SFmag

A World Fantasy díjra esélyes regények sorában N. K. Jemisin: The Hundred Thousand Kingdoms című könyve az utolsó. Korábban és a Hugo-hét keretében már írtunk róla, most emlékeztetőül álljon itt ismét a cikk.

Istenek. Elképesztő hatalommal bíró entitások, a fantasy zsánerének szinte elmaradhatatlan alakjai. Hol segítik a „hősöket”, hol ellenük vannak, sőt egyes művekben már az is előfordult, hogy egy-egy legendás alaknak sikerült megölnie egy istent vagy akár a helyére állnia. De mi történne akkor, ha egy birodalomnak sikerülne szolgaságban tartania néhányukat, és így uralkodhatnának az egész világon? Nos, ez a kissé szélsőséges helyzet Nora Keita Jemisin első regényének, az Inheritance trilógia első kötetének a háttere.

A 2010 elején megjelent művet nagy hírverés vette körül. Ezt utóbb igazolta, hogy mind az Amazon (Editor’s Pick), mind a Publisher’s Weekly beválasztotta az év legjobb SF/F regényei közé, ráadásul Nebula-díjra is jelölték. Tény továbbá az is, hogy az általam valaha is látott egyik leggyönyörűbb borító díszíti a könyvet.

A regény egyik legjellemzőbb sajátossága az egyedi mitológia. Jemisin nem törekedett hasonlóságra egyetlen kultúrkörrel sem, inkább innen is, onnan is “lopott” ötleteket. Valaha hatalmas háború rázta meg a teremtett világot (God’s War). Több istenség elárulta a leghatalmasabb istent, Itempast, aki az általa megbüntetett kisebb isteneket (godlings) halandó test börtönébe kényszerítette, annak minden nyűgével együtt. Halhatatlanságuk megmaradt, viszont így évezredekig kell szolgálniuk az Itempas kegyét elnyert, egykor főpapi funkciókat ellátó Arameri családot. Vérvonaluk tisztavérű (fullblood) tagjai egy különleges kötésnek köszönhetően képesek parancsolni a szolgává alázott isteneknek, akik persze mindent elkövetnek, hogy „félreértsék” a rosszul megfogalmazott mondatokat.  Így az Aramerik palotája, a legendás Sky is csak messziről nézve lebeg az égen. Valójában egy elképesztően vékony oszlopon áll, mert így játszották ki isteni építőik az „uraik” parancsát. Ennek a hatalomnak hála a család az egész bolygó, jelképesen a százezer királyságnak nevezett világ ura.

Skyba azonban új látogató érkezik: Yeine Darr, a barbárnak tartott északi vidékek szülötte. Ősei csak kényszerből vették fel Itempas hitét, s így csak sötéteknek (darkling) nevezik népüket. A tizenkilenc tavaszt látott lány az uralkodó Dekarta Arameri szeretett és meggyilkolt lányának, Kinnathnak gyermeke. Azé a Kinnathé, aki követte szerelmét  annak otthonába, Darrba és akit évekkel korábban meggyilkoltak. Yeinét mindenki (és saját) legnagyobb megdöbbenésére az uralkodó örököseként nevezi meg. A trónra azonban még két további személy esélyes, és Dekarta a kérdés eldöntésére egyszerű módszert választ: az nyer, aki az utolsónak marad élve. Ez a módszer a Csillagporra emlékeztetett, ahol a hét herceg egymást gyilkolta Viharfok trónjáért. Itt azonban jóval nagyobb a tét: ahogy a regény német címe is mondja, a lány lett a világ örökösnője (Die Erbin der Welt).

Ezen globális események ellenére nincsenek mindent eldöntő epikus csaták, a könyv inkább a személyes kapcsolatokra koncentrál. Jemisin kevés szereplővel dolgozik, akik jól kidolgozottak. Maguk az istenek teszik ki a főbb szereplők jó felét, és az írónő rendkívül emberinek ábrázolja őket, éreznek, szeretnek, mint a görög istenek. Ennek csak részben oka, hogy anyagi testbe kényszerültek. Ne feledjük, hogy az embert az ő képmásukra teremtették, így tulajdonképpen mi hasonlítunk őhozzájuk. Velünk ellentétben az istenek azonban mégiscsak egyszerűbb lények, kevésbé összetettek. Sieh, lehet bármilyen idős, lélekben gyermek marad, hisz ez az ő princípiuma.

Beszűkíti a nézőpontunkat, hogy az egész regény egyes szám első személyben íródott – ez Yeine visszaemlékezése. Az eseményeket többnyire kronológiai sorrendben ismerjük meg, de ezt többször megszakítják elmélkedések a régmúltról, melyeknek később nagy szerepe lesz. A perspektíva előnye, hogy – akárcsak Yeine – az olvasó is rácsodálkozhat az egész világra, hisz nekünk is, neki is idegen Sky dekandens nemessége, akik megalázzák az isteneket viselkedésükkel. Így szép lassan vele együtt fedezünk fel mindent. De a hátrány is hamar megmutatkozik: Yeinén kívül senkibe nem látunk bele, s én nem tartom jónak, hogy ezt az elképesztően nagy lehetőségekkel megáldott világot egyetlen ember szűrőjén keresztül ismerjük meg. Alig tudunk meg dolgokat például arról, hogy a mágia mennyiben változtatja meg az egyszerű emberek életét, hisz a lány szinte végig a palotában tartózkodik. A történet is elég lassan indult be, és  sablonosnak tartom Yeine és az egyetlen szolgává tett nagy hatalmú isten, Itempas testvére, az éjszaka ura, Nahadoth (the Nightlord) között kibontakozó érzelmi szálat. Hiszen ő a rosszfiú, aki a sablonoknak megfelelően erős, csábító és veszélyes. Egy-két jelenetben azt éreztem, hogy Laurell Hamilton könyvében vagyok épp, de szerencsére ez a szál elég ritkán kap szerepet, és nem erőltetett.

Szép lassan azonban a helyükre kerültek a dolgok. A kevés szereplőt könnyebb volt megszeretni, és jól sikerült bemutatni a szókimondó és egyenes Yeine vívódását a kegyetlen Aramerik világában. A mitológiából is egyre többet ismerünk meg, nem egyszer nagyot csavarva a világképünkön. No nem abból, amit a papok ferdítenek el, hanem ami valójában történt. Ebben mind Yeine visszaemlékezései, mind a lány istenségekkel folytatott beszélgetései segítenek, az örökösnőnek ugyanis egyre szorosabb lesz a kapcsolata velük. Támogatásukért azonban elképesztően nagy árat kérnek. Ezek mellett a lány múltjáról és édesanyjáról is egyre több titok kerül napvilágra.

 

A trilógia második része

Megjegyzendő, hogy Yeine is sötét bőrű, akárcsak az írónő, aki igyekezett komoly témákat is becsempészni a könyvbe, úgymint rabszolgaság vagy a hatalom hatása az emberekre. A könyvet egy függelék zárja, mely egy rövid név- és fogalomtárat, két titkos Arameri-iratot és egy interjút tartalmaz az írónővel. Minden pozitívuma ellenére a The Hundred Thousand Kingdoms még mindig túl keveset mutat ebből a színpompás világból, ami főként a személyes kapcsolatokra fókuszáló koncepcióból ered.   Szerintem a könyv nem lett annyira kiemelkedő, mint ahogy azt több kritika állítja, de mindenképp 2010 egyik legegyedibb hangulatú fantasy regénye.

Mint már említettem, Jemisin trilógiát ír. Ezt viszonylag gyorsan teszi, hisz a második rész, a The Broken Kingdoms, már 2010 novemberében megjelent (egy elképesztően gyönyörű borítóval). A regény egy vak művészről szól, aki egy Shadow nevű városban él – egy városban, ahol az istenek a halandók közt rejtőznek. A trilógia ugyanis három, egymáshoz lazán kapcsolódó regényből áll majd, melyeket a világ köt össze és az egyes könyvek főszereplői a többiben „csak” mellékszereplőként köszönnek vissza. A harmadik részt (The Kingdom of Gods) 2011 végére ígéri a szerző, de a rajongóknak nincs okuk a panaszra: az Orbit újabb duológiára szerződtette az írónőt.

Kapcsolódó linkek

• Az írónő honlapja (sok nyalánksággal)
• Kiejtési útmutató a szereplők nevéhez
• Személyiségrajz néhány karakterhez (spoilerveszély)
• Interjú az írónővel
• Interjú az írónővel 2

Hozzászólások

hozzászólás