogy a kötetben rá jutott egy csöppent sem hálás, mégis, szinte kötelező kör: a “bálnát esznek” szerepe. És igen, a cím nem árul zsákbamacskát, a Whale Meatben lesz bálnahús, de ez a novella mégis inkább az emberekről szól. Apáról és lányáról, és arról, hogy néha nagyon messzire kell menni, hogy közel legyünk egymáshoz.

Hidejuki Kikucsit, a Vampire Hunter D íróját a magyarul is megjelent képregényadaptációból ismerhetjük.  Novellája nem csak fordítójában egyezik az Isszui elbeszéléssel. Ugyanúgy ketté (vagy több részre?) szakadt emberiséggel találkozhatunk, ám a tenger és a hegyek fiait itt nem a kultúra szakította ketté. Ez a fura Ikarosz-történet, minden izgalma és kalandja ellenére inkább csendes tanmese.

Újabb kiberpunk következik, sőt, maga Bruce Sterling. A Goddess of Mercy viszont fényévekre van a tükörszemüveges, bőrkabátos, neonfényes-katanás csúcstechnikás Japántól. Egy kalózszigeten járunk, ahol egy túsztárgyaló próbál egy kotnyeles újságíró segítségével egy fogva tartott politikus nyomára bukkanni. Homázs ez a javából, mégpedig Torijama Akirát, és a Dominon-korszakát élő Siró Maszamunét idéző homázs (és tegyünk hozzá az egészhez egy icipici Kincs ami nincset is.) Sterling persze nem tudja megállni, hogy egy-egy félmondatában ne árulja el: Japánról is mindent tud. De ez most a játék ideje.

Azt mondják, a japán tüzijáték legvége a legfontosabb: nem a maradék rakétákat lövik fel, hanem ez az a pár pillanat, amibe mindent beleadnak a tűzmesterek. Pontosan ez a helyzet a zárónovellával, Tobi Hirotaka művével, amelyet Jim Hubbert fordított. Ez a második mű a kötetben, amelyik korábban készült. Először 2009-ben jelent meg, és 2010-ben elnyerte a Szeiun díjat. Már a címével is leveszi az embert a lábáról – Autogenic Dreaming: Interview with the Columns of Clouds. Az ezerszeresen önmagába forduló történet látszólag egyszerű alapokról indul: mi lesz a következménye, ha rábízzuk magunkat az egyre segítőkészebb rendszerekre, mi történik, ha már saját személyiségünk egy részét is a felhőben tartjuk? Azután Tobi csavar egyet rajta. És még egyet. És még egyet. A kötet legerősebb írása, amely rögtön újraolvasásért kiált.

Talán a fentiekből is kiderül, hogy a kötet még nem érett össze teljesen. A japán szerzők saját antológiája önmagában ugyanúgy egész, ahogy a külföldiek írásai, a kettő között kevés a kapcsolat. Nagyon nagy ötlet a kiberpunkok visszahívása, ha a további kötetekben a többiek is felbukkannának, már azért érdemes lenne követni a sorozatot. Remélem, a nemek és műfajok aránya is változik. Nem fantasyból, nem női íróból van túl sok, hanem a fantasy, a női írók hiányoznak nagyon a fordított művek közül. Talán a második kötetre már nem csak a szerkesztők, a közreműködik is jobban érzik, mire lenne szükség.
Mert ez így már jó. És van jövője.

A kiadvány honlapja

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 3 hozzászólás.

  1. Skyneth szerint:

    Szeretem a Haikasoru kiadványait, igazi csemegéik vannak. Az ismertető hatására a kötettel való szemezés gyors megrendelésbe ment át. Köszi. 🙂

  2. onsai szerint:

    Jó ajánló, és jónak tűnik a kötet is.

  3. hoild szerint:

    “(…) ha meghökkenek, középkori haikuk potyognak ki a szájukból, és ha igazán felhúzzák magukat, azt onnan tudjuk, hogy tankát szavalnak.”

    MeghökkeNNek.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon