Hírsaláta 15. hét

Közzétette: cikkbot 2 hozzászólás

15. heti híreink következnek.

***

Iain M. Banks mostanában inkább politikai aktivitása révén szerepel a sajtóban. Részletesebben az Agave Kiadó blogján.

***

A korábbi hírsalátában szót ejtettünk Jo Walton cikkéről, amely az erőszak ábrázolásának szükségességét boncolgatta a Tor.com oldalán. E héten Jud elmélkedik az erőszak (helytelen) megjelenítéséről, hazai példák alapján.

***

Warren Ellis, aki olyan képregényekkel írta be magát a popkultúrába, mint a poszt-cyberpunk Transmetropolitan vagy a Planetary (RED című minisorozatából pedig nemrégiben készült film Bruce Willis, Helen Mirren és John Malkovich főszereplésével), két regényre szerződött le a Mulholland Books-szal. Az első könyv címe The Gun Machine. Ellis a kiadó oldalán rövid bejelentésben kommentálta a hírt, kicsit boncolgatva a sci-fi és a krimi kapcsolatát is.

***

Ray Bradbury

Egy egyszerre régi és új interjút közölt le Ray Bradburyvel a The Paris Review. A beszélgetés eredetileg a hetvenes években készült, ám valamiért befejezetlen maradt, és nem publikálták. A kéziratot Sam Weller, Bradbury életrajzírója találta meg nemrég véletlenül a szerző nyaralójában, és úgy döntöttek, hogy még egyszer nekifutnak a beszélgetésnek, és új kérdésekkel is kiegészítik. Az interjúban szóba kerül az SF és a szépirodalom kapcsolata, Bradbury írói pályafutásának kezdete, vagy akár az e-könyvekhez való viszonya, de őszintén vall benne a magánéletéről is.

***

Megfilmesítik David Mitchell számos díjra jelölt regényét, a Cloud Atlast. A projektről először még 2009-ben röppentek fel hírek, de most vált biztossá, hogy a Wachowski-testvérek (Mátrix) és Tom Tykwer (A lé meg a Lola) közösen rendezik és írják majd a filmet. A főszerepet Tom Hanks fogja alakítani, a forgatás szeptemberben kezdődik, a bemutatót pedig a jövő évi cannes-i filmfesztiválra időzítik.

***

A Tor.com ezen a héten a disztópiákkal foglalkozott. A bevezető cikkek után (itt és itt) foglalkoztak az ifjúsági irodalomban ábrázolt disztópiákkal, a számítógépes játékokkal és számos könyvet, képregényt, filmet részletesen ismertettek. A disztópiahét összes cikkét itt találod.

A disztópia megnevezés ógörög szavakból ered: „rossz hely”-et jelent (noha egy kommentelő szerint egyszerűen az utópia szóból és az elé helyezett fosztóképzőből alakították ki), és olyan társadalmakat ír le, amelyekben rossz lenne élni. Azonban nem keverendő össze a posztapokalpitikus világokkal vagy az egyszerűen csak sötéten lefestett jövőkkel. A disztópiában játszódó történetekben maga a társadalom a céljai felé törekvő hős ellenfele; a társadalom gyakran tekintélyelvű vagy totális rendszer, ami ennél fogva az egyén szabadságjogait is alaposan megnyirbálja.

Az, hogy egy társadalom disztópikus-e vagy sem, az egyén nézőpontjától függ: aki nem akar gyermeket, az egy túlnépesedett, szigorú állami születéskontrollt fenntartó világban akár kifejezetten jól érezné magát, míg annak, akinek fontos a gyermekvállalás, ez egyértelműen elnyomó lenne. Hasonlóképpen az, akit nem érdekelnek a könyvek, nem igazán hatódnak meg, ha azok tiltva vannak – mint mondjuk a Fahrenheit 451-ben. A disztópiák az „ember, vigyázz!”-típusú történetek közé tartoznak, de a legjobbak természetesen azok, amelyek elkerülik a didaktikusság csapdáját.

Jo Walton azzal a megállapítással kezdi cikkét, hogy szerinte a disztópia az a fajta fantasztikum, amivel a fősodorban alkotó szerzők a leggyakrabban és a legsikeresebben próbálkoznak. Sőt, abban sem biztos, hogy nem indokoltabb-e a disztópiára nem a tudományos fantasztikum alfajaként tekinteni, hanem inkább a fősodorbeli irodalom olyan irányzataként felfogni, amelybe rendszeresen kirándulnak a science fiction alkotói – hasonlóan a noirhoz. Hiszen a disztópia a sc-fitől függetlenül született meg, bábái Huxley, Zamjatyin és Orwell voltak, és nevelésében is fontos szerepet játszottak olyan, a fantasztikumon kívülről érkező szerzők, mint Atwood vagy Levin. Természetesen vannak SF-disztópiák is, hiszen a fantasztikum mindig is könnyedén befogadott és feldolgozott más irányzatokat.

Tehát a disztópia maga is egy zsáner, egy irányzat? A cikk hátralevő részében erre a kérdésre keresi a választ Walton. Vannak olyan disztópikus írások, amelyek sci-fiként vagy a világ felépítése, tudományos vonatkozások megértése terén hiányosak, mivel a szerzőket nem ez a szándék vezérelte. Illetve felírható a disztópiák általános váza: az író egy aktuális félelmet vetít ki a jövőbe, ahol egy szereplő előbb elfogadja, majd fokozatosan kételkedik benne, megismeri, végül elutasítja és megkísérli megváltoztatni a világ rendjét. A disztópia – összegez Walton – a tudományos fantasztikumhoz hasonlóan a „mi lenne, ha…” kérdésre válaszol, azonban hajlamos egy dolgot a végletes rossz irányába kiterjeszteni, nem a science fiction összetettségével közelíti meg a kérdést.

***

John DeNardo a sci-fivel ismerkedőknek szóló sorozatának második részében könnyen befogadható, egyúttal kiváló regényeket ajánl.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: hírek

Eddig 2 hozzászólás.

  1. Nihil szerint:

    „A disztópia megnevezés ógörög szavakból ered: „rossz hely”-et jelent (noha egy kommentelő szerint egyszerűen az utópia szóból és az elé helyezett fosztóképzőből alakították ki)”

    Tudtommal az utópia is egy szójáték: ou-topia (nem-hely, olyan hely, ami nincs), eu-topia (jó-hely, olyan hely, ahol jó élni). Tehát az utópia jelent mindkettőt. A disztópia ezzel szemben annyit tesz (mint fent is említve van), rossz-hely, tehát ugyanazon az elven képezték (mínusz szójáték), mint az utópiát, de nem magából az utópia szóból. A „disz” itt tehát nem fosztó képző, az „ou”-t ezzel szemben talán inkább annak lehetne tekinteni, bár mivel (ó)görögben nem vagyok jártas, ezért erre már nem vennék mérget… 🙂

  2. lorinczy_judit szerint:

    Ez a Bradbury interjú remek volt!

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon