A vámpírok mellett már egy ideje tart a zombiszezon is, mind filmen, mind könyvben. Ennek egyik új hajtása Max Brooks Zombiháború (World War Z, 2006) c. könyve, amelyre már a hollywoodi gépezet le is csapott és többek között Magyarországon forgatják a belőle készült filmet. De most inkább az eredeti könyvet szeretném kicsit górcső alá venni.
Története gyakorlatilag nincs a műnek, hiszen egy „dokumentumregényről” van szó. A jövőbeli, vagy inkább alternatív világban elő újságíró (aki azonos lehet a szerzővel, mivel E/1-ben írja saját gondolatait) egy, a háború utáni ENSZ-vizsgálatot követően saját interjúit jelenteti meg, hogy mementóul szolgáljon a jövő nemzedékeknek. A könyvbeli, különböző nációjú személyek elbeszéléséből kirajzolódik egy „totális háború” nyomasztó képe, amelyek következményeit mindenkinek viselnie kell.
A fentiekből kitűnik, hogy a szerző nagy fába vágta a fejszéjét: egy, az egész világra kiterjedő konfliktus részletes képét szeretné nagy léptékben megrajzolni, a résztvevők szemén keresztül. A feladatot részben sikerül is teljesítenie, mert az eseményeket hitelesen és elég részletesen bemutatta, azonban maradandó alakokat nem alkotott.
Azt nem lehet elvitatni a Zombiháborútól, hogy hihetetlenül olvasmányos, gyakorlatilag letehetetlen. Nem osztom azokat a kritikákat, hogy a történetekben nincsen feszültség, mivel azokat a túlélők mesélik el. Annyiban ugyanis különlegesek ezek a visszaemlékezések, hogy az izgalmat nem az események, hanem a rájuk adott különböző reakciók adják. Minden egyes személy máshogy reagál a történtekre, és az ő szemükön keresztül még sok-sok más ember reakcióját is megismerhetjük, a kialakuló összkép pedig nagyon sokat elárul az emberiség mai állapotáról.
Viszont az tagadhatatlan, hogy az érdekes, amit a szereplők elmondanak, nem pedig az, ahogyan ezt teszik. Brooks nem virtuóz író, alakjainak csak ritkán sikerül igazi karaktert adnia, sokszor sablonosak maradnak (pl. a zsoldos, aki képtelen leállni a gyilkolással). Kiemelendő hiányosság az is, hogy a kifejezések szintjén sem tud újat mutatni, szereplői egyformán beszélnek, az egyes elbeszélések közötti eltérések főleg a nemzetek „sztereotíp gondolkodásmódjából” fakadnak, semmint az egyes alakok személyiségéből.
A szerző alakjain keresztül igen erős kritikát fogalmaz meg az emberiség fennálló állapotáról. Hideg és cinikus kíméletlenséggel számol le a kapitalizmussal, a fogyasztói társadalommal, amiben ugyan van némi didaktikusság, de az olyan alakok láttán, mint a Déli-sarkon rejtőző Breckinridge Scott, a valóságban is kinyílna a bicska a zsebünkben. Rámutat önnön képmutatásunkra is, amikor a háború előtti helyzetet mutatja be, a szervkereskedelemtől kezdve az illegális bevándorlásig. Ugyanakkor nem talál, illetve nem mutat be ennél jobb, fejlődőképesebb rendszert, a reménynek csak nagyon sovány árnya lengi be a befejező oldalakat.
Néhányan hibául róják fel túlzott USA-centrikusságát is. Ezzel kapcsolatban nem éreztem problémát, hiszen arról tudunk igazán írni, amit legjobban ismerünk, és kétségtelen, hogy Brooks ismeri saját hazáját, a benne élők gondolatait. Bár itt is vannak olyan részek, amelyek esetén úgy tűnik, mintha az ismeretterjesztő célzat (már ha volt egyáltalán ilyen) felülírná az élvezhetőséget: a fegyverek, taktikai módszerek leírása néha túlmutat az érthetőség határán (különösen igaz ez a búvár-zombiirtás esetén) és maga az adott epizód sem igazolja ezt a részletességet.
A tágabb világ ábrázolását is sikeresen oldja meg a szerző, különösen tetszett, hogy igyekezett minden területet bemutatni földön, vízen, levegőben, sőt, még az űrbe is kimerészkedett. Kifejezetten ötletesnek és hitelesnek találtam, ahogy az észak-koreai elzárkózási politikát bemutatta. Viszont nem éreztem indokoltnak azt a kemény kritikát, amit egyes nemzetekkel szemben megfogalmaz; különösen a kínaiak és az oroszok kapják meg a magukét. Igaz, a saját államát sem valami idilli fényben mutatja be, de az alapvetően elítélő hangvételből azért kicsivel többet érdemelne a fogyasztói kultúra fellegvára.
A regény legnagyobb erénye mégis a hitelessége: a felvázolt jövő nagyon is valósnak tűnik. Egy elképzelt világról ír, de a ma emberéhez szól, az abban foglaltak megvalósulásához nem is biztos, hogy kellenek zombik. Őket csak eszközként használja a szerző ahhoz, hogy bemutassa, milyen jövő várhat ránk, ha a megkezdett úton haladunk. Ha a kép nem is tökéletes, de talán kellőképpen elrettentő lehet ahhoz, hogy megpróbáljuk elkerülni.
Benkő Marianna
Érdekességek:
- A könyv a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg 2011-ben.
- A belőle készült film előreláthatóan 2013 júniusában kerül bemutatásra, rendezője Marc Foster, főszerepben Brad Pittel.
Linkek:
Hozzászólások
[cikkbot további írásai]
Apró trivia, de Max Brooks amúgy Mel Brooks fiacskája is egyben! 🙂
Számomra 2011. legjobb új könyve volt, ajánlom mindenkinek. A zombik csak az ürügy, az apropó, kőkemény társadalomkritika, rendkívül jól, pörgősen megírt formában, jó fordítással és szöveggondozással. A könyv szellemesen, érdekesen reflektál a mai viszonyokra, és mindenki bőven megkapja a magáét, az usákok is.
Ja és van benne egy pici említés is magyarokról is 😉
„Viszont nem éreztem indokoltnak azt a kemény kritikát, amit egyes nemzetekkel szemben megfogalmaz; különösen a kínaiak és az oroszok kapják meg a magukét. Igaz, a saját államát sem valami idilli fényben mutatja be, de az alapvetően elítélő hangvételből azért kicsivel többet érdemelne a fogyasztói kultúra fellegvára.”
Te se nagyon figyeltél oda olvasás közben…
(Ezt a rohadt captchát meg direkt állítottátok be valami level 11-re?)
Kedves Attila! Az, hogy hogyan olvasok, nem a kritika tárgya. Várom az érveidet, de a személyeskedő megjegyzések nélkül.
üdv: Benkő Marianna
Borzasztó cikk, stilisztikai vágóhíd. (ez nem személyeskedés, ugye?)
picidzé: nem 🙂 Köszi a véleményt, mindig van hová fejlődni…