SFmag

Idestova 11 év telt el az első X-men film megjelenése óta, ami sokak szerint a képregény-filmek reneszánszát indította el nem sokkal azután, hogy a Batman&Robin nevű csúcsprodukció kispadra küldte a zsánert. Azóta láthattunk jó (Vasember) és rossz (A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó) képregény-feldolgozásokat, illetve adaptációkat folytonos, havi sorozatokból (Batman, Pókember, Hulk) és kerek, lezárt történetekből (Watchmen, Kick-Ass). Általánosságban elmondható, hogy a kevésbé sikerülteket ízekre szedték, míg a jobbakat piedesztálra emelték és kikiáltották a műfaj megváltójának – sokan ez utóbbiként harangozták be a mutánsok első éveit elmesélő X-men: Az elsőket is.

Pedig nem, a film nem újítja meg a képregény-adaptációk zsánerét, és ezt azért is tartom fontosnak már az elején leszögezni, mert aki a szóban forgó produkciótól ilyesmit vár, az menthetetlenül csalódni fog. Ugyanis míg Vaughn korábbi művei, mint a Csillagpor vagy a Kick-Ass, előszeretettel forgatták ki műfajuk sablonjait és játszottak a néző elvárásaival, addig az X-men: Elsők egy meglehetősen konzervatív képregény-film, ami nem értelmezi át a Marvel mutánsainak eredettörténetét és nem is állítja magasabbra a mércét a jövő képregény-adaptációi számára. De ez nem is baj, mivel az X-men: Az elsők egy jópofa, kellemes, szórakoztató film, és a nyári blockbusterek között meg is állja a helyét.

A jövő emberei

Megkockáztatom, itt-ott még az elődeinél is jobban teljesít. Ugyanis míg a korábbi részek hihetetlenül komolyan vették magukat – megjegyzem, ez gyakori X-men betegség a képregények világában is –, addig Vaughn nem riad vissza attól, hogy némi humorral oldja a feszültséget és a pátoszt. Ezt pedig személy szerint szuperképességekkel bíró fiataloknál mindig is fontos adaléknak tartottam.

Ettől függetlenül történetünk ugyanúgy kezdődik, ahogy az első X-men film: egy koncentrációs táborban, ahol az ifjú Erik Lehnsherrt elválasztják szüleitől, mire látens képessége aktiválódik, és egy sereg felnőtt tiszt sem tudja elráncigálni a kaputól. Ez a jelenet egy-az-egyben az első filmből van véve, szinte kockáról-kockára megegyezik vele, hogy aztán ki is bontsa. A fiatal Erikre ugyanis felfigyel Dr. Klaus Schmidt, egy Mengelére hajazó tudós, aki a maga szadista módján akarja felszínre hozni a fiú erejét.

A gondolatolvasás sok gonddal jár - használónak, áldozatnak, forgatókönyvírónak egyaránt!

Vele szemben a gyerek Charles Xavier jólétben nevelkedik fel, és semmivel sem vezethetnék fel jobban a karakterét, minthogy húgává fogadja a hűtőjét kirámoló alakváltó kislányt. A film elejétől a végéig egymással állítja szembe a két karaktert: Xavier a tanító, aki az oxfordi egyetemen tart előadást a mutációról, míg Erik hidegvérű bosszúállóként vadászik Schmidtre, aki immár Sebastian Shaw néven Amerikában él, és akit kétes ügyei miatt a CIA is megfigyelés alatt tart. Shaw célja az, hogy az USA és a Szovjetunió között nukleáris háborút robbantson ki: mivel a mutánsok az atom gyermekei, ezért a sugárzás csak erősítené őket, míg az egyszerű emberek elsorvadnak. Engem megvett, a pocsolyává változtató masinánál elegánsabb megoldásnak tartom.

Kevin Bacon szinte lubickol a nagyhatalmakat egymás ellen kijátszó gonosz szerepében. Képregénybeli megfelelőjéhez kevés köze van, leginkább egy James Bond ellenfél és egy proto-Magneto pikáns keveréke. Még mutáns csatlósai is valahol Bloefeld bérenceinek és az első film Testvériségének a hibridjei: a tornádókat idéző Szökőár, a teleportáló Azazel, valamint a gyémánttestű gondolatolvasó, Emma Frost. Hármukról nem sokat tudunk meg, csak annyit, hogy Shaw elkötelezett emberei és nem félnek bepiszkítani a kezüket.

Cselszövők egymás közt

Velük szemben több alkalmunk van megismerni Xaviert és társait. Ami Charlest és Eriket illeti, az őket játszó két színész feladata roppant hálátlan, ugyanis elődeik, Sir Patrick Stewart és Sir Ian McKellen felállítottak egy mércét számukra. Másrészről viszont senki sem várhatja el a két ifjonctól, hogy a karakterük megegyezzen öregkori megfelelőikkel, mert odáig még hosszú az út.

James McAvoy jól hozza a zöldfülű, naiv, ám lelkes ifjú Xaviert, akinek gyengéje a szebbik nem, mégsem válik ifjú Rozsomákká. Ez a cím sokkal inkább illeti meg Eriket, aki a film első harmadában próbálja felkutatni a gyerekkorában rajta kísérletező embereket. Fassbender Magnetóját a harag, a bizalmatlanság és a cinizmus jellemzi, így már csak emiatt sem hiányzik ide Logan karaktere. A kettejük között annyi különbség mégis akad, hogy míg Logan csupán néhány személy iránt tud kötődést érezni, nem pedig egy nagyobb csoport iránt, addig Erik ennek a fordítottja. Ugyan megértjük a gyűlöletét és még megtalálható benne a korrektség szikrája, azért máris előkerül manipulatív oldala.

A mágnesesség mestere

Rajtuk kívül még Charles húga, Raven és a tudós Hank McCoy kap nagyobb szerepet, akiket összeköt az átlagembertől eltérő külsejük. A kettejük kapcsolata nem válik a Pókemberre jellemző szenvelgéssé, köszönhetően a forgatókönyvnek és a két színész alakításának – ezen a fronton külön dicséret illeti Jennifer Lawrence-t. A többiek a háttérbe szorulnak, ám egy-egy meghatározó jellemvonást így is kapnak, ami miatt többek két lábon járó szuperképességeknél. Angyal és Plazma nagyjából olyan, mint a képregényben, míg Vészmadár nagyon nem, mégis, én őt telitalálatnak tartom.

Xavier csapatának akadnak emberi segítőik, mint a CIA ügynökké avanzsált Moira McTaggert vagy a titokzatos Feketeruhás Férfi – Oliver Platt megformálásában –, de ők is elsikkadnak. Meg kell jegyeznem, ettől függetlenül mindkét karakternek vannak eltalált pillanatai, ahogy majdnem mindegyik szereplőnek.

Tele félelemmel és reménnyel

És ehhez asszisztál a forgatókönyv: láthatunk toborzást, tréninget, csapatmunkát, illetve a képességekkel való éretlen ökörködést. És találkozhatunk a korra jellemző kirekesztéssel és paranoiával. A történet végig pörög, másrészt olykor mintha sokat akarna markolni, és ez főleg a legvégére igaz. Ugyanakkor a történet szempontjából nélkülözhetetlen információkat elegánsan adagolják, és egyszer sem érezzük azt, hogy most éppen a szánkba rágtak valamit. Azt is tudnunk kell, hogy a film inkább tekinthető újraindításnak, mint előzménynek, és bár a készítők tekintettel voltak azokra, akik az X-ment csak a korábbi filmek alapján ismerik, kontinuitás szempontjából már csak nagyvonalakban tartja magát elődeihez.

A filmzene sikeresen domborítja ki a jeleneteket, a díszletek jól idézik a ’60-as évek hangulatát, a készítők pedig néhány jópofa utalást is beleraktak az előző X-men szériára. A speciális effektusokat illetően már felemás érzéseim vannak. Olcsó poén, de Emma Frost gyémánt alakján még bőven lett volna mit csiszolni, ezt a képességet az amúgy minden fronton alulteljesítő Wolverine-ben (X-men kezdetek: Farkas) is jobban megoldották. Bestia dizájnjával sem vagyok elégedett, és nem bántam volna, ha Mystique alakváltását is egy kicsit megújítják, de ezen a fronton tartották magukat a korábbi filmekhez. A többi effektus viszont jól sikerült, mint Szökőár forgószelei vagy Plazma energianyalábjai. A teleportáló Azazel helyzete érdekes, mivel bár egyik mutatványa sem ér fel Árnyék Fehér Házbeli látogatásával, ám emellett mégis frappánsan használja képességét.

Őszinte reakciók Hank egy újabb találmányára

Összességében elmondható, hogy az X-men: Az elsők kellemes kikapcsolódást nyújt azoknak, akik tudják, mire számíthatnak – azoknak semmiképpen sem ajánlom, akik feszengnek a szuperhős szó hallatán és inkább olyan filmre vágynak, amitől átgondolják eddigi életüket. Ugyanis egy ízig-vérig képregény-filmmel van dolgunk, ami nem váltja meg a műfajt, de nem is áll szándékában: elfogadja magát annak, ami. És ez által őszintén hisz a mondanivalójában.

További érdekességek:

–         Matthew Vaughn korábbi filmjei közé tartozik a Torta (2004), a Csillagpor (2007) és a Ha/Vernak fordított Kick-Ass (2010). Sokáig úgy volt, hogy ő rendezi az X-men harmadik részét, ám tapasztalatlansága és az idő hiánya miatt végül mégsem vállalta el. Így végül Brett Ratner foglalta el a megüresedett rendezői széket. A dolog pikantériája, hogy Ratner neve felmerült már az első X-men film kapcsán, amit aztán végül Bryan Singer rendezett, és sokáig szó volt arról, hogy ugyanő viszi azt a Superman újraindítást, amiből végül a Superman visszatér lett. Ugyanígy eredetileg Matthew Vaughn rendezte volna a Thort, a Marvel vezetőinek azonban nem tetszett, hogy a skandináv istent egy tősgyökeres viking közegbe akarta rakni.

–         Bryan Singer a film producereként tért vissza. A forgatókönyv utolsó változatát Jane Goldman írta, aki a Csillapor óta együttdolgozik Vaughn-nal.

–         A film elég szabadon nyúl a képregényekhez, és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy találhatunk benne karaktereket a ’60-as (Magneto, Bestia, Vészmadár), 80as (Szökőár) és 2000-es évekből (Azazel, Angyal), ami egy szokatlan felállást eredményez. Sok régi motoros ezt meglehetősen keserűen vette tudomásul, ők ugyanis az első csapat kalandját akarták volna filmvásznon látni – ami azonban egyrészt nem biztos, hogy manapság megállná a helyét, másrészt az olyan mértékben menne szembe a korábbi filmekkel, hogy az meg a korábbi filmek rajongóit idegenítené el.

Hozzászólások

hozzászólás