Nézem a Maffiózók című sorozatot, amelynek egyik epizódjában Martin Scorsese (hasonmása) is felbukkan, az egyik gengszterünk pedig vidáman odakiált neki, hogy bejött neki a Kundun. Jó poén, arra az elvárásra épít, hogy Scorsese legtöbb filmje a szervezett bűnözésről és a New York-i társadalom peremén való életről szól, de a keményfiú mégis egy olyan alkotását dicséri, ami a Dalai Láma előtt rója le tiszteletét. Ki tudja, talán még mindig benne van az emberekben ez a prekoncepció; Scorsese korai filmjeinek változatossága és olyan kitekintések ellenére is, mint Az ártatlanság kora vagy az Aviátor. Engem annyira nem lepett meg, hogy a modern filmművészet mestere végül megérkezett egy gyermekekhez szóló történet elmondásához, annál is inkább, mivel Martin Scorsese énjének egy olyan oldalát láthatjuk benne kibontakozni, amelyről tudtuk, hogy létezik, de ilyen látványosan még nem mutatta meg. Elsősorban a filmművészet iránti szeretetére gondolok, de ezúttal a gyermeki rácsodálkozás és kalandvágy is ugyanolyan hangsúllyal jelenik meg.
Persze nem csak ezekről van itt szó. A leleményes Hugo jelentősége és hatás(osság)a nagyon összetett és sokrétű tényezők szerencsés együttállásának eredménye. Kezdjük azzal, hogy bár az Avatarnak köszönhetően fellendült a 3D-s filmek iránti igény, a technológiát még elég kevés alkotásnak sikerült úgy felhasználnia, hogy az eredmény természetes, dinamikus, vagy (hova gondolok!) művészi legyen. Valószínűleg tényleg szükség volt Martin Scorsese és Robert Richardson közreműködésére, hogy valamiféle előrelépés történjen. A látvány pazar: mozogjon a kamera akár a falak mögött húzódó szűk folyosókon, a pályaudvar nyüzsgő tömegében vagy Párizs utcái felett, mindvégig az a néző érzése, hogy átkerült egy teljesen másik világba, ahol más dimenzióbeli és gravitációs törvények uralkodnak. Álomszerű és mesterkéletlenül gyönyörű. Úgy csodálkozunk rá a filmbe zárt világra még felnőttként is, mint gyermekként a kihajtogathatós, térhatású képeskönyvekre.
A látvány persze újabban sokszor megkapja a magáét, sarokba állítják, mert rosszalkodik, mert hangoskodva betolakszik a filmművészet állítólagos egyéb erényei elé, és akkor megint idegesen morogjuk, hogy: na, szép-szép – de csak ennyit tud? Hugóék története viszont emlékeztet minket, hogy a film végtére is egy szégyentelenül vizuális, szenzációhajhász műfaj: nem kisebb célt tűz ki, mint hogy valóra váltsa álmainkat. Ezt az üzenetet, ezt a látványosságot már Brian Selznick könyve is implikálja (fenéket, egyenesen a képünkbe robbantja!). A vaskos kötetben a történet szerény, konvencionális, szerethetően kiszámítható, de ez csak egyike a cukormázas rétegeknek, amelyet műkedvelőként habzsolhatunk. A díjnyertes illusztrátor olyan gazdag rajzos-trükkös körítést is kínált meséjéhez, hogy az önmagában is lenyűgöző teljesítmény.
A történet megint más erények miatt mondható érdekesnek. Történelmi fikció, amelyben a felbukkanó valós személy nem más, mint maga Georges Méliès. A mozi első igazi mágusa, az illúziók mestere, egy olyan bűvész, aki az elsők között alkotott tudományos-fantasztikus filmeket hatalmas képzelőerővel és kemény munkával. Sorsa összhangban áll az árva kisfiú, Hugo Cabret sorsával: mindketten elveszítették korábbi életüket, és most egy pályaudvaron tengődnek, piti munkákra kényszerülten. Hugo persze nem ismeri fel a nagyszerű művészt. Játékboltjából alkatrészeket lop egy gépemberhez, amely mindkettejük múltját összeköti. Hugo útja Georges Méliès szívéhez nem csak fizikai értelemben kalandos (noha az állomásfelügyelő nem bír leakadni arról, hogy elkapja), hanem szellemi és érzelmi értelemben is.
Az ennek hátteret biztosító díszletek nem törekednek közvetlen történelmi és funkcióbeli hitelességre (a történet az 1930-as években játszódik), sokkal inkább megpróbálják elkapni Georges Méliès, esetleg Jules Verne világának-korának hangulatát. A gépember és a felhúzható órák, a játékok elviszik a nézőt egy amolyan clockpunk utópia-hangulatba, amely bár gyermeteg és varázslatos, rendkívül következetes a választott eszközeiben. Megint a látvány, de még mindig erről szól. A történet és a cselekmény mechanizmusa nem ennyire kifinomult, a történet előadásmódja, adagolása, tempója, íve elmarad azért olyan rendezők műveitől, akik ebben a közegben már otthonosabban mozognak.
A színészi munka erős, vagyis talán a családias lenne a legmegfelelőbb szó. Mert a néző olyan helyre érkezik, ahol minden szereplőt szeretettel és eleganciával formálnak meg. És természetesen, ez a legfontosabb. Christopher Lee, hát róla ki ne hinné el, hogy könyvek ezrei vannak már a szívében, és ott van Ben Kingsley, akit Gandhi és Itzhak Stern óta lehetetlen nem szeretni. Chloë Moretz úgy invitál minket kalandra, titokra éhesen, hogy nem tudunk ellenállni neki. Még Sacha Baron Cohen is szerethető nemezist alakít, börleszkes-tragikomédiás játéka máris vonzóbb a szolidabb közönségnek, mint ahogy saját, polgárpukkasztó karaktereit ábrázolja. És végül, de legelsősorban Asa Butterfield, aki nem csak ragyogó kék szemével, hanem meghökkentően jó alakításával is meggyőzött, hogy érdemes rá figyelni a jövőben is (s ha megengedhető egy kiszólás: Asa kitűnő választás lesz Ender Wiggin szerepére).
Amikor az Akadémia díjait osztogatták, én jobban szurkoltam ennek a filmnek, mint A némafilmesnek. Olvasom persze a kritikákat, amelyek keresik a pluszt, és találnak valami mínuszt, de engem A leleményes Hugo egy pillanatra sem tudott kizökkenteni a világából, s amit ígért, maradéktalanul teljesítette. Végül is jól jöttünk ki a dologból, mert rátapintottak azokra a kategóriákra, amelyekben megérdemelten kapott díjat: a már említett vizuális prezentáció és a még méltatandó hang-élmény. Arra tudok csak hivatkozni, amit a moziban hallottam, mert az hátborzongató volt. Minden nagyszerű robajlás, vagy kisszerű nyikorgás jelentőséggel és erővel bír, közöttük pedig vidáman-szomorkásan tekeregnek Shore tiszta hangzású dallamai – tökéletes komplementere Scorsese vizuális poézisének.
Hogy mérföldkő, év filmje, a rendező legjobbja, a 3D irányadója… nem, ilyen magasságokban sem a legelnézőbb kritikusoknak, sem a legelbűvöltebb rajongóknak nincs keresnivalójuk (hogy magamból induljak ki), de hogy hiánypótló, szívet melengető, kikapcsoló, festői, egyszerű-de-nagyszerű, meg a többi zsurnaliszta sablonduma… ezeket szigorúan engedélyezem. Mert így van. Igazi desszert, film- és műkedvelők habostortája, amelynek tetején a hab: láthatjuk a Le Voyage dans la Lune ikonikus jelenetét 3D-ben… Leleményes, nem igaz?
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
Ez volt az a film, amin bosszankodtam, hogy a forgalmazók így elcsúsztatták, ugyanis tipikusan az a mű, amit az ember karácsony környékén néz meg a legszívesebben.
Tudom, hogy emögött a csúsztatás mögött okok és indokok is voltak, de no.
Kedveltem én ezt a filmet, de azért A némafilmes lényegesen jobb volt 🙂 ez minden bája ellenére sokszor nagyon töményem hatásvadász.
Kellemes film, szerethető gyerekszereplőkkel és megfelelően érdekes rejtélyekkel…de a vége felé annyira átcsap nosztalgiás hatásvadászatba, hogy gyakorlatilag minden más eltűnik a filmből: a történet megszűnik továbbmenni, levegőben marad a gyerekek fejlődő kapcsolata és az öreg úrén kívül minden más szereplő körüli titok megoldatlan marad. Nekem a vége nagy hiányérzetet adott, mert nem dokumentumfilmnek indult a történet.