Sorozatunkban természetesen nem vállalkozhatunk a magyar sci-fi történetének felvázolására, csupán néhány olyan forrást járunk körül, amiket egy ilyen, valóban átfogó történeti munka megírásához fel lehetne használni.
A nyomtatott kiadványok után most tegyünk egy kis kitérőt: Erdei Pálma disszertációja (tudomásom szerint) teljes egészében nem jelent meg, csak egy része a már tárgyalt Az Idő hídján című kötetben. Az internetnek hála azonban a teljes írás hozzáférhető az ELTE honlapján.
A disszertáció sajátos nézőpontból közelít a tematikához, a „science fiction jelenség szociológiáját” vizsgálja, azt az érdekes jellemvonást, hogy a sci-fi alkotói, fogyasztói más tematikák kedvelőinél sokkal inkább hajlamosabbak közösséggé válni, klubokat, találkozókat szervezni, együtt megélni rajongásuk tárgyát. Ilyen szempontból egy érdekes, „külsős” nézőpontot kapunk, azonban az írás sokkal több szociológiai kérdések elemzésénél, gyakorlatilag egy rövid, de az adott terjedelemben megvalósítható teljességre törekvő külföldi és hazai sci-fi történetet is kapunk. Ilyen szempontból az Ész-játék vagy csodavárás? az az írás, amire leginkább azt tudnám mondani, hogy ez „a” magyar nyelvű sci-fi történet a hozzáférhető írások, kiadványok közül.
Természetesen a disszertáció nem meríti ki a témát, ez nem is volt a célja. Van egy közös szakasz, ahol érintkezik sorozatunk fókuszával – a hazai sci-fi történetével -, de ezt csak azért teszi, hogy előkészítse vele az igazi témáját, a sci-fi termelők és fogyasztók (ha ez egyáltalán két csoport) szociológiáját. Mivel azonban itt külsősként (megfigyelőként, vizsgálóként – bár nyilván a szerző sem teljesen közömbös a fantasztikum iránt) valószínűleg külsősöknek ír, gyakorlatilag mindent be kell mutatni, meg kell magyarázni a lényegre térés előtt.
Az „Elméleti bevezető” a sci-fi lényegének kérdéseivel foglalkozik 39 oldalon keresztül. A kifejezés eredete után rögtön következik a lehetetlen küldetés, a sci-fi meghatározása. Szerencsére itt sem végső definíciót kapunk (ez még viszonylag keveseknek sikerült, bár azért akad rá hazai példa), hanem a megközelítéseket, próbálkozásokat gyűjti össze. Nem maradhat ki a sci-fi irodalmiságának témája sem, de itt sem értékítélet-alapú vizsgálat történik, viszont – a dolgozat fő céljára készülve – hangsúlyosabb szerepet kap a sci-fi társadalmi, szociológiai része, egyúttal indokolva a „sci-fi mint műfaj” megfogalmazást is. (Nem irodalmi definícióként.)
Ami viszont ezután következik, az már színtiszta sci-fi történet; ráadásul a bő 120 oldal több mint fele a hazai területre koncentrál, előtte viszont felvázolja a sci-fi világtörténetét (tehát nem csak az Egyesült Államok sci-fijének történetét, bár tény, hogy csak az USÁ-ra koncentrálva meg lehet írni „a” science fiction történetét, nélküle viszont kevésbé – itt azonban Európa is bővebb figyelmet kap, már csak azért is, mert végső soron az írás a magyar sci-fi-re fog koncentrálni).
A hazai sci-fi történeténél a már bevett korszakolást hozza, az első szakasz 1945-ig, majd utána hoz még három elkülöníthető részt (’45-’55: tetszhalott, ’56-’64: álruha, gyermek- és ifjúsági irodalom, ’65-’90: aranykor a TTT jegyében). Természetesen itt is csak néhány fontosabb jelenségre, szerzőre, műre koncentrál, nem átfogó ismertetéseket ad, de vonalvezetőnek, kiindulópontnak nagyon jól használható, főleg ha a korszakokat tárgyaló egyéb forrásokkal együtt dolgozzuk fel. A már említett „külsős” nézőpont is érdekes kontrasztot adhat, ha például a MetaGalaktika 11 mellé tesszük. Erdei Pálma a ’90 előtti „hivatásosok – amatőrök” ellentétet alaposan körüljárja, míg a MetaGalaktikából ez szinte teljesen hiányzik. Itt a hangsúlyt valószínűleg az amatőrök által képviselt mozgalom szociológiai fontossága adja, mert a ’90 előtti sci-fi irodalom történetéhez nem sokat tehettek hozzá, de – mint azt a disszertáció is végigvezeti – a rendszerváltás és az addigi (majdnem) monopolhelyzetben levő „profik” (Galaktika) összeomlása után az amatőr vonal túlélői léptek színre. A hazai sci-fi történetét egészen a közelmúltig tárgyalja, bár a végkicsengése inkább negatív, hiányzik a hasonló történeti ívet felvázoló MetaGalaktika 11 új aranykort jósoló előrejelzése (Rendszerváltás és összeomlás).
Érdekes – szintén az írás nézőpontjából adódó – felosztás, ahogy a sci-fi kedvelőit „termelő” és „fogyasztó” csoportokra bontja és vizsgálja. Bár irodalmi-művészeti szempontból ez a magát komolyan vevő alkotókra nem túl hízelgő (bár a „tisztes iparos” szint annyira nem is negatív), de társadalmi jelenségként vizsgálva a science fictiont, a klubmozgalmakat, a rajongókat kiszolgáló alkotókat teljesen a helyén van. Külön érdekes az, ahogy a nyugati és a keleti modellt hasonlítja össze, remek adalék a ma is népszerű „hol jobb a sci-fi” kérdés vizsgálatához.
A disszertáció a különféle írott forrásokon kívül nagyban épít a téma fontos szereplőivel készített interjúkra, amik a mellékelt lista szerint 1996 és 2003 között készültek. (Leginkább ebben a két évben.) Az interjúalanyok között épp úgy megtalálhatjuk a megkerülhetetlen Kuczka Pétert, mint a ’90 előtt vele szemben álló, ’90 után kiadóvá előlépő egykori „amatőröket”, régi-új kiadókat, szerkesztőket és írókat egyaránt. Az interjúkból a dolgozatba csak rövid, a témát alátámasztó – illusztráló részletek kerültek át, pedig a teljes változatok is igen nagy forrásértékkel bírnának, remélem, egyszer majd valamilyen formában hozzáférhetőek lesznek. A felhasznált irodalom is további ötleteket, támpontokat adhat a hazai sci-fi történetét kutatók számára, bár egy részük csak kéziratos, így megszerezhetőségük kérdéses.
Sok erénye mellett természetesen Erdei Pálma disszertációja nem az igazság végső forrása. Egyrészt témájából adódóan máshol vannak benne a hangsúlyok, mint egy deklarált magyar sci-fi történetben lenniük kellene, másrészt terjedelme is behatárolja a lehetőségeit. Mivel szerzője szociológus, ezért a sci-fi szakértői bizonyára nem értenek egyet sok megállapításával vagy következtetésével, de ez így is van jól. Mindent egybevéve az Ész-játék vagy csodavárás? az eddigi sci-fi történeti források közül talán a legértékesebb, ráadásul szabadon hozzáférhető bárki számára az interneten is.
Nem csak sci-fi történészek számára kötelező darab.
Hozzászólások
[szs további írásai]
Kösz a linket, még a héten elolvasom.
Húú, ezt nem imertem, de nagyon érdekes.
Nos, a disszertációból számomra az a korántsem meglepő következtetés adódott, hogy az „aranykor” úgynevezett professzionalizmusa elsősorban a szocialista könyvkiadás torz viszonyai közötti lavírozásban összpontosult, és rengeteg energiát fecsérelt a gettófalak döngetésére, illetve a fandommal való hadakozásra. (Az előbbi véleményem szerint teljesen terméktelen tevékenység, utóbbi pedig egyenesen önsorsrontó.) Ennek a hozzáállásnak a bukása – amely az olvasót a rendszer másodlagos elemének tekintette, az olvasói visszajelzéseket pedig zavaró tényezőnek, s legfőbb célul a SF-nek a magasirodalomba való integrálódását tűzte ki – a rendszerváltozás után borítékolható volt. Maximális mértékben egyetértek John Brunner véleményével, amit Szentmihályi Szabó Péterrel polemizálva fejt ki: „Ami engem illet, tisztában voltam és vagyok azzal, hogy az SF-re szakosodó íróként óriási mértékben adósa vagyok az olvasóknak. Közülük a ’rajongók’ bevallottan kicsiny, de aktív és hangos kisebbséget képeznek, és nekik köszönhető, hogy közvetlen, személyre szóló visszacsatolást kaphattam munkámra vonatkozólag; s az is nekik köszönhető, hogy olyan országokba nyertem meghívást, amelyekbe máskülönben soha nem mehettem volna el, s az is nekik köszönhető, hogy rengeteg ingyen reklámot kaptam, s gyakran ingyen kritikát is.”
Igen, ez a téma már többször előkerült a képzeletbeli sci-fi történet cikkeiben, szerintem egy nagyon fontos fejezet lenne, bár nyilván nagyon sikamlós is – és egyfajta reinkarnálódott formában ma is megfigyelhető valami hasonló.
Én fiatal, de már tevékeny szereplőként éltem meg az „aranykor” utolsó fél évtizedét. A Kuczka-kör részéről bicskanyitogató paternalizmust és brontoszaurusz-szerű lomhaságot tapasztaltam, az amatőrmozgalom felől pedig egyfajta sértett-dacos összeborulást, amely kommunális erénnyé emelte a nívótlanságot. Ez a modell működésképtelen volt, be kellett dőlnie, bármekkora sokkhatással járt. A kései utózöngék valóban máig érezhetők a hazai szcénában, de kíméletlenül ki kell takarítani őket, mert semmi jóra nem vezetnek.