Disztópia-tematikus hónapunk keretében a totalitárius rendszerek festészetével és szobrászatával folytatjuk cikksorozatunkat.

A Reich propaganda minisztere szerette volna megmutatni, hogy a nagy német művészet az igazi és egyetlen, szemben a megvetendő és elítélendő, sőt, üldözendő „judeobolsevik”, illetőleg a „nyugati országok” művészetével. Ezért aztán 1937-ben Münchenben megrendezték a „degenerált” művészet kiállítását – párhuzamosan a „Nagy német művészeti kiállítással”. Manapság százmilliós biztosítást kellene kötnie (nem feltétlenül magyar forintban) annak a kiállításszervezőnek, aki a „degenerált kiállításon” szereplő képeket és szobrokat szeretné bemutatni a közönségnek.

Bámészkodók a "degenerált" kiállításon

A harmincas évekre már bőven lezajlottak azok a művészetet gyökeresen átalakító folyamatok, amelyek nélkül ma nem létezne modern művészet. Impresszionizmus, expresszionizmus, az avantgárd mindenféle irányzata, szürrealizmus – ekkor alkot Picasso, Dalí, Miró, az „elfajzott művészek” között olyan neveket találni, mint Klee, Dix, Chagall, Kandinszkij. A művek alá pedig olyan feliratok kerültek, melyek igyekeztek nevetségessé tenni őket, beteg elmék szellemi alkotásának állítva be a festményeket, installációkat.

A kiállítást maga Hitler nyitotta meg, és a katalógusban olyan csoportosításokat olvashatunk, mint „Csúfot űznek a német nőből”, „A természet, ahogy a beteg szellemiség látja…”

A nácizmus – mint minden diktatúra – azért degradálta e műveket, mert a vezetők jól tudták, hogy a művészet kéretlenül görbe tükröt állít eléjük, leleplezi valódi mivoltukat. Nem a művészek és munkáik voltak őrültek, hanem a rendszer, amelyik az utcán könyveket égetett.

Picasso méltán híres, rendkívül kifejező festménye az 1937-ben terrorbombázással sújtott baszk városkáról

A hivatalos felfogásnak nem tetsző művekre és alkotókra ráfogták, hogy a bolsevizmus bástyái – így esett meg, hogy a Walter Gropius neve fémjelezte Bauhaust is ellehetetlenítették, de csak Németországban és csak egy időre. (A Bauhaus célja és jelentősége abban állt, hogy olyan, minél egyszerűbb, ámde művészi, eredeti ötletet hordozó tárgyakat tervezzenek, amelyek funkcionálisan, ténylegesen használhatóak a mindennapokban. Forradalmasította is az iparművészetet az egész világon.)

Augustus

A diktatórikus rendszer folytonos önigazolási kényszerére vezethető vissza az a törekvés, hogy legendás előképeket találjon magának, és mintegy ezzel is „bizonyítsa” saját felsőbbrendűségét. A Ducét nem egyszer ábrázolták afféle „nagy római császárként”, vagy legalábbis azok utódjaként. A németek ugyanezt a germán mitológiában is keresték (és megtalálták). A Harmadik Birodalom jelképei között – furcsa elegyként a germán mitológiával – gyakorta felfedezhetünk olyan formákat, melyek a régi római birodalomra emlékeztethetnek (ilyen a karlendítés szokása, a stilizált sas a jelvényeken).

 

"Germán Dávid"

Ez a fajta „neoklasszicizmus” (tehát az ókori, antik művészet másolása, pontosabban saját szájuk ízére alakítása) a szobrászatban és az építészetben különösen szembetűnő. A szobrok rendszerint meztelenek, egészségtől kicsattanók, de amíg az ókori, majd az arra reflektáló reneszánsz emberábrázolás az élet igenléséről és az emberi test szépségéről szólt, a totalitárius szobrászat idomtalan alakjai durva, mindenen átgázolni kész felsőbbrendűséget sugallnak.

 

Heroikus, ámde torz küzdelem

A szobrok gyakorta torzak (túlhangsúlyozott izomcsoportok), frontálisak (vö. egyiptomi művészet) és egyszerűek, mondhatni „bárdolatlanok”. Dagadnak a gyári munkások izmai és az idealizált parasztlányok keblei, mindenki vidám, vagy iszonyúan elszánt arcot vág akkor is, ha nem erőlködik.

A hőstettek ábrázolásai ritkán köthetők valós eseményekhez, sokszor inkább a legendákhoz (nácizmus), vagy magukhoz az ideákhoz (az uniformizált dolgozó nép egyszerű gyermekéhez).

 

Érdekességek

  • Hubert Lanzinger készített Hitlerről egy festményt, melyen a Führer fehér páncélban feszít, kezében a horogkeresztes zászlóval. A képet ’38-ban képeslap formájában terjesztették szerte a Harmadik Birodalomban. A német kapitulációt követően a festményt egy amerikai katona átszúrta a bajonettjével.
  • A híres német alkalmazott művészetnek, a Bauhausnak magyar vonatkozása is van, így például Molnár Farkas konstruktív funkcionalista házterve, mely 1923-ban nagy sikert aratott. Szintén az irányzat ismert alakja Moholy-Nagy László, akinek nevét ma iparművészeti egyetemünk viseli; Chicagóba költözött, és megalapította a modern amerikai művészetre nagy hatást gyakorló Új Bauhaust.
  • Miközben zajlott a „degenerált” kiállítás, a múzeumokat „megtisztították” Picasso, Matisse vagy Van Gogh műveitől. Azért akadtak műgyűjtők a náci pártban, akik nem dőltek be saját propagandájuknak: némely híres, nagy értékű festmény Göring személyes gyűjteményébe került. (Onnan meg amerikai múzeumokba…)
  • Fritz Lang német filmrendezőt A Nibelungok című művének is köszönhetően 1933-ban (azt követően, hogy egy másik filmjét cenzúrázták) kereste meg Goebbels, hogy legyen a rendszer hivatalos filmrendezője. Lang elutasította, és Párizsba, később az USÁ-ba menekült.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: társművészetek

Eddig 16 hozzászólás.

  1. Her Flick szerint:

    Az „alkalmazott művészet” gondolom az angol megfelelőjéből jött a cikk írójának (applicated art), ám ezt magyarul nem szokás alkalmazni. Magyar megfelelője: iparművészet (lásd pl. az Iparművészeti Múzeum magyar és angol nevét). A hozzánemértés (plusz akár némi elfogultság) több helyen is nyílvánvaló.

  2. Nihil szerint:

    Ööö… én mindkettővel szoktam találkozni magyarul, beszélt vagy írott nyelvben.
    Példa az alkalmazottira: http://artportal.hu/intezmenyek/soproni_egyetem_alkalmazott_muveszeti_intezete
    Sőt, van, hogy egymás mellett is lehet látni őket egy mondatban, gondolom, szóismétlést elkerülendő, amit a magyar nyelv megint csak nem kifejezetten szeret.
    (Amúgy az már más kérdés, de azért a magyar nyelv szeret egy jelentésre több szót is átvenni, ld. kamra vs. spájz, kell vs. muszáj – de ezt persze már csak egy lábjegyzetben írom, a témához érintőlegesen.)

  3. Her Flick szerint:

    Ja, világos. Valóban van úgy, hogy ez hangzik jobban vagy alkalmasabb a szöveg üzenete szempontjából. Ebben igazat adok neked. Engem itt most vhogy mégis zavart. Talán, mert ebben a helyzetben olyan „fordítás-szaga” volt.

    Meg az van, hogy a 3. Birodalom művészeinek és a korábbi (reneszánsz, barokk ésatöbbi) korszakok alkotóinak összehasonlítása rendszerint követ egy bizonyos sémát. A baj az, hogy ez a séma buta és igazságtalan….

  4. vinitor szerint:

    jó kis cikk, tetszett 🙂
    na de hol vannak a kommunista rezsimek alkotásai, vagy a kettő közöttiek (mussolini olaszai vagy a franco-diktatúra a spanyoloknál, hogy csak európáig menjek), valamint érdekelne pár hasonló a jelenkori diktatúrákból, úgy mint kuba, kína, és esetleg észak-korea, már ha onnan kijut egyáltalán ilyesmi
    szerintem propagandaművészetben ezek is megérdemelnének egy említést…

  5. vinitor szerint:

    lemaradt: arab világ, közép-ázsiai, jellemzően szu utódállamok, izrael; azért célorientált művészetért ezeknek sem kell a szomszédba mennie szerintem

  6. Envoy szerint:

    Vinitor: lehet, hogy újabb dolgokat már nemigen lehetne bemutatni akkor sem, ha pl. Idi Amin házi művészeit kutatná fel valaki (már ha voltak neki ilyenek). A totalitárius művészet fontosabb jellemzői elég jól kivehetők a cikkben, szerintem pedig a különböző diktatórikus rendszerekben túl sok a közös vonás ahhoz, hogy ne legyen a művészetük is lényegét tekintve egyenművészet.

    Ilyen szempontból talán érdemesebb lenne pl. az abszolút uralkodók államainak művészetével elvégezni az összevetést.

  7. elgabor szerint:

    „Fritz Lang német filmrendezőt A Nibelungok című művének is köszönhetően 1933-ban (azt követően, hogy egy másik filmjét cenzúrázták) kereste meg Goebbels, hogy legyen a rendszer hivatalos filmrendezője. Lang elutasította, és Párizsba, később az USÁ-ba menekült.”

    Ez a sztori a Fritz Lang-legendárium koronagyémántja, forrása pedig maga Lang, aki lelkesen terjesztette. Kisebb hibája, hogy nem igaz.

    Lang filmjei valóban népszerűek voltak a náci vezetés körében; Hitler el volt ragadtatva a Nibelungoktól és a Metropolistól, és ezeknek a filmeknek megvan a nácikompatibilis értelmezésük – a Metropolis zárójelenete például kiválóan megtestesíti a Harmadik Birodalom elképzelt társadalmi békéjét; Dr. Mabuse, a nagy játékos vagy Haghi, a mesterkém bukása pedig a bűnös weimari Németországban szükséges rendteremtést. Naplójában Goebbels ezt írta az M-ről: „Fantasztikus! Leszámol a humanitárius érzelgősséggel. Halálbüntetés-párti. [elég nagy félreértés] Jól megcsinált. Egy nap Lang lesz a mi rendezőnk.”

    Ezeket az áthallásokat, mint a német Lang-filmek hibáit általában, a kritikusok régebben feleségére és forgatókönyvírójára, Thea von Harboura kenték, aki – miután kölcsönösen megcsalták egymást, és ezt csak von Harbou volt hajlandó megbocsátani – valóban nemzetiszocialistának állt. De ez sem igaz: a fiatal Lang politikai nézetei erősen képlékenyek voltak, és nem volt igazán sem pro-, sem antifasiszta. Ahogy von Harbou sem.

    A cenzúra valóban betiltotta Lang utolsó weimari filmjét, a Dr. Mabuse testamentumát. De nem azért, mert általában ellenükre lett volna: az volt vele a bajuk, hogy a filmből hiányzik az erős autoriter figura, aki a végén helyrebillenti a dolgokat és megbünteti a gonosztevőt. Ami azt illeti, később kisebb módosításokkal nemcsak a széles közönség előtt mutatták be, hanem – többek között – Goebbels születésnapján is vetítették.

    Goebbels megkeresése, a művész és a főnáci találkozása a propagandaminisztérium irodájában, az ezerszer idézett szállóige („hogy ki a zsidó, azt mi mondjuk meg”), és Lang pánikszerű menekülése az esti vonattal és pár pánikszerűen összeszedett értéktárggyal – teljes egészében, az egyébként rendkívül pontos naplóíró Goebbels sehol sem említi, és maga Lang is csak 1943-ban hozakodott vele elő – méghozzá a Hangmen also die című náciellenes filmje promóciójaként. Valójában Lang szépen csendben, hónapok leforgása alatt talicskázta ki a vagyonát az országból, és ez kortársaihoz képest nagyon szép összeg volt. A pontos körülmények nem ismertek. David Kalat feltevése szerint Lang fokozatosan döbbent rá, hogy ideje lelépni; Thomas Gunning (aki terjedelmes és kiváló monográfiát írt Lang filmjeiről) szerint kapcsolata sokkal kétértelműbb volt a nácikkal, mint későbbi énjéből következne – nem zárhatjuk ki, hogy megpróbálta megtalálni a helyét az új rezsimben is, nem jöttek be a számításai, és ezért döntött az emigráció mellett. A későbbi vehemens antináciból nem következtethetünk vissza a korábbi emberre, ahogy az 1920-as évek von Harboujából sem a náci filmipar nagyasszonyára, és az utóbbiból sem az 1950-es években ismét respektált öreg hölgyre. Arra, akire egykor azért haragudott meg Lang, mert ő megcsalta egy tőrőlmetszett árjával – vagyis egy indiaival.

    A történet tehát egy zseniális legendagyáros munkája, amit rá jellemző vizuális és drámai fantáziával adaptált valódi eseményekből. Megvan benne a csapdába esett hős, az arctalan, fenyegető hatalmat megtestesítő démoni ellenfél, az idő jelentette fenyegetés, és a végén a feszültséget eloszlató happy end. Kiváló Fritz Lang-film lehetett volna belőle.

    Mindezt nem kekeckedésként és nem szószaporításként írom: szerintem a történet arra is nagyszerű példát szolgáltat, hogy a történelmet nem lehet egyszerű példázatokra redukálni. A totalitárius művészet körül is emberek sürgölődtek, köztük kóklerek, valódi hátborzongató alakok, istenadta tehetségek, és olyan emberek is, akik egyszerűen rossz döntéseket hoztak egy eredendően rossz szituációban. Lang végül jól választott. Vagy szerencsésen.

  8. elgabor szerint:

    BTW, a Mussolini-féle államilag pártolt avantgárd mintha nem illene bele a cikk fő tézisébe.

  9. sfinsider szerint:

    elgabor:
    „Valójában Lang szépen csendben, hónapok leforgása alatt talicskázta ki a vagyonát az országból, és ez kortársaihoz képest nagyon szép összeg volt. ”

    Gene D. Phillips máshogy írja le a sztorit. A Goebbelsszel folytatott megbeszélése közben Lang folyton az órát nézte, hogy vajon lesz-e ideje a bankból kivenni a pénzét (közben persze szóban elvállalta a neki felajánlott magas hivatalt). Nem maradt ideje, mert mire véget ért a megbeszélés, a bankok bezártak, így a zsebében lévő pénzzel utazott gyorsan, a lehető leghamarabb Párizsba.

    „nem zárhatjuk ki, hogy megpróbálta megtalálni a helyét az új rezsimben is, nem jöttek be a számításai, és ezért döntött az emigráció mellett.”

    Ennél kicsit messzebbre láthatott szerintem, hiszen még élénken élhetett benne, hogy a Dr. Mabuse végrendeletét a náci rezsim betiltotta. Amúgy érdekes kérdés, mi lett volna mondjuk pár év múlva Langgal, hiszen az 1935-ös faji törvények szerint „zsidó keverék”-nek minősült volna.

  10. elgabor szerint:

    sfinsider: A Gene D. Phillips által említett verzió Lang sztorija, amiről bebizonyosodott, hogy konfabuláció (pl. az útlevelében szereplő pecsétek is ellentmondanak neki). A Dr. Mabuse végrendeletének esetét leírtam a kommentemben.

  11. vinitor szerint:

    Envoy, szvsz a különböző diktatorikus rendszerekben túl sok a különbség, hogy ez ne jelenjen meg a művészetükben

    persze az általános végeredmény igen hasonló (a tömegek elnyomása), szóval gondolom ebben nincs nézetkülönbség közöttünk, viszont mind a kulturális, földrajzi és időbeli különbség elég jelentős

    egy mostani propagandamű meg egy 50-es évekbeli szovjet között azért van némi különbség

    mint ahogy abban is, hogy egy felsőbbrendűségre alapozó diktatúra (német nácizmus) értelemszerűen máshogy szemléli a művészetek veszélyességét és degeneráltságát, mint pl. a jelenkori, elsősorban az önállóságra törekedő és az amerikai ultraliberalizmussal szembehelyezkedő kubai rezsim

    vagy ott vannak a szovjet „emlékművek”, ha itt-ott nem tűnne fel az ötágú csillag, és nem lennének leharcolt állapotban, a legtöbb bizony simán elmenne egy kortárs minimalista „művészeti” alkotásnak, legalábbis sokszor annyi értelmet lehet bennük felfedezni

    valamint fenntartom a véleményt/kérdést, hogy milyen lehet a művészet sora azon országokban, amelyek érzékenyen igyekeznek kerülni a diktatúra szót, esetleg még akár nyíltan demokratikusnak is nevezik magukat, de valójában se szabadság, se demokrácia nincsen

    mert ez a cikk itt csak a nácikról szól, nem általánosságban a totalitárius művészet megnevezett szegmenseiről

  12. tapsi szerint:

    vinitor: mondjuk én elég elveszett vagyok művészettörténetben, de szerintem Kínával meg az arab világgal, de kicsit még a közép-ázsiai szovjet utódállamokkal is olyan szempontból más a helyzet, hogy erőteljesen mások a hagyományaik, ill. pl. az araboknál nyilván nagyon máshogy nyilvánul meg egy világi diktatúra és egy vallási képi világa. Nyilván lennének hasonlóságok és párhuzamok az európai gyökerű rezsimek művészetével, pláne, ahol kommunista diktatúra volt/van, de szerintem már így is túl tág a téma…(viszont érdekes dolog, izé, bárkinek van kedve megírni, én nagyon szívesen olvasnék róla)

  13. DBL szerint:

    Kedves, és derűs tekintetű vitapartnerek! 🙂
    Ha a totalitárius művészetekről akarunk beszélgetni, ki kéne terjeszteni a kört pár ezer évre…
    Az a szobor amit Germán Dávidnak látunk a cikkben, csak halvány (de) mása a római és görög világ azon alkotásainak, amiket rendelésre készítettek el. Mondjuk római császároknak. Azok a szobrok nem csak fenséges, hősies, hanem isteni kisugárzást kívántak adni a megformált személyeknek. Vagy esetleg a reneszánsz itáliai kis államainak uralkodói által megrendelt és finanszírozott hatalmas szobrok, festmények… Az eltérő eredményt csak az hozza, hogy mondjuk Cosimo Medici lovasszobrát Giambologna készítette, és elég jól sikerült…
    De attól még a totalitárius művészet világa ez, mert azok az urak diktátorok voltak, köztük totálisak is… 🙂
    A valódi függetlenség a művészetben is nagyon esetleges. Nemcsak a gondolati szabadság a kérdés. Korízlés, szellemi irányzatok hatása, és bármilyen furcsának tűnik, a művész anyagi háttere, érdekei is…

  14. elgabor szerint:

    sfinsider: Köszönöm! Ez valóban alapos írás, egészen meglepő dolgok is vannak benne, pl.:
    „It is very likely that Lang was present at this party. He was known to be a fierce nationalist and had at this time no intention of leaving Germany. The day before, 27 March, he had taken part in the founding of the „direction group” of the NSBO (= Die Nationalsozialistische Betriebsorganisation ).”
    Ezt nem gondoltam volna.

    Illetve Goebbelst sem középharminc éves emberként képzeltem el, hanem egy évtizeddel idősebbnek. Meglepően fiatal volt. Vagy azért tévedtem, mert a történelemről alkotott képeinkben hajlamosak vagyunk egy adott ponton elkapni egy személyiséget, és a többit figyelmen kívül hagyjuk?

  15. lorinczy_judit szerint:

    Vinitor: nem akartam monográfiát írni a témából, ugyanakkor a harmadik, befejező részben foglalkozom az olaszokkal is, és utalásszinten Észak-Korea is előkerül.

    A különbségek térben és időben: én ellenkezőleg látom. Ugyanaz a nagyzolás, megalománia, hamis és torz üzenet jelenik meg mindben. Nem látok különbséget az iráni ajatollah http://static.nol.hu/media/picture/01/98/68/000689801-6275-625.jpg , a megboldogult Kim Dzsongil http://img0.hvg.hu/image.aspx?id=b4cdb0b2-8c21-49a2-abc9-742eba020270&view=7fcefbf8-ac48-4ee6-aef5-32203afa118c vagy Mao http://www.terebess.hu/keletkultinfo/img/mao2.jpg valamint a cikkekben szereplő példák között. Hatalmas, atyáskodó portrék jönnek szembe az utca emberével, a gyűléseken.

    A kortárs minimalista alkotásról nekem kissé más fogalmaim vannak… 🙂 Az, hogy ezekben és a totalitárius művészet végtermékeiben mennyi értelmet fedez fel a szemlélő, más kérdés, de ennek mentén nem azonosítható a kettő. Minimalista vonások egyébként valóban vannak, pl. ami az olaszországi, Duce idején történt építkezéseket illeti (lásd jövő hétfőn).

    Egy másik gondolatodra: a két górcső alá vett szélsőséges államban sem hangzott el az a szó, hogy diktatúra, sőt, mást sem hangoztattak, minthogy a nép felhatalmazása alapján, a nép nevében történik minden, a Führerért, Haza Anyácskáért etc. A türannoszok jellemzően nem állnak ki a nép elé, és vallják be, hogy kérem, én a ti diktátorotok vagyok. Nem, én a ti atyátok/vezetőtök/jóakarótok/a fény az alagútban etc. vagyok.

    DBL: a római császárok és más vezetők, az ókor ismert nagyjainak portréi jellemzően realisták.
    http://www.livius.org/a/1/emperors/nero_mus_munchen.JPG Nero nem volt túl szép ember.
    http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/6/68/Trajan-Xanten.JPG/180px-Trajan-Xanten.JPG Traianus sem túl vonzó… Nem látok isteni kisugárzást Caligula képén sem:
    http://www.lessing-photo.com/dispimg.asp?i=03050128+&cr=1&cl=1

    Akadnak nyilván példák valóságot elferdítő nagyzolásra itáliai városállamokban, de akadnak abszolút realista, az előnytelen vonásokat teljes mértékben feltáró művekre is kétségtelenül központosított („diktatórikus”) hatalommal bíró királyi udvarban (pl. Velazquez összes portréja).

    Sem az ókori, sem a középkori, sem a reneszánsz, barokk, klasszicista művészetet nem nevezhetjük totalitárius művészetnek, lévén egészen más korokról (világfelfogásról, körülményekről, államberendezkedésről stb.) van szó. Totalitárius művészet az, ami a XX. században jött létre, és amely természetszerűleg igyekezett a maga igazolására korábbi korok művészetében megtalálni a gyökereit. Az eredmény pedig jobbára – különösen ami a festészetet és a szobrászatot illeti – töményen és gyomorforgatóan gonosz, torz és hazug. (Érdekességek az építészetben vannak, de arról majd a következő részben. :))

    Állami megrendelés hatására létrejött művészet és a totalitárius művészet „összehasonlíthatósága” kapcsán pedig a nagy kérdés az, hogy függetlenül attól, hogy az állam bizonyos művészekbe bizonyos okokból invesztál, míg másokba nem, az állami, adott esetben nyíltan propaganda célokat szolgáló művek mellett _miként áll hozzá_ az egyébként létrejövő alkotásokhoz. Különösen azokhoz, amelyek esetleg kritizálják a mindenkori hatalmat, vagy megoldatlan, kényelmetlen társadalmi kérdéseket boncolgatnak. Ez viszont már máshová vezet.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon