Egy Dennis, a komisz és a Sátán keresztezésének tűnő gyerek, aki azzal szórakozik, hogy mások orráról lelövi a szemüveget, és életveszélyes csapdákat fabrikál. Egy festő, aki semmi mást nem fest (azzal, ami épp a keze ügyébe kerül: pattogatott kukoricával, üvegszilánkokkal, vérrel, hányással), csak ugyanazt a néhány képet. Egy ballonkabátos igazságszolgáltató, aki a semmiből felbukkanva lövi agyon a hazugokat. Egy angyali kisleány, akinek a csókja végez a betegekkel. És még sokan mások; ami azonos bennük, hogy egyiküknek sincsen teste. Csak amit kölcsönvesznek.
Démonok? Jungi archetípusok? Tömegpszichózis? Feltűnési viszketegség vagy mentális zavar? A Pandemonium Földjén több évtizede tombolnak a démonoknak nevezett személyiségek, amelyek gazdatestről gazdatestre vándorolnak, és bár kiűzhetők, az exorcisták legfeljebb másik emberbe kényszeríthetik őket. A megszállt, majd elhagyott emberek semmire sem emlékeznek; önkívületben végrehajtott tetteik azonban egész életükben kísérik őket. Vannak, akik legszívesebben elfelejtenék a bélyeget. Mások mindenáron szeretnék átélni a megszállottságot. És vannak, akik mindent megadnának azért, hogy megértsék, miért történik ez velük és a világgal.
A Pandemonium főszereplője Del, egy munkanélküli grafikus, aki gyerekkorában a Hellion néven ismert ördögfióka teste volt, és csak bátyja és anyja állhatatos felolvasásának és türelmének köszönhetően tudta kiűzni tudatából a démont. Ám továbbra is hangokat hall, mintha rácsait rázná valami az elméjében. Nem tudja, ez elmebaj-e vagy a démon, ám egyre inkább erősödik benne a gyanú, hogy a Hellion valójában soha nem távozott belőle, és az ő tudata a börtön, amely útját állja annak, hogy a megszálló ismét a világra szabaduljon. Del azonban nem akar kapuőr lenni; meg akar szabadulni a démontól – örökre és mindenáron. Az egyetlen tudós, aki esetleg segíthetne rajta – még ha lényegében lobotómia árán is –, gyilkosság áldozata lesz, az első számú gyanúsított pedig maga Del, aki a bűntény elkövetésének pillanatában éppen magánkívül tört-zúzott ugyanabban a szállodában.
Ha csupán egy démoni megszállás, Pokol és gyarló ember közötti küzdelem krónikája lenne a Pandemonium, már az is elég lenne, hiszen Daryl Gregory remek író: olyan hiteles, apró részletekkel és sokrétű karakterekkel tölti fel írásait, hogy azok túllépnek a zsánertörténet dimenzióin. Ami azonban még inkább mélységet ad a regényeinek, az a látásmód, amivel a csontig lerágott témákban is újat, érdekeset, elgondolkodtatót talál.
Jól eltaláltak a szinte mellékesnek tűnő epizódok és szereplők is: a Lake Harmony, ahol a víziszörny szerepét a környék legkövérebb férfia örökli meg, hogy aztán éjjelente vérengző fajzattá változzon; a démoni megszállottsággal foglalkozó konferenciát kísérő Demonicon jelmezes rajongói; a magát VALIS-nak valló öregember; a Delt gyógyító pszichológus és az enyhén eszelős Emberi Liga. Sok szín, sok szemszög, sok gondolat – ez jellemzi Daryl Gregory írásait.
A Pandemonium azonban több exorcista horrortörténetnél: csavar csavar után érkezik, és fény derül nem csupán arra, valójában kicsoda Del és mi történik vele, de arra is, hogy a segítőként mellé szegődő, és addig egy lovecrafti mocsárban élő ördögűző, Mariette anya miért választotta éppen ezt a hivatást, és miféle titkos társaság tagja. A könyv végén pedig minden kis mozaikdarab a helyére kerül, és megtudjuk, kik valójában a démonok, és miként születtek.
Ehhez a titokhoz kapcsolódik egyetlen komolyabb kifogásom a történettel szemben: mert kiderül, hogy az embereket megszálló személyiségek közül a Kisangyal, az Igazság, a Kapitány, a Vasutas, a Kamikaze és a Hellion kicsodák – de mi van a többi démonnal? A grandiózus fináléban elfelejtődött néhány szál, amit szívesen láttam volna rendesen elvarrva (különösen VALIS hiányzott nekem), ugyanakkor a hiányérzet mégsem volt olyan bántó, mert minden más annyira tökéletesen összepasszolt, hogy így is megkaptam a katarzist.
A Raising Stony Mayhall és a Pandemonium együtt azt bizonyították számomra, hogy Daryl Gregory olyan író, akire érdemes odafigyelni; amit pedig művel a horrorklisékkel, az pontosan az, amire a zsánernek szüksége volt.
Hozzászólások
[hanna további írásai]
biztos nem jó konyv.
solymosgyu:
Pedig bírnád, tele van a schysokfrénia témájával…
Köszönjük az ismertetőt, meghozta a kedvemet elolvasni.
The Devil’s Alphabet se piskóta tőle.