Markovics Botond alias Brandon Hackett 2008-ban jelentkezett utoljára könyvvel, az Isten gépeivel. Épp ideje volt már tehát, hogy ismét megörvendeztesse műveinek kedvelőit és a magyar sci-fi szcéna kritikusait. Mindkét kategóriába tartozóként külön örömmel olvastam el az új regényt, Az ember könyvét, mely a napokban jelent meg az Agave kiadó gondozásában.
A regény alap felütése érdekes, ha nem is teljesen újszerű. Titokzatos idegen lények elrabolnak több ezer embert a világ minden tájáról, látszólag minden különösebb válogatási szempont nélkül. Egy eseménydús csillagközi utazás után egyszer csak egy idegen környezetben találják magukat, ahol meg kell birkózniuk a szokatlan életkörülményekkel, az emberi természetből fakadó feszültségekkel és legfőképp elrablásuk miértjével. Ez utóbbi természetesen az egész cselekmény egyik kulcsa, és az író úgy adagolja az információkat, hogy az olvasó számára mindez ne lepleződjön le túl korán. Az emberek egyre fogyó csoportja szép lassan kialakít egyfajta szervezettséget, ami az otthoni társadalmi viszonyokat próbálja felidézni, de ekkor ismét feltűnnek elrablóik, és ezúttal már többet akarnak…
Idővel természetesen egyre többet tudunk meg az idegenekről, illetve motivációikról. A történet néhány főbb nézőpont karakteren keresztül bomlik ki, ők jórészt emberek, de van köztük egy idegen is. Ez a szerkezet nagyszerű választás volt az iró részéről, mert így a történéseket több szempontból is szemügyre vehetjük. E megoldás nagy előnye, hogy semmivel sem tudunk többet olvasóként, mint a történet szerepői, és a végletesen idegen és bizarr eseményekből és helyzetekből nekünk kell kikövetkeztetni, hogy itt most tulajdonképpen mi is történik. Ebből természetesen az is következik, hogy Az ember könyve nem az a kifejezett akció orientált történet; meglehetősen oda kell figyelni olvasás közben, mivel az események nem a megszokott sémákat követik. Ez így is van rendjén, hiszen mindennek hátterében idegen lények állnak, a miénktől gyökeresen eltérő célokkal, gondolkodással. Ez egyben a könyv egyik erénye is: néhány nyomokban antropomorf jellemzőt leszámítva az idegenek tényleg idegenek, és nem emberek csápokkal, meg nagy, összetett szemekkel.
A legfontosabb nézőpont karakter, Attila, ráadásul még gyerek, és így ez is egy újabb színt és réteget visz a történetbe. Sok egyéb mellett Attila felnőtté válásának is tanúi lehetünk, bár ez egy másfajta fejlődés történet, szárnyakkal és fotoszintetizáló bőrrel… A regény végére azért sok minden kiderül az idegenekről, akik nem azt a darwini fejlődési utat járták be, mint mi emberek. Az is világos lesz, hogy ez az eltérő fejlődési irány az oka minden különbségnek, és a megértés majdnem teljes hiányának.
Olvasás közben többször is felvillant fel bennem Lem Édenje, ami semmi esetre sem bántó párhuzam. A két szögesen eltérő kultúra találkozása, az ebben rejlő rengeteg félreértéssel és fájdalommal nagyon szépen és hihetően ábrázolt. Az Édenhez képest viszont itt a két világ, miután kölcsönhatásba kerültek, nagy mértékben és visszafordíthatatlanul hat egymásra.
A történet lezárása jól sikerült, bár szerintem sokan nem fogják szeretni, mivel annak ellenére, hogy minden főbb történeti szálat elvarrt az író, a regény vége mégis nyitott. Egyfajta “bizonyos dolgok véget érnek, bizonyos dolgok elkezdődnek” jellege van.
Természetesen Az ember könyve sem hiba nélkül való mű, néhány tárgyi hiba, és kissé döcögő, stílustalan mondat olykor megtöri az olvasás varázsát. Ez azért fájó kicsit, mivel valóban sokáig íródott a könyv, és ezeket a dolgokat igazán kevés utómunkával tökéletesre lehetett volna csiszolni. A másik gondom abból fakad, hogy a könyv ténylegesen minden érzékünkhöz próbál szólni: az idegenek bolygóján fülsértő zajokat kibocsájtó hang-leplek lebegnek, maguk az idegenek pedig hangok helyett szagokkal kommunikálnak. Egy idő után kicsit sok volt az állandó hang és illat hatásokból, melyeket részletesen le is fest nekünk a szerző. Emellett az idegenek külső változatossága is oly nagy, hogy mindezt meglehetősen nehéz követni. Ennek persze oka van, de egy magamfajta cselekmény és karakter orientált olvasót néha zavar a rengeteg leíró jellegű mondat. Végül a karakterábrázolás nem mindig tökéletes, itt elsősorban a negatív hősökre gondolok, akik túlzottan archetipikusra sikeredtek.
Mindezek ellenére nagyon örülök ennek a könyvnek. A hibákat nem felejtve elmondhatjuk, hogy ilyen jellegű mű még nem született magyar nyelven. Itt elsősorban a nagyszerű alapötletre és az abból elegánsan levezetett történetre gondolok, ez magyar viszonylatban mindenképpen valami friss és új.
Emellett kiemelném még az újraolvasás faktort is, ami esetünkben igen magas. A regénynek meglepően sok rétege van, kezdve az emberi természet tárgyilagos bemutatásával, a szépirodalmi áthallásaival és az emberi fejlődés lehetséges desztinációival. Ez utóbbi Markovics Botond újabb regényeinek (nevezhetjük most már akár Ember-trilógiának is?) egyik legfontosabb témája, és Az ember könyvében ismét csak egy érdekes új irányt mutat nekünk. Végül egy záró gondolat: kis hazánkban a hard sci-fi eddig csak az angolszász írók privilegizált területe volt. Most végre van egy szerzőnk itthon is, aki szinvonalat tud létrehozni ebben az alzsánerben. Remélem ez a könyv csak az első a magyar hard sci-fi regények eljövendő hosszú sorában.
Ajánlott, és nem csak SF rajongóknak.
További információk:
-
A szerző előző két regénye A poszthumán döntés és az Isten gépei.
-
Az ember könyve a papírmegjelenéssel együtt elektronikusan is megjelent, mégpedig úgy, hogy bónusztartalomként A poszthumán döntés újraszerkesztett e-változatát is tartalmazza.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
Jó hallani, hogy jól sikerült a könyv. Amint lesz egy kis időm, be is szerzem, és elolvasom.
Elolvastam a mellékelt részletet és nagyon úgy tűnik, hogy kitűnő a könyv! Gratulálok a műhöz Botond! Naná, hogy el fogom olvasni! 🙂