Nem csak ez a világ létezik, nem csak ez a hely. Létezik még sok más. Létezik az Álmok Birodalma, ahol Morpheusz, az Álmok Fejedelme uralkodik. Itt ő bármit megtehet. Azonban léteznek más Birodalmak. Olyanok is, ahol az Álomúr nem szívesen látott vendég. Mindhez közük van az embereknek, de szinte egyiket sem ismerik igazán. Talán tudják, hogy léteznek, valahol, valamilyen formában, de az igazságot róluk, ezen Birodalmak igazi természetét nem fogják fel. Pedig lehet, hogy az egész igazság ott van előttük.
Ahogy a Hekaté, a Három-az-egyben mindent tudó tagjai megjósolják, egyes dolgok elkezdődnek, mások véget érnek. Az Álmok Fejedelmének rendbe kell hoznia egy rég elkövetett bűnét, mely tízezer éven át kísérte útján. Nadát, a szépséges királynőt Morpheusz azért száműzte a Pokolba, mert visszautasította Kai’ckult, az Álomkirályt. Most Álom visszatér a Pokolba, ahol Lucifer megesküdött, hogy elpusztítja őt. Ez azonban nem valósul meg, helyette valami sokkal váratlanabb történik: a király elhagyja Birodalmát. A Fényhozó, belefáradva évmilliárdos regnálásába, kiüríti a Poklot és a kulcsot Álomnak adja. Mindez olyan hatalmak feléledését vonja maga után, amelyek évezredek óta várakoznak a megfelelő alkalomra, hogy maguknak tudhassák a Poklot. Morpheusznak döntenie kell a Pokol kulcsának sorsa felől, de ez korántsem olyan könnyű. Ráadásul eközben a Földön is felborul a rend, mikor a holtak visszatérnek a Kárhozat Földjéről.
A Párák évszaka (az eredetiben Season of Mists, de a kiadó itt nagyon helyesen a Keats vers magyar fordításából vette át a címet) a negyedik része a tíz kötetes Sandman-gyűjteménynek. A korábbi epizódok és lazán folyó történet után most végre egy nagy, több fejezeten átívelő, a korábbi eseményekre visszautaló sztorit kapunk, végre teljes mértékben Álom főszereplésével. Azt kell mondanom, az eddigi legjobbnak tartott A babaház most letaszíttatott trónjáról: a Párák évszaka egy nagyon jól kigondolt, letisztult, végtelenül élvezetes és intelligens történet, ami nem hogy a képregény-rajongók, de egyáltalán bárkinek a tetszését elnyerné. Merem ezt állítani úgy, hogy elsőre talán furcsának hangozhat a fantasztikumtól ódzkodó embernek az alapszituáció. De haladjunk szépen sorban.
A történet két részre osztható: Sandman felkészülése a Pokolra szállásra és a Pokol kulcsa körüli intrikák. Gaiman, úgy látszik, erre a történetre érlelte meg magában a Sandman-univerzum teljes egészét. A korábban, akár az első epizódokban megismert alakok sokkal élőbbek, a világ sokkal komplexebb, az erőviszonyok sokkal finomabban árnyaltak. Az Álomvilág, a Pokol, a mellettük létező más terek (az Angyalok Városa, az Áz istenek világa, a Káosz és a Rend, melyekből csak ízelítőt kapunk) mérhetetlen fantáziáról tanúskodnak. És mivel képregényről beszélünk, a készítők kihasználják a lehetőségeiket, és a képi síkon is elkülönítik egymástól ezeket a világokat. A Párák évszaka azon művek közé tartozik, melyekről szinte csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.
Hogy kiemeljünk valamit, a választás a negyedik epizódra esik (Amelyben a holtak visszatérnek; és Charles Rowland befejezi tanulmányait). Ez a beékelt történet nem az Álmok Ura körül bonyolódik: egy kis angliai bentlakásos iskolában a tizenhárom éves Charles Rowland egyedüli diákként tölti a szünidőt, mert apja nem tudja magához venni. Rajta kívül az igazgató és az egyik tanárnő tölti az ódon falak közt az időt. Hamarosan azonban az iskola megtelik diákokkal: holtakkal, akik a Pokolból tértek vissza, mert valami ide kötötte őket. Charles egyedüli hús-vér emberként a hajdani diákok kegyetlenségének áldozata lesz. Az ő és újdonsült barátja, a szintén halott Edwin Pain párbeszéde az egyik legfontosabb dologról szól – ami áttételesen Lucifer korábbi szavaira rímelnek –, mégpedig hogy vajon a Pokol tényleg egy hely, vagy csak mi tesszük azzá a világot? Nem akarom minden kérdést és minden rájuk adott választ leleplezni ezen sorokban, éppen ezért legyen elég annyi, hogy az olvasó talán mindenre választ kap.
Ahogy arra is, vajon Lucifer tényleg rászolgált az évmilliárdos büntetésre, és vajon nem egy nagyobb hatalom dönt eleve mindenről? Eszközök vagyunk csupán, vagy bármikor elmehetünk, mert sehol se muszáj örökre ott maradni.
A fő történeten kívül érdemes a mellékesen csepegtetett információkra is figyelni. Végre találkozunk valamennyi Végtelennel, kivéve egyikükkel, aki jó kétszáz éve elhagyta testvéreit. Hová ment, ki ő, és miért ment el? Vagy vajon milyen szerepe lehet a gyermeknek, aki az Álomvilágban fogant? És vajon mi járhat Duma, a Csend angyalának fejében, miután elvégezte kötelességét? Kérdések, melyekre csak remélhetjük, hogy minél előbb választ kapunk. Apró morzsák, melyek egy sokkal nagyobb képet rajzolnak ki előttünk. Szinte érezzük, hogy az Álomúr sorsa minden lépéssel egyre közelebb kerül egy kritikus pillanathoz, amikor minden, talán nem csak az Álomvilág, de az összes világ megváltozik. Mert egy Végtelen mindenre hatással van, akár akarja, akár nem.
És ugyanúgy, ahogy a történetet dicsérhetjük, dicsérni kell a megvalósítást is. A panelek, az alakok, a rajzok, a hátterek, minden a helyén van, minden passzol, semmi nem üt el az egésztől. Mert bár különböznek a különféle világok és alakok, még sincs olyan érzésünk, hogy nem valóak egymás mellé (erre a követek érkezése és vacsorája remek példa). Ráadásul, ahogy már korábban említettem, az előző kötetekben feltűnt alakok is letisztultak. Elég ránézni Morpheusz maszkjára, ami az első kötetben egy gázmaszkot juttatott eszünkbe, most viszont sokkal félelmetesebb és túlvilágibb.
Végezetül talán csak az maradt hátra, hogy a kiadásról szóljak. A Cartaphilus eddig is bebizonyította, hogy szívügye a képregények királyának tekintett Sandman kötetek kiadása, és ez most sincs másként. Egyetlen hibát sem találni benne, a fordítás pedig, Totth Benedek munkája nem hagy kivetni valót maga után. És szerencsére jegyzetből is csak annyit kapunk, amennyi feltétlenül szükséges.
A Párák évszakával tehát egy újabb Gaiman-remeket vehetünk a kezünkbe, mítoszok, ötletek és álmok egyvelegét, zsigerig hatoló gondolatokkal és felismerésekkel, élő szereplőkkel és káprázatos világokkal. Mint mondtam, mindenki megtalálja benne a számítását, hisz nem csak a fantasztikus művek/képregények között ritka gondolati mélységgel (és annak koherens egységével) van dolgunk, hanem jó pár, az irodalmi kánonban előkelő helyet elfoglaló műalkotáshoz is felér. A Sandman a modern világ egyik eposza, ami elképesztő módon vall saját magunkról.
Hasznos információk:
- A kötet magyarul idén jelent meg a már említett Cartaphilus Kiadó gondozásában, a korábbi három kötettel (Prelűdök és noktürnök; A babaház, Álomország) együtt.
- A nyolc fejezet angolul először 1990 decembere és 1991 júliusa közt jelent meg.
Hasznos linkek:
A Sandman kötetek rövid története
Hozzászólások
[_acelpatkany_ további írásai]
