Elric Michael Moorcock talán legismertebb karaktere, a sword&sorcery klasszikusa. A cikksorozat ezen részében a sorozat jellegzetességeire térek ki.
Én többnyire az elmúlt évtized fantasyjeit olvasgatom, és szemet szúrt, hogy Elric történetei kalandok hosszú, laza láncolatából állnak, melyek néha bizony felcserélhetőek lennének. Ennek a laza láncolatnak oka van. A legelső történetek, kisregények (novelette, novella) kerek történetként mesélik el az albínó történetét, míg később, a figura sikerét látva Moorcock kibővítette a sorozatot. Nem folytatta azt, hanem az új műveket részben előzményként írta meg (mint amilyen az Elric of Melniboné), vagy berakta a sorozat „közepébe” két meglévő mű közé. Az albínó herceget szerepeltető legkorábbi kisregény, a The Dreaming City 1961-ben íródott, míg az előzményeket feldolgozó The Fortress of the Pearl 1989-ben.
Ennek következtében a saga belső kronológiája és a megírás sorrendje teljesen eltér egymástól. A baj az, hogy ennek következtében az újabb művekben ritkák a több (kis)regényen átívelő mellékszálak, és erősödik az egymásra halmozott kalandok laza, nem egyszer felcserélhető sora. Magánvélemény, de mintha a korai történetek jobban sikerültek volna. Több későbbi munka, többnyire regény, számomra unalmasabb volt, és a nem egyszer az volt az érzésem, hogy Moorcock jobban boldogul a rövidebb történetekkel. Sokszor egy százötven oldalas regényben alig több esemény történik, mint egy ötvenoldalas kisregényben.
Chris Achilleos festménye
Elric történetei több olyan jellegzetességgel bírnak, melyek manapság már klasszikusnak, mondhatni sztereotipikusnak nevezhetőek. Az egyik ilyen, hogy erőteljesen a főszereplőre, Elricre koncentrál az egész saga. Főképp az ő gondolatait ismerjük meg csak, a mellékszereplők nem egyszer rendkívül felületesen vannak kidolgozva.
Az albínó társai, Moonglum vagy Rackhír is alig többek segítőknél. Akárcsak egy ókori eposzban, itt is a hős áll a középpontban. Még sablonosabbak a szerelmi szálak. Elric valami különös sármmal bírhat, mert a kalandok során megismert fiatal nők majd mindegyike különösebb udvarlás nélkül belészeret. A szépségek többsége azonban szintén kevés jellegzetességgel bír. Elric nagy szerelme Cymoril nem több egy megmentésre váró hercegnőnél, de későbbi felesége, Zarozínia se sokkal különb. Kissé harcosabb már a Rózsa (a The Revenge of the Rose hősnője), de még talán a az álomtolvaj Oona vagy Jharkor korosodó királynője a legérdekesebbek közülük.
Gerard Brom festménye
Több olyan dolog is van azonban, ami az izgalmas kalandregények fölé emeli Elric történetét. Ez részben maga Elric, aki minden, csak nem tipikus hős. Az albínó herceg figurája kezdetben még idealista. Dekandens népének kíván jó uralkodója lenni és visszavinni az erényt a birodalomba. A The Dreaming City eseményei után ez már lehetetlen, és kudarcélményei megkeseredett emberré teszik, aki többször elutasítja a szerelmet, nehogy az adott hölgynek akaratlanul ártalmára legyen.
Paradox helyzetét részben kardjának, a Viharhozónak köszönheti. Beteg testét a kard ereje is életben tartja gyógynövények és drogok helyett, de a pengét mások vérével kell táplálni és gyakran olyanokra súlyt le, akikre a herceg nem is feltétlenül akar. Nem bárányka persze ő sem: szemrebbenés nélkül végignéz egy kínvallatást, különösebb lelkifurdalás nélkül mészárolja le ellenfeleit, majd alszik a holttestek közt és főellenségét egy órán át kínozza, mielőtt végezne vele. Azt is csak azért, mert társa kérte, hogy gyorsan ölje meg. Így lesz Elric tabudöntögető a ’60-as évek fantasy hősei közt.
Nemes célokért küzd és többször a „jó” oldalán harcol, de másokra is veszélyes lehet és tud kegyetlenkedni is. Egyediségének másik része, hogy nem csupán harcos, hanem varázstudó is. Állítólag az összes könyvet kiolvasta apja könyvtárában, de egyáltalán nem érződik a figurán, hogy tudós lenne. Sőt, többnyire fegyverrel harcol, a mágiához csak végső esetben nyúl. Ebben azonban Moorcock néha túlzásokba esik. A The Fortress of the Pearlben például már nem is írja le, hogy mészárol le az albínó többtucat fegyverforgatót a kardjával, olyan természetes, hogy ő győz. Most őszintén: senkinek nem jutott még eszébe kivezényelni ellene egy regiment íjászt?
A fentiekből látható, hogy a moralitás nem játszik túl nagy szerepet Moorocknál, illetve másképpen. Nála nem a jó és a rossz küzd egymással, hanem a Rend és a Káosz. A multiverzum világainak némelyikén ez, a másikán az diadalmaskodott, míg megint másutt inkább egyensúly van. A Káoszt ugyan többnyire negatívan ábrázolja – torz szörnyekké teszi az embereket -, de ugyanakkor hozzá kapcsolódik a változás, míg a Rend gyakran merevségbe válthat át.
Micheal Whelan Elric-ábrázolása
Moorcock egyik ismertetője az Örökkévaló Bajnok mítosza. A harcosé, aki a Rend és a Káosz erői közt áll, és akarva-akaratlanul mozdítja előre az egyensúlyt. Ez a művekben kétféleképpen jelenik meg. Egyrészt a Rend és (Elric történeteiben inkább) a Káosz szörnyeteg-istenei nem egyszer szerepelnek a sorozatban. Sokkal érdekesebb azonban maga a Bajnok figurája, aki az egyes létsíkokon más és más alakot ölthet. Így harcolhat egymás mellett Moorcock több figurája: Hawkmoon, Corum, Erekose és persze az albínó. A The Sleeping Sorceress például Elric szemszögéből mutat be egy olyan történetet, melyet már egy Corum-regényben olvashattunk.
A Multiverzum más világai között történik utalás Földünkre is: egyik démon, aki korábban ember volt, a halálakor Franknek nevezi magát, de Erekose is tudja, hogy valaha John Dakernek hívták. A The Revenge of The Rose költője pedig konkrétan síkutazó: angol. Az egyes síkokat összefogó utalások azok, melyek igazán érdekessé teszik az Elric történeteket. Sokkal markánsabban jelenik meg mindez a Stormbringer lapjain. Itt több utalás történik arra, hogy a mágiában gazdag kor véget ér, és új idők jönnek, amikor a Rend uralkodik és Elricre már nem is emlékeznek. Valahogy nekem eszembe jutott a Föld, mint az eposz távoli jövője.
Elric az isra2007.deviantart.com oldalon
Érdekes, a fantasyban gyakran megfigyelhető toposz a mágiában gazdag aranykor, szemben a barbár jelennel. Új faj, az emberek vannak felemelkedőben, akik számára a mágia már nem olyan természetes. Időnként megjelenik a civilizáció-barbarizmus ellentét. Az Elric of Melnibonéban az albínó maga is elcsodálkozik az embernépek, a „barbárok” bátorságán, mely szemben áll saját népe dekadenciájával. Ez veszi rá végül arra, hogy az Fiatal Királyságok (Young Kingdoms) területén találja meg mindazt, amit a népe elvesztett. A civilizáció mocska jelenik meg Qvarzhasaat városában is, és az általuk primitívnek tartott sivatagi népek közt meglepő kulturáltságot és emberséget találunk.
Még egy kép Bromtól
Végezetül pedig hadd írjak kedvenc témámról, a mágiáról pár szót. Elric ugyan többnyire legendás kardjával harcol, de kora talán legerősebb mágiahasználója is. A sorozatban a mágiához nagy szellemi és fizikai erő kell. Elricben már, őseivel ellentétben, ez nincs meg, így számtalan olyan varázslatot ismer, melyeket képtelen használni. Ez azonban sajnos sokszor következetlen, lévén gyakran azért nem használ mágiát, mert ki van merülve (vagyis hogy az olvasó még izguljon picit), míg a The Stealer of Soulsban teljesen elgyötörten megidézi a légelementálok urát.
A mágia ráadásul sokszor problémamegoldó szerepet is játszik. Az olvasók nincsenek tisztában a törvényeivel, és Elric képességének határaival, így gyakran előfordul, hogy az albínónak épp akkor jut eszébe egy, még apja könyvtárában olvasott varázslat, amikor a legnagyobb szüksége van rá. A varázslatok csak néhány esetben klasszikus formulák, Moorcocknál ugyanis a varázslók más lények megidézésével érik el a kívánt hatásokat. Elric, származása következtében képes megidézni a Káosz nagyurát, Ariochot, de ezt csak ritkán teszi. Az istenek Moorcocknál nem túl emberiek és segítségükért mindig árat kérnek. Sokkal szívesebben fordul ezért elementálokhoz, állatok és növények szellemeihez, akik népéhez fűződő baráti viszonyuk révén kedvvel-kedvetlenül, de többnyire ár nélkül segítenek.
A cikksorozat harmadik részében az egyes gyűjteményes kiadások beszerezhetőségével foglalkozom. Ha a Tisztelt Olvasó kedvet kapott Elrichez, mindenképpen érdemes elolvasni. (És arra ezúttal már nem kell sokat várni, csak csütörtökig.)
A cikksorozat 1. része: http://sfmag.hu/2011/06/29/michael-moorcock-elric-tortenetei-elso-resz/
A cikksorozat 3. része: http://sfmag.hu/2011/07/14/michael-moorcock-elric-tortenetei-harmadik-resz/
Hasznos linkek:
- Elric, az antihős az SFmagon
- Részletesen a sorozatról Moorcock hivatalos wikijén
- Elric történetei a sorozat belső időrendje szerint
- Elric történetei a megírásuk sorrendjében
Hozzászólások
[jakirte_jak_cyr további írásai]
Abszolút egyetértek, a korai történetek sokkal jobbak. Ha jól emlékszem, a Fortress után már egyet se voltam képes akár csak elkezdeni.
Az Elric-ciklust szerintem jó alapötletekre épülő, de rettenetesen pongyolán megírt, gyakran rettenetesen lapos sztorik alkotják (a régi Valhalla-féle Melnibonéi Elric anyaga a jobbak közül való). Egy jó könyvhöz vagy novellához írói képességekre és szorgalomra is szükség van, és Moorcock hol az egyikkel, hol a másikkal szemben vérzik el. Úgy nyolc-kilenc éve becsülettel végigküzdöttem magam a hatkötetes angol szérián, de nagyon súlyosan csalódtam benne. Az első Corum-trilógiában és a Harcikutyában sokkal több van; ez a sorozat szerintem egészen egyszerűen nem ér fel önmaga híréhez.
Köszi az ismertetőt! 🙂
elgabor: Moorcockban az az érdekes számomra, hogy hihetetlen fantáziával bír a faszi, nagyon átütő képzeletbeli világokat fest le, egy csomó jó ötlete van… viszont a kritikában felhozott karakter hiányosságait illetően nem győztem bólogatni. Néha olyan érzése van az embernek, mintha Moorcock az első kéziratot adná ki, ahelyett, hogy fogná az anyagot, és továbbcsiszolná.
Bevallom, számomra az első Corum trilógia is csalódás volt. Az első rész, A kardok lovagja csillagos ötös, mert bár a történet egyszerű, de megáll a lábán és az álomszerű képek kárpótolnak. Onnantól viszont meredeken zuhan lefelé a színvonal… A kardok királynőjében a győzelem nagyon pongyola, A kardok királya pedig már végig ennek a szellemében íródott – egy katyvasz, ami már önmaga paródiájába fordul, és csupán arra való, hogy Moorcock (kocsmai szinten) elfilozofálgasson, a karakterek pedig ehhez asszisztálnak – és akkor még nem is említettem annak a történetnek a végét! Nagy kár, mert mint mondtam, a képei, világai zseniálisak, és ha a történetei nem fulladnának ki, akkor már a polcomon lenne az összes megjelent műve.
Nihil: Hasonlóan gondolom én is. A Corumról jobb véleményem van, de az is igaz, hogy vagy tizenkét éve nem volt a kezemben. Ami lehet hogy ezek után jobb is.
http://www.wetasphalt.com/?q=content/how-write-book-three-days-lessons-michael-moorcock
Elnézést, mármint a fenti linken leírt tempó lehet a felelős a felrótt hiányosságokért.
Rorimack: köszi a linket, ez egyrészt sok mindent megmagyaráz, másrészt általános szempontból is hasznos! 😀
Komaváry: na ja, de akkor az nem tisztességes széklábfaragás, hanem olyan, mint amikor az asztalos a gyaluval ímmel-ámmal végigvont fadarabot levágja az asztalra, majd egy „Tessék, itt a széklábad!” mellett már a markát tartja feléd. 🙂
A korai Elric-történeteket Moorcock akkor írta, amikor a New Worlds szerkesztőségében pisszegve meglapultak, ha becsengettek hozzájuk az irodabérleti hátrálékért, éjszaka meg tajt részegen énekelték az utcán, hogy „We all live in a dying magazine!” (A Yellow Submarine dallamára.) Nem védem a módszerét, csak kontextusba helyezem. 🙂
„A korai Elric-történeteket Moorcock akkor írta, amikor a New Worlds szerkesztőségében pisszegve…”
A kontextus rossz, korábban írta őket. A New Worldsnek 1964-től lett a szerkesztője, míg a korai Elric történetek 1961-től jelentek meg – az utolsó korainak nevezhető jelent meg 1964-ben (Doomed Lord’s Passing (na) Science-Fantasy #64 1964)
Amikre gondolhatsz azok a Hawkmoon regények például – 1967-69-ből.
Sam Reed: Kösz a helyreigazítást!
Ha még nézi valaki szerkesztő: két link is van a cikk 1. részéhez, de egy se a 3-ikhoz