Egy trilógia második kötetének megírása nehéz feladat. Nem mintha a többi kettő gyerekjáték lenne, de itt további nehézségek merülnek fel. Az első rész dolga bemutatni az alapkonfliktust, a főbb szereplőket, és előállni valami érdekesebb világgal, történelemmel. Majd jobb esetben kapunk egy ideiglenes lezárást is. A harmadik részben pedig jön a tetőpont és a szálak elvarrása. A második rész egyfajta kapocs a kettő közt. Az író dolga nehezebb, mert az izgalmat fenn kell tartani, viszont a legnagyobb titkokról nem szabad lerántani a leplet. Lássuk, hogy oldotta meg ez a könyv a problémát.

A Miután felkötötték őket Joe Abercrombie Első törvény című trilógiájának második kötete. Az előző kötet, A Penge maga, ugyan összehozta a főbb szereplőket, de a cselekmény még most is három szálon fut. A legrejtélyesebb és a legtöbb főszereplőt mozgató szál a távoli Óbirodalom anarchiába zuhant maradványai közé kalauzolja az olvasókat. A barbár Logen, a volt gurkhuli rabszolganő, Ferro és a piperkőc Jezal, az aduai viadal nyertese, különös csapatot alkotnak, és mindhárman nézőpontkarakterek is egyben. Céljukat azonban csak Bayaz, az Első Mágus ismeri. Az ő fejezeteik leginkább egy, ősi romokat kutató oldschool kalandozócsapat történetére emlékeztetnek, de Abercrombie remekül adja vissza nemcsak a puszta magányát, de Aulcus romvárosának idegenségét is.

A magyar kiadás borítója

A második szál kizárólag Glokta inkvizítor fejezeteit foglalja magában, amelyek számomra a könyv legszórakoztatóbb részei voltak. Ezt nagyobbrészt a Dagoska elöljárójává avanzsált nyomozó öniróniában gazdag gondolatainak köszönhetjük. A település az Unió egyetlen hadállása Gurkhul területén. Egy kereskedőváros, mely tüskeként ékelődik a déli nagyhatalom testébe, és amelyért épp háború folyik. Gloktának azonban nemcsak az ostrommal és a pénzhiánnyal kell megküzdenie, hanem az árulás veszélyével is. Itt mutatja be Abercrombie a háború sötét oldalát, nem mellőzve a naturalisztikus leírásokat.

Külön szál jut a fülszöveg által ugyan ki nem emelt, de mégis főszereplőként kezelt West őrnagynak, aki az Unió északi határait védi a barbároktól Burr tábornagy parancsnoksága alatt. Munkáját nem az alacsony, polgári, származása, sokkal inkább azt ezt lenéző, és semmihez sem értő nemesi származású katonatisztek nehezítik. Logen volt társai, élükön Háromfással ugyan a segítségére sietnek, de Északföld taktikai zsenije és újdonsült királya, Bethod, jó eséllyel minden számításukat keresztülhúzhatja. Nem meglepő, hogy ezek a fejezetek egy, a frontvonalakon küzdő katonák nehézségeit bemutató háborús regényre hajaznak. Mind Westet, mind a Kutyaembert nézőpontkarakterként üdvözölhetjük.

A történet így korántsem nélkülözi az izgalmakat, és sosem éreztem volna, hogy ez csak egy kötelező híd az első és harmadik kötet közt. Ennek az is az oka, hogy a feszültség végig jelen van a regényben, és a szerző sok apróságot elszór a mágusok és a világ történelméről. Tény azonban, hogy igazán nagy dolgok nem derülnek ki, és a regény végén még több bennünk a megválaszolatlan kérdés, mint az első kötet után. A szereplők részeredményeket ugyan elérnek, bár néha még azt sem.

A regény csúcsát egyértelműen a karakterek jelentik. Logen hozza a formáját, de túl sokat nem változik. Glokta is a régi, bár ő elkövet olyasmit, melyre az első részben nem számítottam: könyörületes lesz. A legtöbb fejlődést West, Ferro és Jezal produkálja, bár mindhármójukkal olyan események történnek, amelyek megkövetelik, hogy alkalmazkodjanak. A mellékszereplő Quai, Bayaz inasa pedig egyre titokzatosabb. Úgy érzem, az ügyefogyott varázslótanonc szolgál még pár kellemetlen meglepetéssel. Újfent feltűnik Yulwei is, bár a segítsége Glokta számára egyfajta „titokzatos-segítő-aki-többet-is-tehetne-de-inkább-rébuszokban-beszél-érzést” keltett bennem.

A másik bajom épp a mellékszereplőkkel volt. Abercrombie egyik ismertetőjegye a humor, melyet nemcsak a szereplők gondolataiban, dialógusaiban jelenik meg, hanem a mellékszereplők megalkotásában. Mindannyian rendelkeznek valami megkülönböztető jeggyel, gyengeséggel, hibával, amely karakteressé, könnyen megjegyezhetővé teszi őket. Az első kötetben még szórakoztatónak találtam az Unió pökhendi, mihaszna nemességét, de most egyre inkább az az érzésem volt, mintha egy színdarabban lennék, ahol a főszereplőkön túl szinte mindenki ki van figurázva, a jellemvonások fel vannak nagyítva.

A formátum még mindig tetszik, de valamiért az első kötettel ellentétben kimaradt a tartalomjegyzék, amit nagyon sajnálok. Reménykedem benne, hogy gyorsan kiadják a harmadik kötetet, ami a The Last Argument of Kings címet viseli és sort kerítenek az író egyéb munkáira. Már alig várom.

Hasznos linkek

Érdekességek

  • A mű eredeti címe Before they are hanged, mely egy Heinrich Heine idézetből származik („ja, man muß seinen Feinden verzeihen, aber nicht früher, als bis sie gehenkt worden”) . Mivel magyarul jobban hangzik, miután-ként lett véglegesen lefordítva. Erről részletesen a fordító mesél a blogjában.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 3 hozzászólás.

  1. thirlen szerint:

    Számomra kicsit csalódás volt ez a kötet. A cselekmény folyamatosan zajlik, de valahogy elkezdett átmenni G.R.R.Martinba – avagy hogyan tegyük tönkre minél jobban szereplőink életét válogatott kínzásokkal és sorscsapásokkal.
    A kötetet számomra egyértelműen Glokta vitte a hátán, az ő részletei külön könyvként is megállnák a helyüket. Talán még West északi kínlódása volt valamennyire érdekes, de a többi karakter egyre kevésbé tud lekötni.

  2. Juraviel.Ihuan.Bedvin szerint:

    Az SFmagon az első kötetről írt, kb. három hete megjelent cikknél írtakat továbbra is fenntartom, hogy sokszor éreztem, hogy bizonyos szempontból Abercrombie részben paródiát alkotott, főleg az utazó kompániák tekintetében.

    Felvonultatja a kliséket: mágus (Bayaz és Quai), barbár (Logen), harcos “amazon”-“rouge” (Ferro), “lovag” (Jezal), “hobbit-surranó” (Hosszúláb testvér), és ki is forgatja azokat.

    Egyrészt azért, mert annak ellenére, hogy elvileg egy csapat lennének, az összedolgozás és összetartás jóval nehézkesebb, mint az ilyen típusú csapatokban szokás. Az igaz, hogy máshol is megvannak az egyéni érdekek, de itt felnagyítja és elkülöníti őket, sőt szakít azzal a “hagyománnyal” is, hogy a karakterek barátok vagy ismerik egymást. Talán éppen abban hozott újítást, hogy semmiféle korábbi kötődés nincs közöttük.

    Másrészt, a könyv végén egy meglepő fordulattal lepi meg az olvasót a megszokott varázstárgy-ereklye keresés tekintetében.

    Talán éppen eme “idegenség” okozta azt, hogy ez a történetvonal érdekelt a legkevésbé.

    A Háromfás-féle csapatot igazán ebben a kötetben kedveltem meg, és az északi események szolgáltak számomra izgalommal Glokta dagoskai ténykedése mellett.

    Thirlennel viszont nem értek teljesen egyet, Abercrombie messze nem olyan kegyetlen, mint Martin, ráadásul csak a eme kötet végén búcsúzunk egy nem szempontbeli karaktertől. Természetesen nem attól jó egy mű, hogy hullanak a szereplők, mint a legyek, de Martin rendkívül következetesen ír, amikor árt valamelyik szereplőjének, az a történet logikájából nagyon sokszor következik.

    [Ennél a cikknél, ami a Trónok harca első évadáról íródott, leírom az érveimet, hogy miért volt logikus négy főbb szereplő halála, akit érdekel, elolvashatja, hogy megértése, miért tekintem Martin “realistának”. 🙂

    http://www.hokum.hu/2011/06/game-of-thrones-tronok-harca-2011.html%5D

    Abercrombiénál a kompánia egyik szereplőjének sérülése nekem inkább ad hoc jellegűnek tűnt -bár Martinnál is előfordul időnként-, viszont elengedhetetlen a karakter valamilyen fokú változásához.

    Az író egyik “gyengeségé” szerintem továbbra is az, hogy nincs egy másik női szempontkarakter, pl. mivel Ardee a fővárosban maradt, az ottani eseményeket szívesen néztem volna az ő szemein keresztül, továbbá hiányzott legalább egy-egy főszereplő Bethod táborából, illetve a gurkhuli császár udvarából.

  3. thirlen szerint:

    Nem csak a sérülésre és a halálesetre gondoltam, hanem általában mindenre. Gyakorlatilag mindenki fázik, éhes, szerencsétlen a szerelemben, majdnem megölik, elárulja az elveit, stb.
    De elismerem, kétségkívül kevésbé véreskezű mint Martin.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon