Jó két évnyi hányattatás után végül megjelent itthon is a Ködszerzet-trilógia második része, és az előző részhez hasonlóan ez is két kötetben. Mielőtt rátérnénk magára az ismertetőre, egy figyelmeztetés: Aki nem olvasta a Ködszerzet: A Végső Birodalom című művet, de még tervezi, akkor ne olvasson tovább. Más szavakkal: SPOILERVESZÉLY!!!!
Sandersonnak szokása felforgatni a fantasy sablonokat. Az előző rész egy olyan világban játszódott, ahol kivételesen a sötét úr, az Uralkodónak nevezett lény győzedelmeskedett a jón, és a szabad népeket leigázva megalapította a Végső Birodalmat, melyen ezer éven át uralkodott. A szerző aztán szépen visszájára fordította a helyzetet, az Uralkodót sok szerencsével megölték. Vin, az egykori tolvaj és Elend, a különc nemes mesébe illően egymásra talált, valamint boldogan éltek amíg… amíg mi is történt? Itt általában vége is szokott lenni a történetnek, ám most ez csak a kezdet. Megtudjuk, hogy a nyertesek élete nem is olyan egyszerű. Az Uralkodó tényleg nincs láb alatt, de csak a főváros, Luthadel lett a felkelőké. Az egyes tartományok nagyurai szívesen látnának az ifjú Venture-nél sokkal alkalmasabb személyt a trónon. Többek közt saját magukat. Jelenleg épp Elend, az uralkodói tanáccsal és egyenlőséggel próbálkozó király apja, Straff seregei állnak a falaknál, és ostromra készülnek. A népnek pedig meg kell ismerkednie olyan homályos és új dolgokkal, mint az egyenlőség vagy épp a vallásszabadság. Akad egy másik fenyegető probléma is: a köd nem oszlik el a napfelkeltével, sokkal tovább marad és esténként is hamarabb száll le. Ráadásul embereket öl.
A magyar kiadás első kötetének a borítója
Az író eddig is a világépítés mestere volt, s hozzáértését itt is kamatoztatja. Nevezetesen: odafigyel az egészen apró részletekre is. Egy ültetvényes jelenetből kiderül, hogy sokan visszasírják a csúnya rossz Uralkodó jelentette stabilitást, míg máskor szembesülhetünk a Túlélő kultuszával. Emberekkel, akik új bálványt találtak maguknak: a forradalom halott és karizmatikus vezetőjét, Kelsiert. Van még rengeteg apróság, a kandrákról és az őrzőkről is rengeteget megtudunk. Csak az a sajnálatos, hogy az egykori Birodalom többi részével nem foglalkozik a könyv, csaknem az egész a fővárosban játszódik. Igaz, ezt a hiányosságot majd a harmadik könyv pótolja.
A regény akciódús, noha a harcok az allomancia következtében olykor nehezen követhetőek, de mindenképp hangulatosak. Néha ugyan Vin kissé elszáll, és a kelleténél könnyedebben ver le pár tucat mívest. Hozzá kell azonban tenni, hogy a szerző bevallottan olyan trilógiát akart írni, ahol a filmekből ismert „látványos” akciójeleneteket olvashatunk (ezt időnként kung-fu epic néven emlegeti). Ezek a jelenetek nem egyszer kissé „beállítottnak” tűnhetnek, melyek néha kissé már erőltetetten, öncélúan látványosak, mintha most léptek volna ki egy B-kategóriás filmből.
Az amerikai keménytáblás kiadás borítója
Hiba lenne azonban egyszerű kalandregénynek tartani a művet. A Ködszerzet-trilógiában két kiemelt témát is boncolgat Sanderson: a vezetővé válást és a vallás kérdését. Elend Venture-ön keresztül mutatja be azt a folyamatot, hogy válik egy zárkózott, idealista nemesifjúból gyakorlatias és határozott vezető. A legfontosabb lépések ebben a könyvben zajlanak: a külsőségek fontosságának hangsúlyozásától egészen olyan vezetői döntések meghozataláig jutunk, melyeket korábban maga Elend is elítélt volna. A vallásról való eszmefuttatás Sazed figurájához köthető, aki főszereplővé emelkedik. A valláskutató őrző szinte mindenkit meg akar téríteni s közben maga nem hívő, ő a tökéletes vallást keresi, mely minden kérdésére választ ad, ellentmondások nélkül. Békés szemlélő természetét azonban kénytelen feladni és aktívan beleavatkozni az eseményekbe. Útját majd csak a harmadik részben zárja le, ám addig is általa rengeteget tudunk meg a második mágikus iskoláról, a ferukémiáról. Ezekből látható, hogy a misztikum és az első részből megismert akció mellett most hangsúlyos szerepet kap a politika.
Az amerikai kartonált kiadás borítója
Sazeden és Elenden kívül már csak Vin az egyetlen igazi főszereplő, és többnyire az ő szemszögéből figyelhetjük az eseményeket. Az egykori tolvajlány a harcban ugyan szinte győzhetetlen ködszerzet, de szerencsére sok tekintetben valóban emberi maradt. Sanderson sérülékeny, magában gyakran kételkedő személynek ábrázolja. Pirospont azért, hogy a hatalmas Uralkodó legyőzésénél még ő maga is kiemeli a rendkívüli szerencséjét. Feketepont viszont azért, hogy Sanderson szereplőinek szinte egyetlen, ám gyakran előforduló gyengesége a kételkedés és önmarcangolás. Az író jó pár érdekes mellékszereplőt is megalkot vagy elmélyít. Ilyen például Vin kandrája, Straff Venture vagy épp Szellő.
A probléma ott kezdődik, hogy sokan vannak, akik elég sablonosak lettek. Az egykori bandatagok, Dockson, Ham vagy Dorong esetében látszik, hogy tudatos tervezés eredményei: rendelkeznek néhány megkülönböztető, egyedi tulajdonsággal, de szerintem még mindig nem elég „háromdimenziósak”, nem „élnek” eléggé. Több kritika kiemelte, hogy a szereplők túl „jók”, ebben az egyben Sanderson nem szakít a fantasy kliséivel. Egy ilyen politikai színtéren is játszódó regénytől elvárna az ember néhány szaftos kis árulást vagy hátbaszúrást a közelebbi szövetségesek részéről is. Na jó, azért van egy-kettő, de Kelsier bandája nekem még mindig túl összetartó.
A könyv másik hibája, hogy hosszú. Az angol mass market paperback közel nyolcszáz oldal, a leghosszabb regény a trilógiában, a magyar kiadás két kötete még ezen is túltesz. Szerintem vidáman ki lehetett volna húzni jó pár jelenetet, mondjuk úgy 150-200 oldalt. Persze így jobban kibontakozhat a karakterfejlődés és a cselekmény, csak néha belassul az egész. A szerző ugyan az ún. annotációkban minden jelenetet megindokol, bemutatja a DVD-ken található kommentárokhoz hasonlóan, mit miért ír (na ez viszont követendő példa), de szerintem egy kis tömörítés a könyv előnyére vált volna. Az utolsó kb. 200 oldal viszont nagyot szól, rengeteg minden történik és többször kellett a földről felszedegetnem az állam fosszilizálódott maradványait.
A magyar kiadás borítója a trilógia amerikai e-könyv kiadását díszítette, ami jó döntés, mert kevésbé megosztó, mint a keménytáblás, és nem olyan unalmas, mint a kartonált Tor-kiadás. A fordítás többé-kevésbé jól sikerült. Dühítő azonban, hogy akadnak következetlenségek. Ashweather Cettet, a Nyugati Uradalom urát több esetben is Ashwater Cettként emlegeti a könyv, noha a név legelőször még jól szerepel. Az érzékeket élesítő allomantikus fémet, az ónt pedig három helyen is ólomnak fordították, noha tucatnyi más helyen jól szerepel.
Szerintem A megdicsőülés kútja mindenképp egy jól sikerült, és ha nem is tökéletes folytatás, jól betölti a híd szerepét az első és a befejező rész között. Sandersonnak még van mit javítania, elsősorban a mellékszereplők terén, de a korábbi műveihez képest már látszik a fejlődés. A harmadik rész, a Hero of Ages pedig minden szempontból jobb lett. Állítólag lesz valamikor Ködszerzet-film is. Azt megnézném.
További információk:
Hozzászólások
[jakirte_jak_cyr további írásai]
Ó, nagyon szépen köszönöm a reklámot! 😀
Ezúttal nem az én érdemem, a szerkesztőknek köszönd, mert régebbi lfg-s megjelenése óta nem nyúltam a cikkhez 🙂
Már vagy fél éve megjelent magyarul, a cikk meg úgy állítja be, mintha friss lenne..