SFmag

Annyira erős (és persze a sci-fi olvasó számára annyira ismerős) témát dolgoz föl a Lopott idő című film, hogy csak reménykedhetünk: a maga által magasra feldobott labdát erővel csapja majd le. Fájdalom, de nem így történik. Andrew Niccol hatodik filmje megmarad az átlagfilmek szintjén, pedig a néző érzi, hogy azért ebből illett volna sokkal többet kihozni.

A Lopott idő története szerint a túlnépesedés problémáját úgy oldják meg, hogy a pénzre épülő társadalmi rendszert felváltja az időre alapozott elszámolás. Az idő tényleg pénz lesz. Az emberek genetikailag úgy vannak kódolva, hogy 25 éves koruk után nem öregszenek. Ez a jó hír. A rossz pedig az, hogy ezután már mindenki csak egy évnyi időt kap. A túlélés titka tehát az, hogy időt kell nyerni. Munkával, bűnözéssel, kéregetéssel, szerencsejátékkal. Akinek a bal karján lévő kijelző lenullázódik, az holtan esik össze. Egyszerű, kemény törvény ez a szegények számára.

A főszereplő, Will Salas (Justin Timbarlake) a kevés idővel rendelkező, kétkezi munkájából élő alsóosztály átlagos tagja. Daytonban él, ahol senki sem időmilliomos. Egy este megmenti egy kalandvágyból odavetődő 105 éves ember életét, aki másnap reggel öngyilkos lesz, de mielőtt megtenné, öt perc kivételével összes idejét átadja Salasnak. A hullára rálelve az Időrendészet ambíciózus tisztje, Raymond Leon (Cillian Murphy) Salas nyomába ered. A főszereplő ugyanis már megteheti, hogy elhagyja az időzónákra osztott világát, és a felsőosztály városába, New Greenwichbe utazzon. Össze van zavarodva, hiszen anyjának csak egy pillanattal azelőtt fogyott el az ideje, hogy ő adhatott volna a sajátjából. Greenwichben kivesz egy fényűző lakosztályt, pénzt nyer el a nagymágnás Philippe Weistől (Vincent Kartheiser), és beleszeret annak unatkozó, elkényeztetett lányába (Amanda Seyfried). Persze az igazi kalandok csak ezután kezdődnek: gyilkossággal vádolják, lefoglalják szinte az összes idejét. Will Salas fő célja ekkor már nem csak az, hogy lerázza az Időrendészetet és egy, a szó szerint időrabló bandát, hanem hogy véget vessen az egész, időre épülő társadalmi berendezkedésnek.

De mi a bibi a filmben? Miért érezhetjük úgy, hogy a rendező félrevitte ezt a remek koncepciót?

Először is nézzük a színészeket. Sajnos a filmes pályán épphogy csak elinduló Justin Timberlake nagyon enerváltan jeleníti meg a lázadást kirobbantó figurát. Nyoma sincs itt a Social Networkben látott teljesítményének. Valószínűleg a forgatókönyvíró sem volt segítségére: Will Salas deklaráltan a gettó gyermeke, ahol szinte senkinek sincs több ideje annál, hogy valahogy túlélje a következő napot. Egy ilyen embertelen környezetben ő mégis túl jószívű, túlságosan emberbarát jellem. A másik főszereplővé előlépő Weis-lány, Amanda Seyfried színészi játéka valahol leragad ott, hogy merően néz a gülüszemeivel. Sehol sincs benne a szülei által képviselt rend ellen fokozatosan szembeforduló fiatal karakterességéből.

A film világa is hagy a nézőben kérdőjeleket. Mert ugyan mikor is játszódik ez a film? Azt gondolhatnánk, hogy a jövőben, hiszen a genetika tudományának újabb lépcsőfokáról beszélhetünk. Ennek ellentmondani látszik a film tárgyi világa: senki sem mobiltelefonál, nincsenek számítógépek, csak az Időrendészeten látunk monitorokat. Egyetlen referenciapont van csak a valódi világgal, és ez pedig Weis kedvenc tudósának, Darwinnak a születésnapja. De ezen túl – semmi. Pedig jó lenne tudni, hogy mi hozta létre ezt a társadalmat, hogyan jött létre, milyen folyamatok vezettek el odáig.

A film dramaturgiája is egyszerű: lázadás-menekülés-győzelem. Sehol egy fordulat, egy meglepő cselekményszál. Ráadásul az akciójelenetek sem túl látványosak, az egyfajta időszkanderozás pedig – mivel nincs pontosan megmagyarázva a működési elve – nem hozza azt a feszültséget, amit a film egy bizonyos, fontos pontján hoznia kéne.

A látványtervezők sem vállaltak túl sok kockázatot. A filmben a világ karakteresen elkülönül a szegények és a gazdagok városára, ezért kontrasztba állították a ruhákat (cipzáros-begombolós), az életmódot (rohanós-ráérős) és a színeket (sötét-világos). A díszletezés viszont ehhez képest spártai, egyszerre mai és egyszerre idézi az amerikai harmincas-negyvenes éveket. A film zenéje sem ad hozzá többet, Craig Armstrong trackjei tisztes iparosmunkák, a nyomasztónak szánt muzsikából nehezen lehet kihallani jellemző témát, megmarad a hangulatfestés szintjén.

A film tehát hangulatilag nem hozza azt, amiért szeretjük a science fiction filmeket, nem képes teljesen elvarázsolni és egy másik, hihetően berendezett világba röpíteni.

Ahol azonban számomra végképp léket kap a film hajója, az az erkölcsi üzenete, az etikája. Két világnézet áll itt szemben egymással: Weis a rendben és az „erősebb győz” elvében hisz, az egyensúlyt tartja fontosnak. Salas viszont az igazságosságot hajszolja, szét akarja osztani Weis idővagyonát, ezért elkezdi kifosztani a milliárdos üzleteit és a bankokat. Valahol mindketten csak az igazság egy szeletét birtokolják, de a rendező állásfoglalása mégis az: el lehet venni a gazdagoktól a vagyont, az erőszak megengedhető, a bűnözés igazolható, sőt, az egyetlen út a társadalmi rend megváltoztatásához. Ugyan mit lehet erre mondani? Egy kelet-európainak fájdalmasan ismerős ez a lendület.

A Lopott idő annak a tehetséges Andrew Niccolnak a munkája, akinek a kitűnő Gattacát is köszönhetjük. Most azonban, a film magyar címe kifejezi azt is, milyen gondolattal állunk fel a moziszékből a film megnézése után.

Utóirat: nemcsak mi érezhettük úgy, hogy ez a történet túlontúl ismerős. A sci-fi nagyszájú fenegyereke, Harlan Ellison is azt gondolta, egy pert megér a film. Igen, az 1965-ben megjelent, később Hugo-t és Nebulát nyert novellájáról, a magyarul 1992-ben, a Galaktikában megjelent „Vezekelj, harlekin!” – szólt a Tiktak-ember címűről van szó.

Az Ellison által mindössze hat óra (!) alatt megírt sztoriban ugyanúgy megtalálhatjuk az időre épülő társadalmat, a lejárt idejük után meghaló embereket és a lázadást is. Mivel az angol nyelvterület egyik legnépszerűbb novellájáról van szó, furcsa, hogy a rendező – különösen Ellison másik nyertes, James Cameron elleni perét figyelembe véve – milyen bátran fogta és vitte el a történetet, ráadásul a lényegén alig változtatott.

Harlan Ellison követelése az, hogy a nevét tüntessék fel a stáblistán, hiszen legendás írása a film alapjául szolgáló források egyike.

Hozzászólások

hozzászólás