Joe Abercrombie: A penge maga

Közzétette: jakirte_jak_cyr 20 hozzászólás

Joe Abercrombie azon fantasy-szerzők közé tartozik, akik az elmúlt évtized második felében nagy népszerűségre tettek szert a tengerentúlon. Első trilógiájából, Az Első Törvényből, melynek két kötete már magyarul is olvasható, kiderül, hogy miért. Jelen írás az első kötetet, A penge magát veszi nagyító alá.

Kezdjük az elemzést a külcsínnel. A magyar kiadás formátuma tökéletes, nem túl nagy, nem túl kicsi, nem túl vastag, kellemesen, de nem zavaróan apróbetűs. Megtartották az eredeti borítót, noha a dombornyomáshoz én nem ragaszkodnék feltétlenül. A belső borítón díszelgő, aprócska halálfejekkel illusztrált kijelentések (szívdobogtató, torokszorító, sodró), ajánlások (könyvrajongó férfiaknak, erős lelkű nőknek) lehet, hogy nagy hatással vannak néhány kiskamaszra, de engem kimondottan idegesítettek. Maga a cím és a vércseppes borító is félrevezető. Noha a könyvben vannak brutális akciójelenetek, nem ezek dominálnak. A mű több egy egyszerű akcióregénynél.

A trilógia első kötete

Több dolog van, ami megfogott Abercrombie-ban.  A regényben megtalálunk minden klasszikus kelléket, ami egy fantasyhoz kell: érdekes szereplők, egy (illetve kettő) lassan kibontakozó háború, titokzatos mágia. Ezek mégsem elkoptatott klisék, a szerző új élettel tölti fel őket. Az író legnagyobb erőssége a karakterábrázolás. Sikerült három gyökeresen különböző embert megalkotnia (ha a mellékszereplőket számoljuk, még többet). Logen egy, a harcba belefáradt, félelmet nem ismerő barbár, Jezar (eleinte, na jó, még a későbbiekben is) egy önző, kényes, hedonista és önimádó nemesúr, míg Glokta egy, az életet, másokat és önmagát egyaránt gyűlölő nyomorék inkvizítor. Ezen sorokat olvasva ugyan több sztereotípiát is felfedezhetünk, ezekről azonban gyorsan megfeledkezünk. Elfeledteti velünk a karakterek részletes kidolgozottsága, életszerűsége. Mindannyian hús-vér figurák, de ami még ennél is fontosabb: szerethetőek. Nagyon rég izgultam annyira regényszereplőért utoljára, mint amikor Jezal szemben állt ellenfelével a Viadalon. A tabudöntögető mellékszereplőkre pedig remek példa Bayaz, az Első Mágus, akit Logen először egy hentessel téveszt össze, mert épp húst darabol, máskor meg meztelenül ront ki a fürdőből nem épp tiszteletreméltó szavakkal illetve a hívatlan látogatókat.

Joe Abercrombie

Nem tagadom: Abercrombie figurái belopták magukat a szívembe. Nem hősök ők, mind emberek, aki akarva-akaratlanul egy nagyobb játszma részeseivé válnak. A történet kibontakozásával egyre inkább előtérbe kerülnek olyan konfliktusok, melyek országok sorsára lehetnek kihatással. Ha úgy tetszik, ez a trilógia epikus fantasy vonulata. Ezeket azonban nem egy mindentudó narrátor rágja az olvasó szájába, hanem mindent a karaktereken keresztül ismerünk meg. Logen szemén át zajosnak, idegesítőnek és kaotikusnak látjuk a civilizációt, melyet fura szabályok hatnak át, míg Jezalnak mindez fel se tűnik. A szereplők gondolataiból, de méginkább a párbeszédekből pedig rengeteget megtudunk a világ hátteréről, történelméről. Ezeket a szerző lassan, fokozatosan adagolja, így van időnk rácsodálkozni a részletekre és jólesően nyugtázni a világ kidolgozottságát anélkül, hogy elsodorna minket az információáradat.

A második kötet

Ami ezt a bizonyos világot illeti, a regény legnagyobb része Aduára, az Unió fővárosára koncentrál, és itt futnak össze a szálak is. Logen és egykori társai szemszögéből sokat megtudunk Északföldről is, melynek újdonsült és igencsak véreskezű királya, Bethod egyesítette a törzseket és háborúra készül az Unió ellen. Hasonló szándékai vannak Gurkhul császárának is, akinek a birodalmáról Ferro, egy szökött rabszolga jeleneteiből tudunk meg többet. A főszereplők múltja több ponton is kötődik a háborús felekhez. Logen egykor Bethodot szolgálta, míg Glokta a császár börtöneiben raboskodott.  Mondanom sem kell, hogy a regény végén nemcsak ők, de Jezal is olyan helyzetbe kerülnek, hogy a jövőjük is összefonódik a kibontakozó háborúval.

Kedvenc vesszőparipám, a mágia, itt főként a titokzatos oldaláról ismerszik meg. Belső törvényeire csak utalások történnek, de várható, hogy a későbbiekben többet is megtudunk a mágusok történelméről. A varázslat gyenge a világon, csak kevesen művelik azt, ám ők annál hatalmasabbak. A rejtélyes hangulat megvalósításának remek példája Kanedias, a Mester tornya, mely (látszólagos) irracionalitásával kitűnően visszaadja a mágia misztikumát.

Abercrombie elsősorban realista fantasyt ír, némi epikus perspektívát beleszőve a történetbe. Tény, hogy nemegyszer véres, sőt kegyetlen dolgok történnek meg a regényben. Mindazonáltal a szerző annyi humort csempész a történetbe, hogy távolról sem nevezném sötét hangulatúnak.

A fordítás kimondottan jól sikerült. Nagy ritkán éreztem csak egy-két bakit, és elgépelés is csak elvétve akadt. Remélem, a Könyvmolyképző kiadó folytatja a szerző műveinek kiadását, mert rég olvastam ennyire lebilincselő és magával ragadó fantasyt. Noha az igényeim magasak, ebbe a műbe nem igazán tudtam belekötni. Nem is akarok, így jó, ahogy van.

Érdekességek

  • Abercrombie eddig öt regényt írt, melyek mind ugyanazon a világon játszódnak. Az Első Törvényen kívül két önálló munka, a The Best Served Cold és a The Heroes tartozik ide, melyekben mellékszereplőként a trilógia több alakja is feltűnik. Az angol Gollancz kiadó négy további műre szerződtette az írót, melyek közül az első 2012 végére várható. Hogy egy trilógia és egy regény, avagy két duológia lesz-e belőle, még ő maga sem tudja.
  • Térkép nincs a regényben, noha szerintem nem ártott volna egy. A szerző ezt azzal magyarázza blogjában (lásd a linkek közt), hogy ő a karakterekből indul ki, és a térkép madártávlata összetörné ezt a hangulatot.

Hasznos linkek

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 20 hozzászólás.

  1. solymosgyu szerint:

    Nos:az elveszett mesék-től jobb mű nincs.

  2. Untergang szerint:

    Azért Bestertől a Tigris! Tigris! jobb, mint a Tolkien összes. Ezt mindenki tudja. Meg mondjuk Aldisstól a Hothouse is…

  3. Kornya_Zsolt szerint:

    “Abercrombie elsősorban realista fantasyt ír, némi epikus perspektívát beleszőve a történetbe.”

    A “realista fantasy” nem a legszerencsésebb meghatározás. Abercrombie inkább low fantasy, epikus beütéssel. Lásd:

    http://www.deltavision.hu/forum/viewtopic.php?pid=15570#p15570

    és a folytatása, bár a definitív jegyekhez én hozzávenném a dialógus hangsúlyosabb szerepét is a narrációhoz képest.

  4. Justin szerint:

    Lassan végzek a folytatással (Miután felkötötték őket…), és tetszik ez is, nem érzem úgy, hogy esett volna a színvonal az első rész után. Ámde… Eltöprengtem azon, hogy ez a nagyon minimalista világalkotás vajon hány olvasót kedvetlenít el ennyi oldal elolvasása után. Ez a világ tényleg nem lehetne egyszerűbb. Északról a brutál highlanderek jönnek, délről az ügyeletes dzsihád-derivatíva, a kettő közt küszködik az európai civilizáció. Kellenek még a képbe orkok (csak más a nevük, de a “genetikai állományuk” ugyanaz), és kész. Ja, plusz mitológia, de semmi új benne.
    Mint mondtam, nekem ez EGYELŐRE nem baj, de Abercrombie kezd borotvaélen táncolni. Ugyanis ha kizárólag a karakterekre koncentrál, akkor azoknál nagyon kell brillírozni, hogy ellensúlyozzák a többi aspektus (világ, mitológia, sztori) egyszerűségét. Most még megy a dolog, azaz mikor már kezdeném úgy érezni, hogy túl elkoptatott csapáson viszi a hőseit, be tud dobni jó dolgokat. Meglátjuk, hány zsákkal telik.

  5. Komaváry szerint:

    (Lehet, hogy csak az endlesses magamat ismétlem, de:)

    Szerintem a trilógiát még pont elbírja ez a stílus.

    Ami utána jön, az egyrészt nagyon hasonló (szorosan egymás után olvasva pláne), úgyhogy a félelmed jogos.

    Másrészt viszont változik a fókusz, mást típusú regényt kapunk. (Ez a trilógia lényegében Tolkien-paródia, a következő szerintem szerepjátékos- és bosszúregény, majd ostromregény stb.)

  6. Justin szerint:

    Komaváry:
    Köszi az infót. Szerintem meglesz nekem az Abercrombie-összes. Abercrombie épp az ellentéte amúgy Brandon Sandersonnek, akinél a remekül és újszerűen kitalált világ halovány karakterekkel van benépesítve. Úgy látszik, olvasóként arra vagyok hitelesítve, hogy háklisabb legyek a karakterekre és konfliktusaikra, mint a világbemutatásra. Lehet, hogy ifjabb koromban nem így lett volna, de a mostani énem Abercrombie-nak és a Könyvmolyképző Kiadónak kedvez 🙂

  7. Nihil szerint:

    “Abercrombie épp az ellentéte amúgy Brandon Sandersonnek”
    Hmm… akkor lehet, hogy a metál jobban passzol Abercrombie karaktereihez, mint Sandersonéhoz, mégis stílszerűbb a Ködszerzet világához:
    http://www.brandonsanderson.com/blog/1027/Mistborn-UK-ebooks-Bulgarian-ALLOY-release-Mistborn-metal-music?utm_source=feedburner&utm_medium=feed&utm_campaign=Feed%3A+BrandonSandersonBlog+%28Brandon+Sanderson+Blog%29

  8. Kornya_Zsolt szerint:

    …és megint egy másik.

    http://www.blackgate.com/2011/05/18/thebladeitsel/#more-21642

    Abercrombie körül mostanság rendesen mennek a viták, kábé a süketek szavalókórusa szintjén. Van egy olyan gyanúm, hogy a résztvevők tetemes részének halvány gőze sincs róla, mit akar és miről beszél.

  9. Kornya_Zsolt szerint:

    (Félreértések elkerülése végett: nem az itteni kommentelőkre gondolok, hanem arra a majomparádéra, amelyikbe a különböző angol nyelvű blogokon belefutottam. Ezzel nem szándékozom fárasztani a T. Nagyérdeműt, a linkjeim értelmes posztokhoz vezetnek, akit érdekel a többi is, onnan tovább tájékozódhat.)

  10. jakirte_jak_cyr szerint:

    Érdekes, én nagyon háklis vagyok a világra. de nekem bejött, ahogy Abercrombie alulról építkezve szépen koncentrikusan elénk tárja a kontinenst és annak elfeledett múltját. Lehet, hogy nem a legeredetibb, de sikerült a klisékből egy marha hangulatos, noha kicsit minimalista világot kreálnia.

    Justin: Te egy alkalmat se hagysz ki, hogy lehúzd Sandersont. Ez miért jó? Én se írogatom oda a World of Darknesses topicokra, hogy fúj. Ha valamit nem szeretek, nem olvasom.

  11. Komaváry szerint:

    Háát…

    “It is ironic indeed that Glotka is portrayed as being blood-drenched and worn out from his exhaustive torture sessions, as the historical inquisitors were not permitted to shed blood and only performed a single torture session of 15 minutes”

    Megvárom a következő posztját, amikor arról ír, ki nyerne, a lovag vagy a szamuráj.

  12. Kornya_Zsolt szerint:

    Oké, Komaváry, nálad a pont. 🙂 Az általam belinkelt posztok _relatíve_ értelmesek. Mondjuk az ilyenekhez képest:

    http://bighollywood.breitbart.com/lgrin/2011/02/12/the-bankrupt-nihilism-of-our-fallen-fantasists/

  13. Kornya_Zsolt szerint:

    @Jakirte Jak Cyr: Én nem úgy látom, mintha Justin fújolná vagy lehúzná Sandersont. Amit írt – “a remekül és újszerűen kitalált világ halovány karakterekkel van benépesítve” -, az egy kritikai megjegyzés, amire az összevetéshez volt szüksége.

  14. Justin szerint:

    Komaváry:
    Elnézést, igyekszem nem rugdosni tovább Sandersont 🙂
    Egyszerűen túlságosan idepasszolt Abercrombie-hoz, mert az én nézőpontomból annyira TÖKÉLETES ellentéte. Megjegyzem, a Sandersonról tett megjegyzésem igen pozitív dolgokat is említ, és ha megnézed, mindig igyekszem kiemelni Sanderson erősségeit, mert van neki nem is egy.
    De ígérem, eztán nem veszem számra a nevét.

  15. Justin szerint:

    Helyreigazítás:
    A válaszom jakirte_jak_cyrnek szólt, nem Komavárynak, újabb elnézést kérek.

  16. Juraviel.Ihuan.Bedvin szerint:

    Nem könnyű behatárolni ezt a regénytrilógiát már nagyon várom, hogy “A királyok végső érve” végre megjelenjen és lássam, hogy hová jut el a történet.

    A ‘Miután felkötötték’ őket olvasása közben ugyanaz jutott eszembe, mint Komavárynak, hogy részben ez egy paródia, főleg a különféle emberekből verbuválódott kompániák irányába. Talán ezért is “elnagyolt-vázalatos” a világ kidolgozottsága. Valahogy sikerült a feje tetejére fordítania a típuskaraktereket, pl. a “hobbit-surranó” Hosszúláb testvér esetében.

    A másik újítás (?) Abercrombienak, hogy nem egyértelműen “középkori” környezetet alkotott meg, inkább a reneszánsz korához hasonlít a központi civilizáció jellege. Ezt nemcsak a hadsereg és az inkvizíció kapcsán éreztem, hanem a történetszövésben a kereskedők-bankárok hatalmi harcában és a nemesi réteg háttérbe szorulásában is.

    Érdekes az is, hogy nincsenek meg, legalábbis számomra nem érződtek az epikus magaslatok, inkább ezek is csak “ízesítő” gyanánt jelennek meg a történetben.

    Annak ellenére, hogy az író fantasztikus karaktereket hozott létre, az egyik gyengesége, hogy igen kevés a női POV-szereplő, konkrétan csak egy van. Nagyon szerettem volna Ardee szemével látni a fővárost a második kötetben, kár, hogy Abercrombie nem választott több szempont karaktert, pl. egyet Bethod táborából is vagy a gurkhuli császár udvarából. A kedvenceim: Glokta, Kutyaember és Weeks.

    Sajnálatos az is, hogy kevésbé meri feláldozni a karaktereit. Mindenesetre a regényei élvezetesek (legalábbis az eddigi két, itthon megjelent kötet), várom a harmadik kötetet.

    _________________

    Egy kicsit OFF. Több helyütt olvastam pozitív visszajelzéseket az Éjangyal-trilógiáról, több Martinhoz méltónak tarják, legalábbis Vas Máté az Ekultura.hu-n és Aldyr Fantasycentrumon.

    Nos, elolvasva az első kötetet, ‘Az árnyak útján’-t,nos, szerintem igencsak gyengére sikeredett, nagy jó szívvel mondanám egy erős közepesnek.

    Egyrészt nagyon nehéz bármelyik szereplőhöz igazán közel érezni magunkat, ami szerintem egy jó regény egyik alapkövetelménye. Ez még nem is lenne baj, de a szereplők szerintem egyáltalán nem jól kidolgozottak, csak néha találtam bennük pozitívumot. Az igaz, hogy a történet hosszú éveket ölel át, de a karakterek között kialakult ún. barátság egyáltalán nem érződik.

    Talán spoileres, de elmondhatom, hogy amikor a Solon nevű mágus megérkezik a Gyre-családhoz, következőleg akkor találkozunk érdemben vele, évek múlva, mikor már jó kapcsolatot ápol Regnus Gyre-al, majd később egy újabb esemény, és ez a kapcsolat is megváltozik.

    Ez az “írói” módszer jellemző a többi szereplő közötti kapcsolatra.

    Másrészt a történet számomra nagyon zavaros, a trilógia főkonfliktusának irányai nincsenek eléggé előirányozva. Sőt, számtalanszor előfordul, hogy egy adott, bekövetkező eseménynél az egyik szereplő veszi át a narráció, és szinte szájbarágósan mondja a főhősnek, hogy ezt hogyan is kell értenie/nünk. Ez azokon a helyeken a legzavaróbb, amikor eddigi mást hittünk, és most mintegy váratlan fordulatként kellene, hogy hasson, de épp az ellenkezőjét éri el.

    Tovább a történet kapkodó, ide-oda ugrál, nincsenek jó felépítve az egyes szakaszok, s míg pl. Bayaz meséi a világ múljáról jól illeszkednek az adott helyzethez, itt ugyanazt a “stílust” öltik magukra, mint amiről az előző bekezdésben írtam.

    A harmadik, és talán legrosszabb része a könyvnek: a regény végi ostrom, ahol egyes karaktereket -még akkor is, ha “képességeik szerint azok”- félistenként használ Weeks, és a mágiát kb. úgy használja, mintha egy effektáradatos hack’n’slash játékról készült videót néznénk. Az “öt másodperc alatt húsz nyilat lőtt ki” mondatnál már fogtam a fejem, sikerült R.A.Salvatore mészár-trilógiájának (Vadászpengék, itt fejeztem be a Drizzt-életfolyamot, és legszívesebben túl is adnék az egészen) a szintjére süllyednie.

    Azért írtam le ezt, mert mindkét szerzőt regényeit a Könyvmolyképző adja ki, és nem értem, hogy Abercrombie miért van inkább a háttérbe szorulva a bloggernél és miért van ennyire túlmagasztalva Weeks trilógiája.

    Kíváncsi lennék a véleményetekre
    (Kornya Zsoltéra kiváltképp!), hogy vajon én vagyok túl szigorú az Éjangyal-ciklussal, vagy tényleg túl van értékelve.

  17. Kornya_Zsolt szerint:

    @Juraviel.Ihuan.Bedvin: Hajlok rá, hogy az Éjangyal-trilógiával kapcsolatban osszam a véleményedet, ha nem is ennyire sarkítottan. Brent Weeks szépen kidolgozza a konfliktushálót, de a személyes kapcsolatok hálója terén bizony vannak hiányosságok, stilisztikailag pedig egyértelműen van hová fejlődnie. Részemről a legnagyobb problémát hangulati síkon vélem felfedezni: hol túlzóan brutális, ami már a hitetlenkedés felfüggesztését veszélyezteti, hol meg átesik a ló túloldalára és érzelgőssé válik.

  18. Juraviel.Ihuan.Bedvin szerint:

    @Előbb egy javítás, mert a First Law-trilógiában természetesen nem Weeks, hanem West a kedvenc karaktereim egyike, csak bekavart a fejembe az, amit utána akartam írni. 😀 Mea culpa, mea maxima culpa.

    @Kornya_Zsolt

    Köszönöm a választ.

    Lehet, hogy túlságosan kritikus voltam, viszont elolvasva a második kötet, kiadó által közzé tett elejét, nem sokban változott a véleményem.

    Te jobban megragadta a probléma gyökerét, amit én is észrevettem: néha annyira önkényesen, ad hoc-szerűen alkalmazza a brutalitást-vérengzést, hogy visszásan hat, és az érzelgősebb részek tűnnek számomra teljesen oda nem illőnek, pontosan a személyes kapcsolatok hálójának hiányosságai miatt.

    Jó példa erre Jarl és a főhős közötti “barátság”. Mikor évek múltán találkoznak, egy olyan harmatgyenge beszélgetés után oldják fel a régebben köztük kialakult konfliktust, és alapozzák meg újra az egymás közötti bizalmat, ami abból a pozícióból nézve, ahová kerültek, teljesen hiteltelen.

    Nem tudom még, hogy a trilógia utolsó két kötetét elolvasom-e, még gondolkodom rajta.

    Eme trilógia helyett, pl. örülnék Greg Keyes “The Kingdoms of Thorn and Bone”-ciklusa honi kiadásának,jó ajánlókat olvastam róla. Remélem a DeltaVision-nek belefér a keretükbe a “Az Idő kereke” mellett.

  19. Kornya_Zsolt szerint:

    @Juraviel.Ihuan.Bedvin: A Kingdoms of Thorn and Bone szvsz remekmű, és mellette ott vannak még Keyes más ciklusai, például az Age of Unreason vagy a Bolond Farkas-történetek. Van esély rá, az olvasói fogadtatástól függően, hogy a DV belevág egy Keyes-életműsorozatba.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon