Interjú Bódi Ildikóval, az Avana Egyesület elnökével
SFmag.hu: Az Avana, a HungaroCon és a Zsoldos Péter díj mára gyakorlatilag egy városhoz kapcsolódik, Salgótarjánhoz. Abban pedig neked is nagy szereped van, hogy így alakult. Hogy kezdődött?
Bódi Ildikó: Hű, az biz nagyon régen indult! 1988-ban, amikor megírtam első sci-finek szánt novellámat és beküldtem a Vega Magyar Sci-fi Egyesület pályázatára. Barátságunk Preyer Hugóval akkor kezdődött. Egy kecskeméti, majd egy budapesti HungaroConnal folytatódott, ahol személyesen is megismerhettem Hugót, Horváth Sándort, Gombos Ilonát, Aknai Gábort, Szűcs Róbertet és még nagyon sok más embert, akiknek sikerült teljesen a sci-fi felé fordítani csapongó figyelmem. 1990-ben már tagja voltam a salgótarjáni Balassi Bálint Asztaltársaságnak, amely csoport egybe akarta gyűjteni a környék alkotóit. Műhelynapjainkon darabokra cincálták sci-fis novelláimat, könnyekkel, lázadásokkal teli évek voltak.
’91-ben a kezdeményezésemre alakultunk egyesületté. Hugóval közben intenzív levelezést folytattunk, így ő is értesült erről. Azon nyomban fel is kért, hogy szervezzük meg a HungaroCont, amit egy siklósi klub visszaadott, mert nem tudtak rá pénzt szerezni. Mivel akkor már júniust írtunk, csak egy hónap volt hátra a rendezvényig. Vissza kellett utasítanom a felkérést, de megírtam, hogyha nekik megfelel, 1992-ben vállaljuk a rendezést. Amikor megkaptam a rendezési jog átadásáról szóló levelüket, még nem tudtam, hogyan és miként valósítjuk meg. Kilincseltem a megbízással a Könyvtárnál, de ők elküldtek, majd a József Attila Művelődési Központba mentem, ahol Kun Zsuzsához irányítottak, mert akkor ő volt az Önkormányzat Kulturális Bizottságának elnöke. Zsuzsa megörült az ötletnek, és teljes támogatásáról biztosított. Ilyen előzményekkel került Salgótarjánba a HungaroCon.
SFmag.hu: És ott is maradt…
B.I.: A Vega Egyesület itt megtartott közgyűlése úgy ítélte, hogy kiváló volt a szervezés, emlékezetes a rendezvény, ezért felkértek minket a következő évi találkozó megrendezésére is. A Művelődési Központ és a Kulturális Bizottság partnerségét megszerezve ismét vállaltuk a feladatot. A ’93. évi találkozó előtt két héttel levelet kaptam Preyer Hugótól, amely így kezdődött: „Ildikó kedves, ez az utolsó levelem hozzád…” A levélből kiderült, hogy mire a sorait olvasom, ő már nincs. Röviden arra kért, hogy ne hagyjam abba a HungaroCon szervezését, tartsam a kapcsolatot a sci-fisekkel, írjak novellákat és maradjak mindig fiatal. A Vega talán még 3 hónapig élt, azután felbomlott, és megszűnt az Android is, amit Hugo gondozott.
Ilyen végrendelkezéssel a tarsolyomban folytattam. 1997-ben Pocsai László felvette velem a kapcsolatot a Solaria sci-fi internetes magazin tagjainak kérésére. Én számítógép híján semmit nem tudtam róluk, de Laci közvetítésével létrejött a kapcsolat, ami rövid időn belül elvezetett az Avana Egyesület megalakításához. Az alapítók között voltak solariások, balassisok, a régi Vegából néhányan, és csatlakoztak a Marsyas Egyesület tagjai is. Az alakuló közgyűlés előtt természetesen megkerestem Zsoldos Pétert és engedélyt kértem az Avana név használatához, ami egyébként Pocsai Laci ötlete volt.
Zsoldos Péter nemcsak hogy engedélyezte a név használatát, de örömmel lett a tiszteletbeli tagja egyesületünknek. Sajnos csak három hétig, mert utána ő is követte Hugót. Mire a bíróság 1998 márciusára bejegyezte az egyesületet, már meg is született a díjalapítás ötlete, a díj alapkoncepciója. Hogy pénzdíj is legyen hozzá, elvittem az ötletet Salgótarján akkori vezetőihez, ahol is az alpolgármesterrel tudtam konzultálni. Így vált lehetségessé, hogy már 1998-ban átadjuk az első Zsoldos Péter díjat.
Az önkormányzat vállalta a partnerséget, bár a díjalapításról írásos dokumentum nem született. Hiába is kértem, még egy együttműködési megállapodást sem sikerült tető alá hozni azóta se, de a díj összegét onnantól kezdve kérésre minden évben átutalja számlánkra az önkormányzat.
SFmag.hu: Miért pont a sci-fi lett az, amivel ennyit foglalkoztál? És miért nem a szokásos utat választottad, az írói ambíciókat a szervezés helyett?
B.I.: A Palócföld egykori szerkesztője, aki jó ideig zsűrizte a sci-fi novellapályázatainkat, egyszer megkérdezte: „Mondd Ildikó, miért tekered ki a valóságot, miért kell neked minden valós történetből sci-fit csinálnod?” Ez is hasonló kérdés, amire akkor és most is azt tudom mondani, hogy ez így jön, ezt így küldik meg hozzám. Nehogy megkérdezd, honnan és kik, mert nem tudom! Amit mondani akarok, amit gondolok a világról, az, több, mint ami belőle látszik, mert a világ, és benne az élet valójában jóval több. Úgy tekintek az életre, mint titkokkal teli, egyfajta létformára a sok száz közül, ahol ugyanúgy titok a múlt, mint a jelen, a jövő pedig milliónyi lehetséges valóságot rejteget. Ha mindezt megírnám egy reális történetben, az tanmese lenne, ha meg a jövőről írnék, az viszont puszta találgatás. Márpedig én a jövőről, a jövő emberéről akarok írni, aki megváltozik – meg kell változnia –, mert csak úgy maradhat fenn.
1995-ben még pályáztam – akkor utoljára –, a jeligés pályázatunkra, és nyertem is díjat. Például a Sorstársak című novellámmal, amiből tavaly készített a romániai magyar Régió Rádió hangjátékot. Az egész történetet egy, a két falu között ma is élő fa sugallta. Vannak dolgok, érzések, mondanivalók, melyeket csak sci-fiben lehet megírni.
Amikor megalakult Avana, még két évig a Balassi-kör elnöke is voltam. Csabámról ’98-ban derült ki, hogy autista, miközben másik két gyermekem nagykamasszá vált. Mindezek olyan sok feladattal halmoztak el, hogy egyszerűen nem vettem a kezembe tollat alkotás céljából. Pályázatokat és leveleket írtam, találkozót szerveztem, mert úgy éreztem: tartozom azoknak, akik bíznak bennem és azoknak, akik tehetségesebbek, mint én.
SFmag.hu: Sok HungaroCont láttál – miben változtak az idő folyamán, akár pozitív, akár negatív irányban?
B.I.: Ahogy a világ változik, úgy változnak az emberek, és a HungaroConok is. Míg Kecskeméten látogatóbarát csapat fogadott minket, addig a következő, ’90-es budapesti találkozón alig találtunk szállást magunknak, ami olyan távol volt a rendezvénytől, hogy egy csomó előadásról lemaradtunk. Az 1992-es MisCon részvevőinek zömét a szerepjátékosok tették ki, akik reggeltől késő estig úgy játszottak, hogy nem nagyon vettek tudomást arról, mi zajlik körülöttük. Ott már látszódtak az alternatívák, az, hogy mennyire sokrétű a sci-fi klubélet.
Azóta ezek szaporodtak, és a rajongótáborok távolodtak egymástól. Mintha a sci-fisek közössége szakosodni kezdett volna, és ez elindította a szétválást. Ma már azt látom, hogy a legtöbb rétegrajongót abszolúte nem érdekli a másik réteg. Vannak filmekhez csapódó rajongók, kiválnak a fantasy, az anime, az ufó vagy a transzcendencia hívői, de ami a legfájdalmasabb, hogy már a tudomány is mintha el akarna zárkózni. Ezek mind igen rossz hatással vannak a találkozók látogatottságára. Ma már annyira sok látványban van részük az embereknek, hogy oda, ahol ilyesmi nincs, el se mennek. Az internet mellől figyelik és véleményezik a világot, és ha mégis kimozdulnak, az csalódást okoz a számukra, másképp képzelték a hús-vér, a neten jókat beszóló, a frankót megmondó embert.
SFmag.hu: Az internet előtt talán nehezebb volt rátalálni azokra, akiket ugyanazok a dolgok érdekeltek.
B.I.: Régebben mindent befogadott a HungaroCon. Külön teremben akkor még szabad volt filmeket vetíteni, az ufósok is eljöttek és bemutatták tevékenységüket, ugyanúgy, mint a természetgyógyászat hívei, vagy a parapszichológiával foglalkozók. Elfogadtuk, hogy sokfélék vagyunk, hogy a másikat más izgat, másban hisz, és kíváncsiak voltunk arra: miért? Ma viszont csak azok érdekelnek sokakat, akiknek ugyanaz a kedvence, mint nekik, és aki meg más elveket vall, azt lekicsinylik. Nagyon hiányos a vitakultúránk. Mindenkinek vannak céljai, ami akár még azonos is lehet a másikéval, ők mégis egy másik utat választanak, valami újba kezdenek, ahelyett, hogy csatlakozva a régi csoporthoz, annak átalakítását, megújulását segítenék elő. És mivel mindenki a legjobb szeretne lenni, ezért sok ellentét alakulhat ki, ami nem egyszer ellenségeskedésbe csap át, és ez mindenkit gyengít.
SFmag.hu: Mennyire sikerült az Avanával követnetek ezeket a változásokat, megfelelni a kihívásoknak, igényeknek?
B.I.: Ezek a változások hatással voltak az Avanára. Mivel az Avana nem egy önmagáért létező cég, hanem önkéntes munkát végző tagok összessége, amely megkapta a közhasznú szervezet címet is, a tagság körében elszaporodó gondok nagyon kihatnak tevékenységére. Vannak, akiknek a munkahelyükön három másik ember helyett kell dolgozniuk, míg más tagoknak a napi megélhetés a gondja. Kevesebb az idő – te nem úgy érzed egyébként, hogy felgyorsult? – kevesebb az erő, a lelkesedés.
Azt kell, hogy mondjam nagyon őszintén, hogy az Avanának rég lépnie kellett volna. Nem sikerült követni a világ változásait, a kihívásokat, nem is tudtunk megfelelni a világ felől érkező kihívásoknak. Ebben hibásnak tartom magam, mint elnök, mert nem vagyok egy vállalkozó típus, pedig erre a habitusra napjainkban még a civil szervezeteknek is szükségük van, és talán már el is járt fölöttem az idő, a mostanság elszaporodni látszó „értékek” pedig igazából eltávolodást jelentenek számomra a régi értékektől.
SFmag.hu: Milyen lépéseket kellett volna megtennie az Avanának?
B.I.: Ki kellett volna használni a törvény adta jogokat, miszerint minden egyesület folytathat vállalkozási tevékenységet, ha annak bevételeit visszaforgatja tevékenységi területeibe. Mondjuk, itt van pl. az Avana Arcképcsarnok. Kiépíthettünk volna egy terjesztési hálózatot, vagy intézkedhettünk volna, hogy a már meglévő hálózatba bekerüljön. Az ebből befolyó összeg már biztosíthatta volna a következő számok költségeit, és nem kellene folyamatosan függnie a kiadványnak a pályázati lehetőségek esetlegességétől. A Vega Egyesületnek például volt olyan szolgáltatása, amely az alkotóknak adott lehetőséget arra, hogy évente beküldhettek nyolc novellát, amelyekről igen részletes elemzést kaphattak, véleményt, korrektúrát, de ezért a Vega évente kért az alkotóktól 500 Ft támogatást. Jól látható a számok aránya, ha tudjuk, hogy akkor a tagdíjuk évi 300 Ft volt. Ők voltak azok, akik a pályázatok nyerteseinek finoman a tudomására hozták, hogy illik belépni az egyesületbe egy ilyen nyeremény után. Pályázatok léteznek – amelyeket szintén nem használtunk ki – arra, hogy egy-egy közhasznú szervezetnek legyenek fizetett munkatársai, alkalmazottai. Ahogyan nyertünk támogatást a működés egyéb területeire, úgy lehetett volna erre is kérni támogatást. Ehhez kellett volna egy másik lényeges lépés, mégpedig az, hogy felkérjünk munkára egy könyvelőt, aki jól ért az ezzel járó adózási kötelezettségekhez. De hiányzott az idő és az energia – ami tán éppen az előző hiányokból következik – ahhoz is, hogy kiépítsünk egy valódi szponzorhálót magunk köré. Nagyobb cégeket kellett volna megkeresni, akiket megfelelő kommunikációval, reklámozás felajánlásával rá lehetett volna venni arra, hogy rendszeresen támogassák az egyesület kiadványait, pályázatait, így nem lettünk volna függők az állami (NCA, önkormányzatok) támogatásoktól, vagyis „több lábon állnánk”.
Nem lett az Avana haszonelvű (pl. nem kér asztalpénzt, ha valaki a könyveit akarja a rendezvényen árulni), nem követeli az alkotóktól, hogy fizessenek nevezési díjat (pályázatok), vagy tiszteletdíjat tagjaink segítségéért, munkájáért (korrektúrázás, vélemény megírása a novelláról), és még most se lett főállású alkalmazottja. Nem alakítottuk ki kiadványaink piacát, hanem szinte ingyen osztogatjuk azokat. Nem is követeltük meg egy-egy pályázótól, hogy lépjen be az egyesületbe. (Pedig nagyon megtisztelőnek tartanánk, ha a pályázók, vagy a nyertesek tagjainkká válnának).
És mivel nem tettük meg ezen lépéseket, sokan úgy tekintenek az Avanára, mint olyan szervezetre, amelyik mások számára kikaparja a gesztenyét, de érte tenni senkinek semmit nem kell. (Van ettől egy durvább hasonlatom is, de azt csak bizalmas, személyes beszélgetések alkalmával szoktam kimondani).
Jelen körülmények között, a jelenlegi anyagi támogatottsággal, a mostani létszámmal képtelenek vagyunk tartani azt, amit felvállaltunk. A további igények kielégítéséről nem is beszélve, mert munkájuk mellett tagjaink teljesítőképességét már így is maximálisan kihasználjuk.
SFmag.hu: Az Avana mostani helyzete tehát az anyagiak hiányára vezethető vissza?
B.I.: Mivel egy olyan világban élünk, ahol ha megkérsz egy általános iskolást, hogy soroljon fel „értékeket”, akkor leginkább olyasmit fogsz hallani, ami pénzzel megvehető, így azt kell mondanom: igen, leginkább.
Irtózatosan kevés az olyan önzetlen ember, aki éppen a sci-fi művészeteket szeretné szabadideje rovására támogatni. Könnyebben találnánk munkatársakat – ezt a szót kell használnom, hiszen sokan nagyon keményen dolgozunk, havonta nem egy-két órában, hanem sok esetben naponta ugyanennyit –, ha azt írnánk a felhívás mellé, hogy mennyi a bér, amit a munkáért ki tudunk fizetni. De már az is előrelépés lenne, ha azt az évi közel 15 ezer forintot oda tudnánk adni a legtöbbet dolgozó önkénteseinknek, amit a törvény engedélyez egyébként, adókötelezettség nélkül.
De persze nem csak a pénzen van a hangsúly, hanem a taglétszámon is, hiszen, ha többen vagyunk, akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy jobban eloszlik a munkamennyiség is. A tagtoborzáskor azonban visszatér az anyagiasság kérdése, mert felvetődik ismét: mit tudunk adni azoknak, akik belépnek közénk? És sokan fel is teszik a kérdést, és ezzel a kör be is zárult.
SFmag.hu: Mennyire hálás dolog sci-fi életet szervezni, díjakat gondozni?
B.I.: Soha nem lehet olyan rendezvényt szervezni, hogy az mindenkinek elnyerje a tetszését, és hibázunk, amiért ki szoktunk kapni. Mindezek mellett, ha sci-fi életet szervez valaki, és még mellette díjakat is gondoz, számítania kell arra, hogy igen széles skálán mozgó érzelmekkel, véleményekkel, viselkedésekkel fog találkozni. Az érdektelenség, a másikra nem kíváncsi emberek sokasága (pl. elmegyek a díjátadóra, de csak ha én nyerek), az előadások témái iránt nem érdeklődők, a lefitymálók, az ettől többet elvárók elkeserítik az embert, de a tiszteletlenség és a becstelenségre való utalás is felüti a fejét menetközben, amikor jönnek pl. olyan telefonok, hogy mi majd biztosan eladjuk az ő ötletét valamelyik Zsoldos-díjat nyert írónak.
Ha csak az idei Idegen lények konyhája pályázatot nézzük, akkor elszomorító, hogy összesen négy pályázó küldött be pályázatot. Lehet azt mondani, miért nem hirdettük meg országos napilapokban? Mert olyan összeget kérnek érte, hogy nekünk annyi nincs, holott néhány évvel ezelőtt – és íme ismét itt egy tény, hogy mennyit és milyen irányba változott a világ – a lapok még újságírókat küldtek a pályázatokról és a rendezvényekről érdeklődni. De pl. a helyi rádió is csökkentette a közszolgálati műsoridőt, és az elmúlt évekhez képesti 10 perces riportból mára 3 perc maradt. A helyi televízió már csak akkor jön ki a rendezvényre, ha a megnyitón ott van valaki az önkormányzattól. És mint az előző kérdésben is említettem, az alkotók pályáznak, mert nyerni szeretnének, de hozzánk tartozni nem akarnak. Ezek a csalódások, a hálátlan feladat érvei.
Más kérdés például az idei Preyer Hugo emlékére novellapályázat, hiszen annak olyan sikere volt, ami csúcsot döntött: 109 novellát kaptak a zsűritagok, 72 alkotótól. De az illusztrációpályázatnak [Csepregi Tamás tavalyi Zsoldos-győztes regénye kapcsán – a szerk.] is sikere volt – pedig azt hittük, majd nem így lesz, hiszen illusztrálni nehezebb, mint saját elképzeléseket lerajzolni –, 30 mű érkezett 23 alkotótól.
Jó látni azt, amikor eljön a pályázó, és érdeklődik, akkor is örül, amikor nem ő nyert, mert képes arra, hogy mások örömében osztozzon. Ez a minimum, ami elvárható egy vérbeli alkotótól, hogy képes beleélni, átélni mások érzelmeit. Jó látni, amikor feláll a nézőközönségből az, akinek a nevét a zsűri kimondta, és látszik az arcán a boldogság. Jó és hálás dolog, ha feltűnik máshol és sikeres az, aki nálunk nyert, és még jobb, ha nem feledkezik el szólni arról, hogy ő az Avana pályázatán is nyert már.
Jó látni, ha sokakat érdekel a díjak sorsa, és igaz ez még akkor is, ha rengeteg kemény kritikát kapunk. A kritika fáj, de ha igaza van, akkor csak az első öt percben. Olyankor nálam minden esetben megszűnik a fájdalom, és arra törekszem, hogy annak megfelelően változtassunk, ha azzal senkit nem bántunk. Ezért is ment át pl. a Zsoldos Péter díj szabályrendszere, elbírálási gyakorlata olyan nagyon sok változáson.
SFmag.hu: Ha a mostani tudásoddal, az időközben megélt tapasztalatokkal visszamehetnél az időben oda, amikor kézhez vetted Preyer Hugo utolsó levelét, akkor is belevágnál?
B.I.: Sokszor visszamentem már az időben, gondolatban Hugóval is többször „beszélgettem”, és ma már azt mondja: „Drága, szeretett kékpöttyös kicsi lány, én nem azt kértem tőled, hogy egy életen át szervezz, miközben nem írsz, hanem azt, hogy tartsd életben, no de nem minden áron!” (Egy lakásfestés alkalmával nevezett el így, miután megírtam neki, hogy több kék festékpötty volt rajtam, mint amennyi festék a falon). Hugo kedves száma a tizenhárom volt. Úgy érzem hát, már 2004-ben abba kellett volna hagynom, már akkor is teljesítve volt Hugo utolsó kérése.
Ha arra vagy kíváncsi, hogy megbántam-e, akkor nyugodtan kijelenthetem: nem bántam meg, hogy belevágtam és életem egy darabjává vált a HungaroCon, az Avana és mindaz, ami vele járt, ideértve a közben megismert embereket is.
A mostani tudásommal és az akkori lendületemmel másként történnének azért a dolgok. Itt azokra a meg nem tett lépésekre gondolok, amit fentebb hiányosságainknál felsoroltam. És nagyon remélem, hogy a következő elnök merészebb, vállalkozóbb, és erősebb lesz, mint én voltam, no és képes lesz arra, hogy a hazai sci-fi kisebb-nagyobb szerveződéseit összefogja, és végre együtt tegyenek a hazai sci-fi virágzásáért.
SFmag.hu: Mi a helyzet az írói ambícióiddal, ami által ez az egész indult? Milyen Bódi Ildikót ismernénk most, ha mindazt az energiát, amit a szervezésbe fektettél, az írásaidba tetted volna?
B.I.: Megvallom, ez a kérdés meglepett. Mi több, a borzongásig szíven ütött. Ugyanis nem gondoltam, hogy bárki fejében is megfordult a családtagjaimon túl, hogy ez a másik, másféle Bódi Ildikó a mostanival párhuzamosan, elnyomva, altatásban, titkon létezik.
Ha nem azt választom, hogy pályázatokat, támogatási kérelmeket, szakmai beszámolókat, pénzügyi elszámolást, statisztikai jelentést, e-maileket írok… vagy cikkeket az elektronikus hírlevelünkbe. Ha nem előadókkal, szállásadókkal és egyebekkel tárgyalok, akkor valószínű már megírtam volna a tizennyolc éve várakozó meséket. Megszületett volna a tizenhárom éve félre rakott sci-fi és az önéletrajzi kisregényem, és az a sok „valóságból kitekert” történet, ami folyamatosan itt forog a fejemben.
Manapság az utcán járva egyre többször torpanok meg, ha látok valamit, ami beleillik az általam elképzelt környezetbe, vagy olyan valakit látok, akinek a személyisége, külleme éppen illene a fejemben kószáló valamelyik történetbe… és egyre érettebbek, mostanában már egyre hangosabbak is, erőszakosabban, dühösebben követelik, hogy kikerüljenek szellemi fogságukból. Ezt tekintve… ha az Égi Hatalmak is valóban ezt akarják, nem elképzelhetetlen, hogy megismerhető lesz az a másik Bódi Ildikó.
Hozzászólások
[szs további írásai]
„Régebben mindent befogadott a HungaroCon. Külön teremben akkor még szabad volt filmeket vetíteni, az ufósok is eljöttek és bemutatták tevékenységüket, ugyanúgy, mint a természetgyógyászat hívei, vagy a parapszichológiával foglalkozók. Elfogadtuk, hogy sokfélék vagyunk, hogy a másikat más izgat, másban hisz, és kíváncsiak voltunk arra: miért?”
Ez a helyzet totális félreértése és hatalmas ostobaság volt. A külvilág szemében ezzel azonosították a sf-t ezekkel a szélhámosokkal – ez sajnos személyes tapasztalatom.
Ostobaság másokat nyilvánosan ostobának nevezni, főleg akkor, ha nincs az ember zsebében a „Bölcsek Köve”, ami bizonyosan nincs ott senki ember fia kezében. Az sf olyan, mint egy fa gyökere: táplálkozik a világban fellelhető dolgokból, és mivel nyitott nem válik hasznára, ha elzárkózik. A külvilág, a közvélemény sokszor egyszerűbb dolgokról se tudja, hogy „mi fán terem”. Ilyen esetekben kell a sci-fiseknek összefogni, hogy a nyilvánosság ne a marakodást lássa, hanem felvilágosítást kapjon.
A horrort készítő filmest is vádolhatjuk, amikor művét sf-nek állítja be.
Hogy ki a szélhámos és ki nem, az akkor derül ki a széleskörű kutatást végeztél adott személy ügyében, vagy, ha a helyszínen az ember meghallgatja.
Látom érzékeny pontot érintettem 🙂 Ha az ostobaság részemről, hogy az ostobaságot ostobaságnak neveztem, ám legyen.
Pár éve, amikor azon filóztam, elmenjek-e hungaroconra, a távolság mellett a fő érv a ‘nem’ mellett a parapszichológiás meg ufózós előadások voltak a programban. Teljesen komolytalannak tűnt az egész ezek miatt….
Persze, befogadni amit lehet, de azért a fazék levesbe se érdemes beleszarni, hogy még több legyen a hozzávaló.
Én meg pontosan ezek miatt mentem oda… A „parapszichológiás meg ufózós előadások” is a tágabb értelemben vett sf-hez tartoznak. Jobb is, ha az ilyen szarozós, illetve ostoba emberek távol maradnak az összejöveteltől! Bocsi! 🙂
peter:
„A “parapszichológiás meg ufózós előadások” is a tágabb értelemben vett sf-hez tartoznak.”
Azért már csak nem.
Szerintem pont az ilyen összemosások miatt néznek az átlagemberek minden sci-fi olvasót/kedvelőt UFO-hívő, komplett idiótának. Aztán, ha a kezükbe nyomsz egy sci-fi regényt, csodálkoznak, hogy nincsenek benne zöld emberkék. És ez nem vicc.
A látogatottsági adatok alapján amúgy elég sikertelennek tűnő műsorstratégia lehetett az ufósdi…
peter:
„A “parapszichológiás meg ufózós előadások” is a tágabb értelemben vett sf-hez tartoznak”
Mutasd már meg a lexikonodat, amiből az sf definícióját vetted, valami átdolgozott kiadás lehet…
„Jobb is, ha az ilyen szarozós, illetve ostoba emberek távol maradnak az összejöveteltől! Bocsi! :-)”
Barom.
„A “parapszichológiás meg ufózós előadások” is a tágabb értelemben vett sf-hez tartoznak.”
Hát ehhez azért rá kell tágulni értelmezésileg, no. És igen, ezek rengeteg értelmes embert riasztottak el idehaza a scifitől.
Egyszerűen vannak témák, ahol az emberek többsége nem fogja egyedien elbírálni, hogy ki a szélhámos, és ki az, aki elengedett kézzel olyan tudatlan, hogy fel sem tűnik neki; az emberek többsége inkább azt mondja, hogy „ójézus, mindjárt jönnek az démon ufoszauruszok is a kis seggszondáikkal”, mert ezt képtelenség komolyan venni (Whitley Strieber rajongóktól nem kérek elnézést, Whitley Strieber rajongóktól legfeljebb azt kérem, növesszenek a fejükbe agyat).
Ez azért a madarat tolláról, illetve a korpa közé keveredés tankönyvi esete, és bizony a magyar scifit meg is ette elég alaposan (színes képzavarokat bármikor szívesen összetákolok). Mindent befogadni mindig hiba, és lezülléshez vezet (elitista vagyok, vállalom).
Ildikó, én elhiszem, hogy ez egy olyan zsákutca volt, amit nem ismertetek fel, és nagyon sajnálom, hogy végül is összességében ilyen szomorú és keserű dolgokat kellett megélned a HungaroCon kapcsán.
Amiről itt kialakult az „egyetértek az előttem szólóval” (mert nem vita ez) az egész történetnek csak töredéke, ami megragadta valaki figyelmét, és most úgy tűnik, hogy a hazai sf élet egyenes ági elrontója maga a Hungarocon volt. Az a találkozó, amelyik éppen az összefogást célozta meg. Nem látok mást, mint „előítéleteket”, ami egy adott téma irányából hat sok emberre. („Jé, ennek a lénynek olyan, mintha tüskék lennének a szája helyén! Akkor biztosan szúr, ha megszólal. A szeme is egy tüske végén billeg. Az egész feje rosszul mutat. Nosza, üssük agyon, mielőtt ő szúr le minket!”)
Nem azt mondtam, hogy egy ember a személyiségébe épített be (vagyis befogadta) elveket – mert az egy egészen más kérdés -, hanem azt, hogy teret adtunk a témának, lehetőséget arra, hogy beszéljünk róla. Véleményt mondani akkor lehet, ha az ember minden felet meghallgat, ha ellátogat a rendezvényre, és személyesen tapasztalja, miről szól, milyen a hangulata, mert igazából ez a rendezvény célja. Borbíró Mihály előadásai példának okáért valós kutatásról szóltak. Olyan embereket próbáltak hipnotizálni, akik azt állították: idegenekkel kerültek kapcsolatba. Nem lehet azokról az előadásokról röviden szólni, itt és most elmondani mekkora élmény volt. Maga az előadó stílusa is magával ragadó volt és az előadás címével ellentétben nem arról szólt, hogy ezekben a dolgokban vakon hinni kell, hanem ellenkezőleg: nagyon meg kell szűrni.
Vagy pl. az ufók. Kutatás, vizsgálatok és amennyiben tényleg vannak, akkor az már ugye nem a scifi területe, vizsgálják a tudósok.
A nyitottság nem azt jelenti, hogy mindent elhiszek, amit mások nekem mondanak, amit olvasok, vagy ami a tévében elhangzik, hanem azt hogy hajlandó vagyok róla beszélni, nem mondom azt már a téma felvetésekor, hogy „barom” az, aki erről egyáltalán szót ejt. A nyitottság nem keverendő össze a hiszékenységgel, a naivitással sem, ami manapság sok ember baja, hogy nincs saját, kialakult véleménye, vagyis egy jól megformált beszéddel simán manipulálható. A nyitottság hajlandóság az új, vagy a még nem bizonyított dolgokról való konzultációra.
Nem beleszallvan a parttalan es az egymas melett elbeszeles klasszikus karakterisztikait magaban hordozo eszmecserebe, a nyiltsag jegyeben es a papirforma eseteben szeretnem egy regi haragosam Avana tiszteletbeli tagsagra jelolni.
Elnezest, az elobb tul gyorsan es felszemmel gepeltem:
Nem beleszallvan a parttalan es az egymas mellett elbeszeles klasszikus karakterisztikait magaban hordozo eszmecserebe, a nyiltsag jegyeben es a papirforma ismereteben szeretnem egy regi haragosomat Avana tiszteletbeli tagsagra jelolni.
Van, akit vonz, van, akit rémiszt az ufózás, ez régi gumicsont.
Részemről remélem, hogy élvezted a másfél évtizedes sci-fi szervezést. Sok alkotó kapott lehetőséget, és sok mai író pályájának elején ott álltál, és ők ezt pontosan tudják.
Ami meg a jövőt illeti, ha exelnökként szabadabb leszel, érdemes volna az Avana történetét is megírni. Anekdotákat, levélrészleteket, visszaemlékezéseket adni a következő generáció kezébe.
Nagyon szomorú dolog volt ezt a riportot elolvasni.
Az ufózás és parapszichológia meg lehet, hogy egykor érthető volt (az SF-fel együtt, egyszerre szakadtak be egy légüres térbe), de sajnos tényleg rányomja a bélyegét az egész mai magyar scifire.
Mandics György a Zsoldos-zsűriben, Hihetetlenben és Ufómagazinban publikáló írók, Kasztovszky regénye, Szigethy Andrástól Az Isten szeme (a lehető legjobb összefoglalója, mi lett ebből a kagyvasztól), Izing Róbert regénye az Agavénél, de még Felméri Péter A három ufója is ide sorolható, és ez csak az utóbbi egy-két év.
„Amiről itt kialakult az „egyetértek az előttem szólóval” (mert nem vita ez) az egész történetnek csak töredéke, ami megragadta valaki figyelmét, és most úgy tűnik, hogy a hazai sf élet egyenes ági elrontója maga a Hungarocon volt. ”
Szerintem ezt senki sem gondolja így, csak ez a részlet került most előtérbe 🙂
Finoman szólva nem túl rokonszenves, ahogy ez a bohóctársulat (vagy dilettáns gittegylet, nemtom, melyik a rosszabb) próbálja előadni magát „a” magyar sci-fiként.
Elolvasva például itt a Zsoldos-díjra jelölt alkotások értékelését, valamint a Komavary által is említett jelenségeket látva azt kell hogy mondjam, hogy a magyar sci-fi állapota siralmas.
Vessenek rám követ, de engem már egyáltalán nem érdekel a hazai SF, mikor annyi remek angolszász SF mű van, amit még el szeretnék olvasni. Ráadásul eredeti nyelven sokszor még olcsóbb is beszerezni ezeket, mint hazai kiadásban (már ha létetik ilyen).
Az „ufósokkal” és hasonszőrűekkel keveredés pedig szerintem is egy hatalmas baklövés volt, ez is egyik oka lehet annak, hogy itt tartunk, ahol…
vackor:
Viszont szerintem a jószándék és a korszellem vezette ezt a keveredést. Szóval felesleges megkövezni bárkit is. Ettől még lehetne 50 magas szinten alkotó írónk, de nincs…:(
Amúgy nemcsak az angolszász SF -re érdemes figyelni, többek között ezt is próbálja propagálni ez a honlap. Reméljük inkább több, mint kevesebb sikerrel.
Crei: A jószándékot nem vitatom, de a közmondás szerint a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve…
Egyébként nyitott vagyok a nem angolszász sci-fi-re is, csak azt eredetiben nem tudom elolvasni, így kénytelen vagyok beérni azzal, ami magyarul megjelenik.
Vackor, az Orka-féle rendszer elég keményen pontoz. Akkor lenne reális a „fúj, magyar”, ha a külföldi novellák, regények pontozását is látnánk. Jópár 3, 4 ponton túl nálam nem jutna.
Az ufózással és hasonlókkal egy kalap alá vételtől én is lábrázást kapok. Amikor pl. szóba kerül egy sci-fi találkozó és visszakérdeznek: „- Mit csináltok ott? Kiültök oszt várjátok az ufókat?” Szerintem különben a fantasy-irodalom kedvelői sincsenek különb helyzetben, azok a SZEREPJÁTÉKOS KÖCSÖGÖK! 😀
De úgy gondolom, hiba lenne ezért a cikkben szereplő egyesületet hibáztatni. Én az interjúalany helyében kerültem volna ezt a témát. 🙂 Creinek adok igazat a jószándék + korszellem magyarázattal, egyébként szerintem az Earth vs. The Flying Saucers vagy a Harmadik típusú találkozások is ezek jegyében készült, mégsem basztatja őket senki.
Chelloveck: nálam a naptár szerint 2011 van, nem 1956 vagy 1977 😉
A magyar kortárs scifi fele felér egy időutazással a nyolcvanas évekbe.
Vackor: a hírcsokorban már volt rá utalás, de érdemes megnézni az angolul elérhető, nem angolszász scifiket, az első fordítói díj jól összegyűjtötte a tavalyi kínálatot:
http://www.sfftawards.org/?page_id=7
@ Chello: Szerintem a fantasy még rosszabb, mert ott még maguk a fantasy rajongók is azt hiszik, hogy amiben nincs elf, az nem nem is fantasy.
Ez hagyján, én már olyan találkozón voltam, amin nem volt semmi ufós meg ilyenes dolog, valamelyik országos sajtóorgánum igen tehetséges médiamunkása mégis valami olyan (rövidke) beszámolót írt, miszerint a Con hangulatát igencsak felpörgette az a hír, miszerint UFÓk nyomait látták a nem tudom kicsodák a nem tudom hol. Én speciel nem hittem ezt el, mert ott voltam és még a hírről sem hallottam, nem hogy a felpörgést tapasztaltam volna, de egy „külsős” biztos a szokásos legyintéssel lapozott tovább.
Ez kb. olyan lehet, mint a csillagászoknak az asztrológia:
– Á, Ön csillagász?
– Nos, igen.
– Tudja én Bak vagyok, vagyok,de az aszcendensem Rák.
– …?
Komaváry írta: „…nálam a naptár szerint 2011 van, nem 1956 vagy 1977 😉
A magyar kortárs scifi fele felér egy időutazással a nyolcvanas évekbe…”
Egy napon eljő 2031 is. Talán akkor, ha megéred, rájössz a most se nagy titokra: a kor, csak úgy, mint a szépség, nem érdem, hanem múló állapot. 🙂
Anonymus:
Szerintem félreértetted az idézett megjegyzést. Rorimack megjegyzése nem személyekre, hanem az írott scifi művek többségének témaválasztására utalt.
Anonymus: Hát ez az, hogy nem múlik pontosan. Én engedném, hogy hadd menjen. De úgy látszik, itthon csak ez a időben beragadt scifi az egyetlen. Hát az meg nem van való nekem.
Én a nyolcvanas években lelkes és aktív tagja voltam a SF amatőrmozgalomnak. Akkor koptam ki belőle, amikor a találkozókon kezdtek feltünedezni az ufókutatók és a parapszichológusok. A SF ugyanis definíció szerint az IRODALOM egyik irányzata, leágazásokkal a film- és képzőművészet felé. Hogy az ufókutatás meg a parapszichológia micsoda, azt most nem boncolgatom, de egy biztos: nem tartozik az irodalom fogalomkörébe.