C. S. Lewist manapság leginkább a Narnia sorozat szerzőjeként lehet ismerni, de azt is sokan tudják róla, hogy J. R. R. Tolkien egyik legjobb barátja, professzor- és írótársa volt. Idősebb korában, épp a végtelenül vallásos Tolkien hatására tért meg, és onnantól kezdve nagy hangsúlyt fektetett írásaiban a keresztény hit terjesztésére. Ez a Narnia-könyveken rettenetesen érződik, számomra gyakran zavaró is – de az angol gyermekirodalomnak egészen más hagyományai vannak, mint a magyarnak, és a prédikálás mindig is nagyobb szerepet kapott benne. Szerencsére a Míg arcunk nem lesz nem térít, csak mesél: érzelmekről, a valóságról, és mindezek viszonylagos voltáról. Lewis évtizedeken át birkózott a témával, de megérte, mert végül egy igen elgondolkoztató és szép vallomás született belőle.
A Míg arcunk nem lesz Ámor és Psziché történetét dolgozza fel egy igen szokatlan nézőpontból, Psziché egyik féltékeny és „gonosz” nővérének szemszögéből. Oruál hercegnő a három lány, a három királyi sarj legidősebbike, és bár saját maga legendásan rút, nem irigységből, hanem féltésből próbálja megakadályozni, hogy szinte gyermekeként szeretett kishúgát elragadja egy isten. Nem is csoda: a kis Psziché anyja belehalt a szülésbe, és pár napos korától fogva Oruál nevelte, az az Oruál, aki maga sosem reménykedhetett benne, hogy bárki is feleségül veszi, hogy saját gyermeket szülhet. Mindent Psziché érdekében, Psziché javára tesz, de nem jól szeret: abban a pillanatban, ahogy a húga élete kilép az Oruál ismerte keretek közül, őrültnek tartja, megpróbálja visszarángatni, és gyakorlatilag tönkreteszi fojtó önzésével.
A könyv tulajdonképp arról szól, az ember mennyi sértettség és kín árán képes csak felismerni, hogy amit szeretetnek vélt, sokszor nem más, mint önzés – hogy bár Oruál bölcsnek és nagylelkűnek hiszi magát, valójában nem csak Psziché, de viszonzatlan szerelme és másik húga sorsát is megnehezítette. Mielőtt azonban belesüppedne az önostorozásba és az önsajnálatba, megint billen egyet a mérleg: el kell fogadnia, hogy legalább ennyi jót is kaptak tőle… hiszen embernek lenni épp azért olyan nehéz, mert egyik idea szintű, abszolút erkölcsi véglethez sem tartozunk. Még saját magunkról sem ítélhetünk sommásan, még saját magunkat, saját viszonyainkat sem egyszerűsíthetjük le helyesre és helytelenre, hiszen a mi létünkben, a mi szilánkos tudásunkkal ezek csak viszonylagos fogalmak. Nem tudhatjuk, hogy a szeretteink megőrültek, és a vesztükbe rohannak, vagy csak túlnőttek a saját tapasztalásainkon.
Azaz… tudhatjuk, de ahhoz saját magunkat háttérbe szorítva, ítélkezés nélküli, elfogadó szeretettel kell figyelni őket.
Oruál országa, Glóm egy alig pár mondattal felvázolt kis-ázsiai királyság valamikor a görög városállamok virágzásának idején. Ha Lewis csak a történethez keresett volna megfelelő hátteret, könnyebb dolga lett volna egy korábbi időponttal, de mintha azt is meg akarta volna mutatni, hogy a felvilágosult, hellén eszmények épp úgy nem képesek (vagy mégannyira sem képesek) felszabadítani az ember szívét, mint a régi korok sötét, véres babonaságai. Oruál a kettő közt nő fel: igazi, glómi hercegnő, de egy felvilágosult görög hadifogoly, a Róka neveli és oltja be haladó gondolatokkal. Arra már neki magának kell rájönnie, hogy bár uralkodóként nagy hasznát veszi a Róka tanításának, emberként nem kapaszkodhat abba sem: az isteneket racionálisan nézni és lekicsinyelni, hasonlatoknak tartani legalább akkora hiba, mint félelemből követni a parancsaikat, vérrel itatni őket. Az ember lelkének nem elég sem a józanság, sem a félelem.
A könyv fordítása kiváló, Kertai Barbara elegáns, érzékeny munkát végzett. Legfeljebb egy kifogásom lenne, és az is csak sokadszori újraolvasásra tűnt fel: angolul az ország neve Glome, ez hangzásra megegyezik a gloam, alkony (a naplemente utáni része) szóval, és én lehet, lehet, hogy megpróbáltam volna erre elindulni. De nem biztos. Ráadásul ez is csak apró és az én személyes kis mániáimat tükröző kifogás. Ettől eltekintve a Míg arcunk nem lesz azon ritka könyvek közé tartozik, amiket kifejezetten érdemes magyarul olvasni. Szép, igényes és hangulatos a nyelvezete, méltó a történethez.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
Nagyon jó ajánló. Nem ismerem a könyvet, de úgy látom, ideje benéznem a Harmat kiadóhoz.
„Idősebb korában, épp a végtelenül vallásos Tolkien hatására tért meg, ”
Annyi éves volt, amikor megtért, mint most én. Akkor tartós tejet már ne vegyek? 🙂
Ne is, most már térj át a portóira meg a whiskyre 😀
Amúgy úgy értettem, hogy már felnőtt férfiember volt, meg egyébként valamiért úgy emlékeztem, hogy kicsit idősebb volt, amikor megtért 🙂
Egyetertek, sot sokkal kevesbe vagyok elnezo, mint Tapsi: rettenes ez a predikalos, manipulativ stilusa. Mindennek okan se a Narnia, se a Scretape letters nem ment le a torkomon, es azota is kifejezett undort erzek Lewis neve hallatan…ez van.
Sokan szidjátok. Pedig a vége jó volt. Irhatott volna még egy kotetet a narniábol.
solymosgyu: szerintem a Narnia sorozat végéért külön meg kellett volna verni Lewist, még az alapvetően furcsa angolszász gyerekirodalomban is egy különösen irritáló lezárás. A Narnia könyvekben van egy csomó jó rész, de a Last Battle meg a Magician’s Nephew szerintem a fölösleges, unalmas és dagályos „erkölcsnemesítés” legrosszabb fajtája 🙁
Armand: néha engem is kiráz Lewistól a hideg, de ez a könyv tényleg jó 🙂
Hmm, C. S. Lewist odakint is kritikusan nézik… ott van pl. Neil Gaiman, aki Susan problémájában ír az ominózus végről, de ugyanígy egy kicsit csipkedi az Egy élet, korai Moorcock-stílusban c. novellában (Ami Moorcock második kedvence lett… az elsőt egy bizonyos Tad Williams írta, akiről mintha valahol hallottam már volna :D). De ott van China Miéville, aki csipkedni szokta Tolkient (meg néha nem), de pár helyen már olvastam, hogy azért említi meg Lewist, hogy elvegyen a Tolkien-kritika éléből. Én gyerekkoromban A hajnalvándor útját olvastam, ami akkor tetszett, bár a fantasztikus elemek, s nem a mondanivaló miatt… hamár itt tartunk, Eustace sárkánnyá változását, majd meghunyászkodását már ott nem bírtam. 🙁
Érdekes… Én nagyon szerettem a Narniát, nagyon szerettem a Csendes bolygót (igen, lehet, hogy a prédikálás miatt (is), úgy tűnik „ugyanabból az alomból” vagyok), ezt a könyvet viszont nem vette be a gyomrom. Talán aludni kell rá egy-kettőt. Ez a kritika segített kicsit értelmezni.