SFmag

1985-ben jelent meg a fiatal Orson Scott Card első sci-fi regénye, a Végjáték (Ender’s Game). Óriási olvasói és kritikai sikert jelentett az akkor harmincas éveiben járó írónak: megkapta a Hugo- és a Nebula-díjat, a Locus magazin 1998-as szavazásán pedig minden idők 9. legjobb science fiction regényének választották.

A Végjáték alapja Card azonos című elbeszélése, amely az Analog 1977-es augusztusi számában jelent meg, és Hugo-díjra jelölték. A történet a jövőbeli, túlnépesedett Földön játszódik, és egy csodagyerekről szól, akit a katonaság elszakít családjától, hogy az idegen lények elleni harcra nevelje.

Az első kiadás borítója

A Végjáték így egyszerre fejlődéstörténet, katonai sci-fi, de moralitása – akárcsak a vietnámi veterán Joe Haldeman Örök háborúja  – magasan az átlag háborús sci-fi regények fölé emeli.

Sikerére és Card írói kvalitásaira mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy a regény folytatása, A holtak szószólója is (egyedülállóan a zsáner történetében) elnyerte a science fiction irodalom két legrangosabb díját. Azóta a Végjáték sorozattá terebélyesedett, hiszen jelenleg 11 regény tartozik az Enderverse-be, és nemsokára megjelenik a következő kötete is.

Körkérdésünkben az SFmag néhány szerkesztője fogalmazza meg, miért tetszett, miért tetszik még mindig Orson Scott Card nem mindennapi látomása.

Mayer István (Adeptus): „Mindig is kedveltem az iskolai történeteket, az Iskola a határon és A város és a kutyák is a kedvenceim közé tartozik. Card műve ezekhez hasonlóan egy igazán kemény világot ír le, ahol szinte csak magára számíthat az ember. Ugyan a háttér – a bogarak elleni háború – szokványos sci-fi sablon, mégis sokkal többet mond el a mű, mint egy átlagos tudományos-fantasztikus regény. Megtudjuk, miképp tehető embertelenné egy jólelkű, tehetséges gyermek – aki valójában mégsem szűnik meg embernek lenni. És persze a manipuláció különféle formáiról is sokat tanulhatunk belőle. Egyike kedvenc könyveimnek.”

Markovics Botond (Hackett): „Amikor 1991-ben megjelent, 16 éves voltam, és noha rengeteg sci-fit olvastam, a Végjáték valamiért mégis kimaradt a sorból. Több, mint egy évtizeddel később kezdtem el kutatni utána. Szerencsére az antikvárius, akitől vettem, nem tudta, hogy a könyv már akkor is 6-8000 forintért kapható ritkaság volt, így egy ezresért sikerült megszereznem. Nagyon nagy hatással volt rám, és a kedvenc sci-fi regényeim egyike a folytatása, A holtak szószólója, valamint Dan Simmons: Hyperionja és Frank Herbert Dűnéje mellett. Azt szoktam róla mondani, hogy a Végjáték az a regény, ami a legalkalmasabb arra, hogy a sci-fitől idegenkedő ember kezébe adjuk, szerintem bárkivel meg tudja szerettetni a tudományos fantasztikumot.”

Juhász Viktor (brainoiz): „A Végjáték első magyar kiadása 1991-ben a lehető legfogékonyabb pillanatban kapott el, ezért rendkívüli módon azonosulni tudtam a főhős Enderrel. Nem mintha számkivetett zseni és/vagy katonai űrakadémiába zárt kadét lettem volna, elég volt scifi-rajongó nyolcadikosként olvasni, ugyanis Card mesterien ábrázolja a kamaszkor hányattatásait, és akkor az űrháborús részekről még nem is beszéltünk. Felnőttebb fejjel előszedve aztán kibomlik a többi réteg is, csak ajánlani tudom mindenkinek.”

Szökrönyös László (Crei): „Amikor elolvastam először a Végjátékot, nem tudtam ki az a Card, csak az volt bennem az első oldalak után, hogy »jéé, ez olyan, mint a KEEC, csak sokkal jobb.« Aztán végigolvastam, és már eszembe sem jutott a KEEC. A regény alapötlete nagyszerű, a kamaszgyerekek katonásdija lebilincselő, Ender sorsa szívszorító, mégis ami miatt mai napig imádom, az a három zseniális testvér viszonya. Szépirodalmi igénnyel és érzékenységgel ábrázolt, nagyon emlékezetes kapcsolat az övék. A Végjáték másik nagy »eredménye« pedig szívemnek kedves top 5-ös folytatása, A holtak szószólója…”

Kánai András (SFinsider): „Amikor valaki az Iskola a határon-t meg a Starship Trooperst mesterien ötvözi, az csak jó lehet. Kamaszként olvasva Andrew Wiggin volt az én hősöm. Mivel a haverjaimmal erős számítógépes közösségben nőttünk fel, és játékok százaiban csatáztunk, közel éreztem magamhoz. Tetszett, hogy nem agyatlan háborúskodásra helyezi a hangsúlyt, hanem emberi konfliktusokra. Érdekes, hogy nekem Card »egykönyves« sci-fi író maradt; noha tudom, hogy a spekulatív fikció területén sokat letett az asztalra, azt a hatást, amit nálam a Végjátékkal kiváltott, nem tudta megismételni.”

Kleinheincz Csilla (Hanna): „A Végjáték évek múltán is emlékezetes olvasmány, és egyike azon könyveknek, amelyek képesek generációról generációra lenyűgözni a tinédzsereket. Témaválasztása még sokáig friss és hatásos kombináció marad: az identitáskeresés, a kiközösítettség, a bizonyítási vágy mellett a xenofóbia és az eszközt szentesítő cél kérdései is újra meg újra felmerülnek az olvasókban, Card pedig egyetlen történettel megadja a válaszokat. A karakterábrázolás, a cselekményvezetés és a tétek fokozatos emelése példás – vékony regényről van szó, feleslegek és üresjáratok híján. Egy mester kompozíciója.”

Takács Gábor (acélpatkány): „Érdekes, hogy nálam a Végjáték elő se került volna, ha nem szerzem meg a folytatását, A holtak szószólóját. Mielőtt nekiálltam volna a könyvnek – mely már a fülszövegével felkeltette az érdeklődésem, és máig az egyik kedvenc regényem –, el akartam olvasni az előzményét. A Végjáték egy eddig számomra teljesen ismeretlen perspektívából mutatta meg a szokásos háborús sci-fit: gyerekszemmel. Még ha Ender nem is az »az igazi nyolcéves«,  attól még eléggé elütött korábbi olvasmányaimtól, pláne a sci-fi területén. A szereplők közti viszonyrendszer pedig bármilyen író számára remek példa lehetne. A könyv igazán a végén válik erőssé, amikor összeáll bennünk, mit is akar Card mondani. És ebből a mondandóból viszi tovább a folytatást, ami méltó párja a regénynek.”

Bécsi József (Orka): „Az egyik legtöbbször újraolvasott science fiction regény a könyveim között. Minden alkalommal ugyanúgy lebilincselt, és minden alkalommal találtam benne valami újat, amiért érdemes volt kézbe venni. Jól összerakott sztori, mély karakterek, és a nézőpontok megújulásának előképe, amely a folytatást jelentő A holtak szószólójában teljesedik ki, és amelyet maga Card visz végig a »shadow«-történetekben. Card kitűnően ért a szereplők megformáláshoz, Ender (a főhős) pedig az egyik legösszetettebb, legsikerültebb teremtménye. Érdemes elolvasni, és nem csak egyszer.”

Huszár András (Gaines): „A Végjátékot felnőtt fejjel olvastam; addigra már bőven megelőzte a híre, így eleve hatalmas elvárásokkal ültem neki a könyvnek. Azonban még így sem számítottam arra, hogy milyen sokrétű Orson Scott Card regénye. Ezért állja ki tökéletesen az újraolvasás próbáját is: az újdonságélmény után legalább olyan izgalmas azokra a mellékszálakra, apróbb részletekre odafigyelni, amelyek elsőre talán hátrébb szorultak Ender sorsa mellett, legyen az a politikai berendezkedés, a két testvér története, vagy a felnőttek cinikus fejezetindító párbeszédeinek külön rétege. A Végjáték mindig tartogat valami újat – a befejezés pedig minden egyes alkalommal ugyanolyan elsöprő hatású. Ez csak a legjobb könyvek ismérve.”

Hozzászólások

hozzászólás