A Gunnerkrigg Court egy 2005. áprilisában indult webcomic, heti három frissítéssel (hétfő, szerda, péntek, közép-európai idő szerint pontosan kilenc óra). A Gunnerkrigg Court költészet és dráma, nem kis regényességgel. A Gunnerkrigg Court varázslat, abból a fajtából, ami lenyűgöz, de kicsit mindig idegen marad.
A Gunnerkrigg Court kötelező.
A webcomic különös műfaj. Legtöbbször még az író maga sem tudja, hol a vége – ilyen szempontból talán jobban hasonlít hát egy tévésorozatra, mint bármi másra, csak itt még évadok sincsenek. Elég nehéz így felépíteni egy történetet, és sok webcomic esetében tényleg nem látszik, hogy az epizódoknak lenne egy mögöttes, nagyobb íve is. A kedvenceim között akadnak teljesen laza epizódokból álló sorozatok (Sequential Art, Darwin Carmichael Is Going To Hell, Questionable Content), de a műfaj nagy óriásai talán épp azzal emelkednek ki a mezőnyből, hogy egyértelműen hosszú, és alaposan átgondolt történetet mesélnek el fejezetről fejezetre.
Tom Siddell, a Gunnerkrigg Court írója és rajzolója azt a kézenfekvő megoldást választotta, hogy főhőse, Antimony Carver középiskolás éveit mutatja be. Állítólag amikor elkezdte írni a GC-t, még nem olvasta a Harry Pottert, bár az alaphelyzet hasonlít a két műben. Itt is, ott is a világtól elzárt, varázslatos bentlakásos iskolába költözik egy magányos, tizenegy éves különc. De bármennyire is kedvelem a Harry Potter sorozatot, a Gunnerkrigg Court sokkal varázslatosabb, vadabb, kiszámíthatatlanabb – sokkal jobb.
Annie, azaz Antimony Carver édesanyja halála után, iskolaév közben érkezik Gunnerkrigg Courtba, és bár az első két fejezet (The Shadow and the Robot, Schoolyard Myths) inkább bájosan mesés, hamar komor fordulatot vesznek az események. Reynardine megjelenésével felbukkan a múlt, és közelebb kerülünk az Udvar ellenpontjához, a mélységes mély szakadék túloldalán elterülő Erdőhöz is. Mert hát Gunnerkrigg Court, az Udvar egy mélységes mély szakadék egyik oldalán emelkedik, és a másik oldalon ott az Erdő, Gillitie Wood. A kettő érezhetően nem létezhet egymás nélkül, mégis eléggé feszült a viszonyuk. Mondhatni ellenséges. És inkább csak fegyverszünet van köztük, mint béke. Annie persze jó ideig nem jut át az Erdőbe, hiszen először magát az iskolát kell felderítenie: az osztálytársait, a tanárokat, a kísérteteket és egyéb furcsaságokat. Márpedig abból az Udvarban van épp elég: ott van például Zimmy, a rettenetesfeketeüreg szemű lány, a különös robotpapagájok, vagy az osztálykirándulás a lézertehenekkel.
A fejezetek egy része a maga módján bájos iskolai kaland, vagy Annie és legjobb barátnője, Kat külön felderítőútjai, de akadnak roppant sötét és szomorú epizódok is. Annie bármilyen fiatal, rengeteg tragédia érte, és olykor nagyon zárkózott és koravén, és láthatóan vonzza az efféle történeteket. Az öreg és titokzatos iskola-városban pedig épp elég sötét és szomorú dolog történt már.
A GC egyik legnagyobb erőssége az, hogy végtelenül könnyedén olvasztja egybe a különféle elemeket. A műfajhoz képest nagyon kevés benne a kikacsintgatós popkultúra-utalás, és ez jobb is így – ez a sorozat annál sokkal komolyabb is, visszafogottabb is. Kikacsintgatás nélkül viszont iszonyú sok mindent egybefog: tucatnyi eltérő mitológiát, folklórt mos egybe a sci-fivel, a steampunk külsőségekkel. Nagyon sok nálunk kevésbé ismert mesekört is használ (például a ravasz róka, Renard történetei helyett mi inkább más világcsalókat ismerünk; és az angol folklórról még az angol szakon is azt sulykolták belénk, hogy az ipari forradalom teljesen kiirtotta), de egy pillanatig sem hat idegennek. És lenyűgöző Tom saját képzelőereje is: Zimmy képzelt városai, a régi robotok, vagy akár Ysengrin eleven fapáncélja…
Képileg jellemzőek a kicsit mangás hatások, de nem nyomják el Tom saját stílusát. Bár egyáltalán nem idegenkedik a színektől, nagyon élesre kizárólag a Prérifarkas közelében vált – de a Prérifarkas amúgy is egy külön világ, és megérdemli a külön színeket. A legszebb részek talán azok, ahol átláthatunk a varázsközegbe, az éterbe: itt elolvadnak a panelek közti határok, ívvé görbülnek az egyenesek, és szemcsésebbé, álomszerűbbé válik minden.
Persze rengeteg mindent lehetne még írni a Gunnerkrigg Courtról, de azt hiszem, nem érdemes – aki többet akar tudni, az akkor jár a legjobban, ha nekilát, és maga is belemerül a történetbe.
Hozzászólások
[tapsi további írásai]
Teljesen ott van a sorozat. Az elején még voltak némi gondjai grafikailag, de aztán az is felzárkózott a történetvezetéshez. Fizetős, nyomtatott változatban megjelent képregényeket is lazán aláz…
Belekukkantottam, tényleg nagyon kellemes. Kösz, hogy felhívtad rá a figyelmemet!
Elolvastam az ismertető hatására egy nagyobb adagot. A grafika jó, de a sztori, hát… Valahogy nekem nem igazán jön be. Az elején ugye egyszerű, bárgyú kis szösszenetek vannak. Összerakok egy jópofa robotot, találkozunk a minotaurusszal, akiről kiderül, hogy jó arc, aztán egy szellemmel, aki szintén édibédi… Mikor jön az jófej sárkány is, ingert éreztem, hogy abbahagyjam, de ott végre valóban kap egy várva várt gellert s sztori. Csak aztán megint kezdünk visszazökkenni a fárasztó rutinba (a démonos vonulatot is édibédi mederbe terelve).
Meg ugye van itt olvasócirógatás ezerrel, kezdve a tüneményes hősnőn, aki nemcsak minden nyelvet megtanult a kórházban, hanem önvédelmi sportokra is kitanította tolószékes anyu. A lelki sérültsége egyelőre csak annyiban jön ki, hogy néha könnyezik egyet a barátnéjával, hogy hej, de rossz az árvának.
Azért a hangulat valóban egyéni, és elhiszem, hogy van potenciál a sztoriban, kár is, hogy sosem jutok el oda. Talán nem is az édibédi mellékíz miatt, inkább a szerző minden oldalhoz fűzött megjegyzésének köszönhetően: gondolom, a hardcore Gunnercrigg-rajongók megtalálták a módját, hogy ne tévedjen rá a szemük ezekre a vérciki kommentekre, hogy az ne üthesse agyon az olvasmányélményt, de én folyton elolvasom, és égnek áll a hajam (Tom: „Juj, Justinnak égnek áll haja!”).
Justin: hát ööö, én tényleg nem értem, azokat a megjegyzéseket nem kell elolvasni, azok egyáltalán nem tartoznak az egyes részekhez, azok Tom Siddell teljesen kívülálló megjegyzései, nem képezik a mű részét. Ráadásul az is megesik, hogy az előző képek alatt kialakult vitákra reagál benne, szóval tényleg nem kell figyelembe venni, pláne, ha zavar.
A sztori amúgy a legkevésbé sem édibédi, csak az igazán nagy sötétségek lassan derülnek ki, rengeteg mindent még most is legfeljebb csak sejteni lehet, és Annie lelki sérültsége – mivel egy roppant visszahúzódó lányról van szó – is csak később kap szerepet, de nem csak arról van szó, hogy néha sajnálja magát.
Ha a démonos vonulat alatt pedig Reynardine-re, a megelevenedett plüssfarkasra gondolsz, hát 😀 Reynardine nem démon, de nem is kifejezetten édibédi, sőt.
Persze nyilván nem tetszhet a sorozat mindenkinek, mert tényleg van benne időnként egy nagy adag gyerekesség – de nekem részint ettől olyan különleges.
@Tapsi: „…azokat a megjegyzéseket nem kell elolvasni, azok egyáltalán nem tartoznak az egyes részekhez, azok Tom Siddell teljesen kívülálló megjegyzései, nem képezik a mű részét.”
QFT. Az ilyesmi, gondolom, a webcomic publikációs jellegzetessége, és éppen úgy nem kapcsolódik szervesen az alapműhöz, mint mondjuk egy blogcikkhez az olvasói kommentek. Legfeljebb árnyalhatnak rajta, de a cucc önmagában értelmezendő. Én nem is fáradtam az olvasásukkal.
„Meg ugye van itt olvasócirógatás ezerrel, kezdve a tüneményes hősnőn, aki nemcsak minden nyelvet megtanult a kórházban, hanem önvédelmi sportokra is kitanította tolószékes anyu.”
Ahogy halad előre a sztori és egyre jobban megismerjük a karaktereket, Anne egyre kevésbé tűnik majd mary sue-kategóriának, sőt. Az elején a nagyobb sztori előkészítése történik, szereplőbemutatásokkal, rejtett szöveges és képi utalásokkal.
Ami meg Tom Siddell humorát illeti, a kép alatti egysorosoknál messze többre képes, elég például utánanézni Anne és anyja nevének jelentése ügyében…
ühüm, meg érdemes még az olyan apróságokra is odafigyelni, hogy Annie-nek melyik jelenetben van kifestve a szeme, és melyikben nincs 🙂
Szemkifestésre valóban nem figyeltem…. 🙂 A frizuraváltásra is csak azért, mert Tom odakommenteli.
Jó, rádumáltatok, adok még egy esélyt neki, olvasom egy darabig. Hátha meghal egyszer a tesitanár…
Update:
Később valóban jobb lesz…
örömmel hallom 🙂 🙂 🙂
No, azóta is olvasom, és le a kalappal: igen jól megírt (és nem mellékesen, remekül megrajzolt) sztori ez. Most már értem, hogy tehetett szert lelkes követők ilyen népes táborára.
nahát, ez tök jó, ennek tökre örülök 🙂