SFmag

Will Smith arcára elrejthetetlen ráncokat gyűrt az elmúlt tíz év, Tommy Lee Jones szeméről pedig csak azt lehet elmondani, hogy még szottyadtabban, még szomorúbban ül a táskák puha ölelésében. Hőseink természetesen még mindig megregulázzák a pernahajder idegeneket, de azért a (tér)idő vasfoga nyomott hagyott rajtuk. Ahogy a sorozaton is.

Vannak sikeres filmek, amelyeket bűn folytatni: nagyon egyben vannak, kerek történetet mondanak el, elejük meg végük meg jóféle köztes anyaguk van. Azután jönnek a gonosz producerek (mint a Tom Cruise-féle figura a Trópusi viharban), és újra stúdióba kényszerítik a stábot. Ennek eredménye vagy a siralmas alibifolytatás (Mátrix-trilógia), vagy az önismétlés – amelybe a Sötét zsaruk is már második alkalommal beleesett.

A történet nem rossz: adva van egy földönkívüli, akit K ügynök (TLJ) negyven éve hidegre és félkarúvá tett. A gazfickó súlyos láncok közt raboskodik egy külön erre a célra megépített holdi börtönben. Persze hogy kiszökik, és persze, hogy K-n szeretne bosszút állni évtizedekre nyúló rabsága miatt. Visszavágása izgalmas, hiszen kézi időgép segítségével visszamegy az ominózus 1969-es esztendő megfelelő pontjára, és megöli J (Will Smith) hallgatag társát. A történelem megváltozik: K nemcsak hogy nem ölte meg ezt a rosszarcú rockerre hajazó valakit, de nem is hozta működésbe azt a szerkezetet, amely megvédené az emberiséget a lény cimboráinak totális támadásától. Az invázió márpedig a nyakunkon, és csak J képes megfordítani a történelmet: ő is visszamegy a hatvanas évek végére, hogy a fiatal K-val megállítsa a Vadállat Borisz név hallatán bepipuló entitást.

A film legnagyobb hibája az, hogy nem tudja megismételni, sőt, még megközelíteni sem az első rész frissességét. Nem véletlen, hiszen akkor szembesültünk a film fanyar világnézetével, a semmi-sem-az-aminek-látszik filozófiájával, a világvégén sem meglepődő fekete öltönyösök rezignáltságával (ld. a „Maga öt perccel ezelőtt még szentül hitte”-litániát). Ez volt az első rész poénja, ez a szembesítés saját mindennapunk unalmasnak hitt mögöttes kulisszáival, a referenciapontok kicsavarásával. Mivel ezt már egyszer nem lehet előadni, olyan épkézláb sztori kell, amely legalább csavarni tudna az alapszituáción, a szervezet, az egyes szereplők új oldalát mutatja meg.

De fájdalom, sem a második, sem a harmadik rész nem ezt adta. Helyette sietős kalandfilmet, vicces, de egy idő után rém unalmas beszólásokat, ahol a szituáció kimódolt és előre látható. Legtöbbször a híres fényvillanás utáni, „megvakuzott” szemtanúknak szóló magyarázaton, vagy J ügynök benyögésein kellene kacarásznunk.

Tőle kéne rettegnünk.

Ez érezhetően elfáradt a harmadik részre, ahogy a főszereplők is. Olyan kelletlenül játszanak, mintha csak a fizetési csekk és egy jól megérdemelt gőzfürdő lebegne a szemük előtt. A főgonosz inkább komikus, mint félelmetes, holott érezhetően nem ez volt az alkotók szándéka. A fiatal K-t alakító Josh Brolin tud némi színt csempészni az üres komédiázásba, az ő figurája érdekes. Nálam jó pont, hogy a kitűnő angol színésznő, Emma Thompson nyúlfarknyi szerepében is képes elhitetni, hogy igazi vezető, illetve a különleges Griffin megformálása is okés, pátosza jól ellenpontozza a film világnézetét. (Viszont női együttes szólóban nem túl sikeres tagját szerepeltetni szigorúan tilos, Hamiltonnének nem is jut sok mondat. Szerencsére.)

Vannak persze poénok, de nem túl nagy sűrűségben, a rendező (az előző részeket is jegyző Barry Sonnenfeld) pedig láthatóan beleszerelmesedett a zoomolásba. A 3D használatába sajnos nem, alig ad hozzá valamit a szemüveges technológia a moziélményhez. (Megjegyzés: szinte hihetetlen, hogy ezt a filmet ugyanaz az Ethan Cohen jegyzi forgatókönyvíróként, mint aki a Hülyék paradicsomát.)

A hatvanas évek kontra modern emberek konfliktusban már rejlenek lehetőségek (itt: jó a Mick Jagger-, illetve az Andy Warhol-poén), de mintha ki se akarták volna ezt aknázni.

A Men in Black 3 nem rossz film. Csak éppen nem jó, és sajnos ez az első részhez mérve negatív verdiktet jelent.

Hozzászólások

hozzászólás