Van egy másik Föld, ahol a World Trade Centert sosem találta el repülőgép, mert maga a World Trade Center sem létezett, ahol nincsenek mobiltelefonok, internet, van azonban whiskygőzös éjszaka, rejtélyes, öltönyös férfiak és kínai ópiumbarlangok: a megelevenedett noir, egy egyszerűbb világ, terrorizmus nélkül. Joe-t, a Vientiánban élő magándetektívet egy titokzatos nő megbízza, keresse meg azt az embert, aki Mike Longshott néven Oszama bin Ladenről ír ponyvaregényeket.

Lavie Tidhar 1998-ban Dar es-Salaamban tartózkodott az amerikai nagykövetség elleni merénylet idején, és kicsin múlott, hogy feleségével elkerülték a 2004-es Sínai-félszigeten történt és a 2005-ös londoni bombatámadásokat. Tapasztalatait először a „My Travels with Al-Qaeda” című novellában írta meg. Az Osamát több mint húsz kiadóhoz adta be, és bár a legtöbben kedvezően nyilatkoztak a könyvről, egyik sem merte elvállalni. Végül a brit PS Publishing karolta fel, az idén megjelenik. Jelen cikkünk az író által rendelkezésünkre bocsátott pdf alapján készült.

A könyv egyszerre alternatív történelmi regény és noir nyomozás, valamint játék a zsánerekkel, ahol a választott irodalmi toposzok nagyon is tudatos döntések következményei. Joe a ponyvaíró utáni kutakodása során – amelyet rendre félbeszakítanak a különböző merényletek pontos és szenvtelen leírásai, az általa olvasott könyvek részletei – arra is kénytelen választ találni, hogy kicsoda is ő tulajdonképpen azon kívül, hogy Joe, a magándetektív? Van-e a lényének mélysége, mennyire valóságos ő vagy a világ, amelyben él?

Nyomozása során tudomást szerez a „menekültekről” és egy titokzatos szervezetről, amely mindenáron el akarja tántorítani céljától. Vannak ajtók, amelyeket sosem lenne szabad kinyitni, mondja neki az egyik idegen, és Joe a saját bőrén tapasztalja meg ennek igazát. Keresése valójában kulcs önmagához, és bár az olvasó viszonylag hamar összeillesztheti a puzzle darabkáit, ugyanúgy végig kell járnia a teljes utat, mint Joe-nak.

Maga Osama egyetlen jelenet erejéig sem bukkan fel a könyvben, de lénye teljesen rátelepedik, hiánya is csak őt rajzolja ki. Meghökkentően bizarr a terrorizmust nem ismerő világban a köré épülő kultusz, amelyik a népszerű erotikus regényekkel teszi párhuzamba az erőszakot töményen adagoló ponyvaregényeket, várótermi borzongássá fokozva le a mi világunk valós borzalmait. Fonák és nyugtalanító a fejezet, ahol Joe betéved az Oszamaconra, és az olvasó a „kitalált világról” spekuláló rajongókban a sci-fi és fantasy rajongók megfelelőire ismer.

Tidhar tudatosan épít a stílusok és elvárások kontrasztjára. A történet váltakozó jelenetei – a nyomozás és a fiktív regényrészletek – egyaránt valóságtól távolítóak; előbbi a noir toposzainak alkalmazásával gyengíti a realitást, utóbbi száraz, tényszerű megfogalmazásával változtatja adatok halmazává a bombázásokat. Nevek, dátumok, kilók és időpontok hangzanak el, személytelenül, hidegen. Egyszer törik csak meg ez a kiszámított zárkózottság, amikor Joe előtt is feltárul, ki ő valójában és honnan érkezett, amikor kinyitja azt a bizonyos ajtót, amelyet nem lett volna szabad.

Egyetlen fejezetet kapunk az utolsó pillanatokból, a halálokból, a kihunyó gondolatokból, és mivel a regény egészen addig távolságot tartott, sokkoló a hirtelen érzelmi gazdagság. A hatás így nagyobb, és értelmet nyer az is, miért és mi elől menekül Joe valójában.

Olvasás közben egyetlen jelenséggel kapcsolatban volt hiányérzetem: úgy tűnt, Joe nyomozását szinte bármelyik mellékszereplő meg tudná spórolni, mivel mindannyian birtokában vannak a titoknak, amit az olvasó is kikövetkeztet, egyedül a főszereplő nem fedez föl egészen a könyv végéig – ám ez az elégedetlenség rögtön megszűnt, amikor az utolsó fejezetet elolvastam; a látszólagos hiba szintén tudatos döntés következménye volt, része a megfejtésnek, így vált a kisregény kerek, lecsiszolt egésszé.

Az Osama legnagyobb erénye, hogy egy gondolatot, a borzalmak elől menekülő elme sokkos állapotát képes volt megragadni és egy olyan történetté gyúrni, ahol minden, a szereplők, a stílus, az adatok, de még a klisék is az igazolását szolgálják. És hiába tudja az olvasó már az első néhány fejezet után, kicsoda Joe, és hiába oldódna meg a történet, ha a szereplők őszintén elbeszélgetnének egymással, viszi tovább a kisregény, hiszen a mi korunkról szól.

Magyarázat a szereplők kérdésére: „miért én?”, akár a valóságban, nincsen. A háborúba véletlenül belekeveredett áldozatok könyve ez, az értetlenségé, a csalódásé, a halál értelmetlenségének feldolgozhatatlanságáé.

További információk:

 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. solymosgyu szerint:

    Ki kéne adni.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon