Az erő krónikája

Közzétette: gaines 3 hozzászólás

Ha Hollywood és szuperhősfilm (és nem folytatás), akkor eredettörténet. Sarkítok persze, de azért elmondhatjuk, hogy az elmúlt húsz év képregényadaptáció- és szuperhősfilmdömpingjében előszeretettel nyúlnak a szuperhős megszületésének narratívájához. Érthető, miért. A fejlődéstörténet paraméterei könnyen azonosíthatók, az erejével ismerkedő átlagemberrel könnyű azonosulni, és az íróknak sem kell sokat vesződniük, megvan a történet gerince a kezdeti gyereklépésekkel, gondtalan hősködéssel, beütő krachhal, a felelősség vállalásával és a végső harccal, amire felfűzhetik a – jó esetben – egyéni ötleteiket, variációikat. Ehhez az eszközhöz nyúlnak az új franchise-t indító filmek (Vasember, Amerika kapitány), a “régieket” rebootolók, felfrissítők (X-Men: Az elsők, The Amazing Spider-Man), de még a dekonstruktív/ironikus szuperhősfilmek közt is találunk példákat (Ha/Ver, Super).

Most kéne annak jönnie, hogy Az erő krónikája bezzeg szembemegy az elvárásokkal. Pedig nem, szépen beleillik a sorba – legalábbis első blikkre. És közben bitangjó szuperhősfilmet tesz le az asztalra. A vége felé spoileres ajánló következik.

Hőseink: három hétköznapi végzős gimnazista. Andrew, a zárkózott, fura srác, aki kamerát ragad, hogy rögzítse élete minden pillanatát – otthoni nyomorúságos körülményeit és az iskolában elszenvedett bullyinget; unokatestvére, az életvidám, kiegyensúlyozott, bár kissé félszeg Matt; valamint a diákelnök, politikusnak készülő menő srác, Steve. A véletlen úgy hozza, hogy egy éjszakai rave partytól elkóborolva, egy elhagyatott mezőn furcsa üreget találnak, a furcsa üregben még furcsább, pulzáló izét, aztán elered az orruk vére, filmszakadás… és a következő pillanatban már szuperképességekkel látjuk őket viszont. És ez még csak a kezdet.

Az erő krónikája lényegében a semmiből bukkant elő a nagy sikervárományosok, a Bosszúállók és a The Dark Knight Rises árnyékában: Josh Trank elsőfilmes rendező, akinek nevéhez eddig csak egy minisorozat köthető, valamint Max Landis forgatókönyvíró viszonylag kis költségvetésből – 15 millió dollár, a District 9 költségvetésének a fele –, noname fiatal színészekkel forgatták le. Az alapsztori egyszerű, nem túl eredeti, kábé összefoglalható a klasszikus Pókemberes szlogennel (tudjátok, nagy erő, nagy felelősség), viszont teljesen realista megközelítést választ, megspékelve a divatból kimenni csak nem akaró “found footage” formátummal. Bevallom, sosem rajongtam a talált felvételes filmekért, főleg ahol rángatózó kézikamerázással akarnak ijesztgetni, Az erő krónikája esetében viszont abszolút nem zavaró, ötletesen lendíti előre a cselekményt, beépül a történetbe, karakterábrázoló szerepe van – Andrew a kamera mögé zárkózik a világ elől –, és csak néhol éreztem erőltetettnek, hogy na, ezt a jelenetet is pont fel tudta venni egy kamera. (Mondjuk kérdés, ki szedte és vágta össze ezt a rakat felvételt… Na majd erről fog szólni a második rész!)

A világ tetején

A realizmus a szereplőkben is megmutatkozik, mindhárom főhős hiteles, valószerű problémákkal, lelki és érzelmi viharokkal, úgy viselkednek, ahogy bármely fiatal viselkedne. Tervezgetnek, lógnak, filozofálnak az élet értelméről, próbálnak csajozni, emberi kapcsolatokra vágynak, keresik identitásukat. Kamaszkor és felnőttlét határán egyensúlyoznak, és a film egyik központi kérdése, hogy merre fognak billenni: egyfajta limbóban várják, hogy eldőljön további sorsuk, hogy megváltoztatja-e életüket a frissen szerzett szuperképesség, s ha igen, hogyan. Nem véletlen a felnőttek szinte teljes hiánya, nem találkozunk, csak egy nagybeteg anyával és egy alkoholista, abúzív apával, a legérettebb szereplő pedig egy gimnazista lány: a kamaszok ebben a világban csak magukra számíthatnak.

A forgatókönyv felépítése egyébként hibátlan, tanítanivalóan adagolják a fordulatokat. Közben nem próbál posztmodern lenni, kikacsintani, nem csap át abszurdba, végig komolyan veszi tárgyát és szereplőit, és így is sikerül becsempészni jó néhány vérbeli képregényes momentumot, legyen szó arról a jelenetről, ahol Andrew először ölt “jelmezt”, vagy épp a hajszálnyit túlnyújtott, de grandiózus, katartikus fináléról. A színészekre sem lehet panaszunk, egytől egyig természetesek, különösen Dane DeHaan erős, bár az is igaz, hogy Andrewé a leghálásabb szerep. A tét különösen nála hatalmas: ő bánik a legjobban a szuperképességével, ám ő az, akinek ez jelenti az egyetlen menekvést, kitörési lehetőséget – aki nem csak szórakozni akar, hanem lelki békét keres, népszerűségre vágyik, tartozni akar valahová. És ahogy a kezdeti csínytevések, vicces és mámoros pillanatok után egyre sötétebbre színeződik a tónus, szép lassan rájövünk, hogy ezúttal nem az emberiséget, hanem az emberséget kell majd megmenteni, s hogy mégsem hagyományos eredettörténetet látunk: nem a szuperhős, hanem a villain születésének vagyunk szemtanúi.

Az erő krónikája egyszerre képregényfilm és lélektani angst-dráma, némi morálfilozofálással és hatásos, látványos effektekkel, független filmes és blockbusteres hangvételt ötvözve. Mit mondjak, remek előfutára ez az idei popcornmozis szezonnak.

További érdekességek:

  • A film kifejezetten jól teljesetített a box office-nál, az első hétvégén a szakértők által jósolt 15 milliós bevételt meghaladva 22 milliót kaszált, és a premier heti toplista első helyen végzett. A meglepetésszerű sikernek köszönhetően már el is kezdték tervezni a folytatást.
  • Max Landis (aki mellesleg John Landis rendező fia) a film premierjével egyidőben felrakott a YouTube-ra egy elég… bizarr rövidfilmet, The Death and Return of Superman címmel, amiben Eljiah Wood, Mandy Moore, Simon Pegg és mások közreműködésével a híres Superman halála-történetet fikázza szét. Ő jegyzi továbbá a Masters of Horror antológiasorozat legviccesebb részét, a Deer Womant. Igen, tényleg egy szarvasnőről szól. Gyilkos szarvasnőről.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 3 hozzászólás.

  1. Scal szerint:

    szerintem azon prózai okból indítanak eredettörténettel, mert be kell mutatni az adott szuperhőst(főhőst) a közönségnek, nincs ebben semmi furcsa, csak felvetne egy csomó kérdést azokban akik amúgy nincsenek tisztában az adott képregénnyel

  2. Nihil szerint:

    “Sarkítok persze, de azért elmondhatjuk, hogy az elmúlt húsz év képregényadaptáció- és szuperhősfilmdömpingjében előszeretettel nyúlnak a szuperhős megszületésének narratívájához.”

    Az elmúlt harminc. 🙂 Ezt a trendet Richard Donner Supermanje kezdte 1979-ben, ami igen nagy időt szentelt a főhős fejlődésének a bemutatására. 🙂 Persze, vannak kivételek is, az 1989-es Batman pl. nem sokat tökölt eredettörténettel, egyszerűen csak bedobta a bőregeret a mélyvízbe – ironikus módon viszont pont Joker eredettörténetét kaptuk meg. 🙂

    A cikk amúgy kimondottan tetszett, viszont olvasás alatt jutott eszembe, hogy vajon mik lehetnek azok a magyar szavak, amik a legteljesebben lefednék a “bullying” és az “abusive” kifejezéseket. Mert pl. a megfélemlítés az elsőre kicsit nagyvonalú, mert kimondottan arra szokás alkalmazni, amikor valaki visszaél az erőfölényével, míg az “abusive” lehet erőszakos… de ez meg megint nem adja vissza tisztán, mert az az apuka is lehet pl. “abusive”, aki gonosz megjegyzésekkel ássa alá a gyereke önbizalmát – miközben a hangját sem emelte fel.

  3. tetsuo szerint:

    Nagyon jó film és nagyon jó cikk.
    “…ezúttal nem az emberiséget, hanem az emberséget kell majd megmenteni” – Ez zseniális 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon