Emlékszünk még a ’90-es évekre, amikor a csapból is a dinoszauruszok folytak? Kezdődött Michael Crichton Őslényparkjával és a belőle készült Steven Spielberg kasszasiker-mozival, majd jöttek az újabb filmet, könyvek, képregények, játékfigurák, hogy Frei Tamás klasszikus „dinószauruszos” riportjáról el ne feledkezzek. A láz egy kicsit elcsitult az évtized végére, de a kétezres évek elején a BBC újra feltámasztotta saját gyártású kis minisorozataival. Jött a Dinoszauruszok, a Föld urai c. sorozat, ami a legfrissebb tudományos eredményeket jelenítette meg, sikerrel, majd ugyanazzal a gyártási technikával megfilmesítették Arthur Conan Doyle remekét, Az elveszett világot.
Sir Arthur Ignatius Conan Doyle-t (1859–1930) legtöbben mint Sherlock Holmes megteremtőjét ismerik, pedig több fantasztikus történetet is írt. Ezen történetei leghíresebb főhőse George Edward Challenger professzor volt, aki félig tudományos, de inkább kalandos utazásokba keveredett útitársaival. Az öt, Challenger professzor főszereplésével készült regénye közül a legelső volt Az elveszett világ, melyet a filmesek többször feldolgoztak. A legelső adaptáció 1925-ben készült és stop motion trükkjei máig emlékezetesek. De amiről most beszélni szeretnék, az a BBC 2001-ben készített kétrészes filmje.
Challenger professzor azzal hökkenti meg a brit tudósok legjavát, hogy állítása szerint a mai napig élnek dinoszauruszok Dél-Amerika felfedezetlen vadonjában. Állítását bizonyítandó expedíciót szervez, ahová a gazdag világfi és vadász, Lord Roxton, az ifjú hírlapíró, Edward Malone, valamint kollégája, Leo Summerlee professzor kíséri el. Egy brazil misszión aztán csatlakozik hozzájuk egy ifjú hölgy és fogadott nagybátyja, Theo Kerr atya is, aki az őslények létezését Isten ellen való véteknek tartja. A hosszú utazás végén eljutnak egy távoli fennsíkra, ahol valóban megtalálják a keresett lényeket, azonban a visszatérés reményétől megosztva ott ragadnak az ismeretlen és veszedelmekkel teli vidéken…
Egy biztos, ne a regény történethűségét kérjük számon a brit filmesek alkotásán. A történet kicsit aktualizálták és a dinamizmus érdekében női főhőst is belecsempésztek, és mindenki kapott egy kis mélységet, egy-egy jellemző tulajdonságot, ami kicsit modernebbé tette a rég ismert mesét, és amire szükség is van, elvégre már nem egy olyan korban élünk, ahol a kaland csak a férfiak kiváltsága. Így lett Challenger professzor egy igazi makacs, a tudományos felfedezéseket szinte mindig előtérbe helyező, mégis szerethető tudós, de mellette számomra különösen emlékezetes maradt Lord Roxton agresszív vadásza, aki maga is inkább ragadozó. A színészek pedig igazán illúziókeltően jelenítik meg a karaktereket (James Fox bolondos és merev Summerlee professzora igazi telitalálat), így igazán szurkolhatunk ennek a különös csapatnak.
De a történet igazi erőssége az, ami a feldolgozásnak is sikerült megteremtenie és bemutatnia, az a kaland izgalma. Az elbeszélés hullámain utazva feltámadt bennem a gyermekkor, amikor mást se tudtunk elképzelni, mint hogy milyen lehet a dzsungelben mászkálni, ismeretlen lényeket felfedezni, nehézségekkel megbirkózni és végül persze győzedelmesen hazatérni. Persze, ma már a siker is átalakult, a felfedezés felelőssége legalább olyan fontossá vált, mint annak izgalma, ami ismét csak a történet modernizálásából fakad. És rendben is van ez így, ettől válik a film olyan alkotássá, amelyet bátran megnézhetünk többször is, mert, legalábbis egy darabig mindenképpen kiállja az idő próbáját.
Ami sajnos kevésbé, az maga a képi megvalósítás. A BBC elég híres arról, hogy minimál-költségvetésből próbálja kihozni a legtöbbet (gondoljunk csak a Doctor Who dalekjaira). Nincs ez másképpen most sem. Van, ami elég jól sikerült, például a majomemberek vagy a dinoszauruszokról készült közeli képek (ahol láthatóan bábukkal oldották meg a megjelenítést), de alapvetően az őslények ábrázolásán eléggé észrevehető a számítógép nyoma, ami különösen a hollywoodi alkotásokat látva feltűnő. De szerencsére legalább nem sajnálták az időt és az energiát a szabadtéri felvételektől, így nem a stúdió reflektorairól kell elhinnünk, hogy maga a nap az.
Összességében kellemes élmény Az elveszett világ, melynek igényessége méltó a brit csatorna több kiváló sorozatához. Megfelelően felfrissítette a régi történetet, amely így egyaránt élvezhető a regényt ismerőknek és az író munkásságával csak most ismerkedőknek is. A tudomány ugyan továbblépett a térképek fehér foltjain, de az a lelkesedés, amely a régmúlt felfedezőit hajtotta, átszűrődik a film kockáin, és nosztalgiával tölthet el mindenkit, aki rászán pár órát az életéből a film megnézésére.
Benkő Marianna
Hasznos információk:
- A regényt többször kiadták magyarul, a teljes kiadás talán legjobb formában a Robur magazin 5-6- számában szerepel Békés András fordításában, Haui József rajzaival.
Hasznos linkek:
Sir Arthur Conan Doyle a wikipedián
A Sir Arthur Conan Doyle Home Page
Hozzászólások
[cikkbot további írásai]
Hohó, kiskoromban mennyire odavoltam a dinókért, mint az első Jurassic Park (ld. http://archnihil.blogspot.com/), de ezt is láttam, párszor adta a TV. 🙂 Emlékszem, Challenger Bob Hoskins volt (magyar hangja meg Szombathy Gyula), és itt volt vita, hogy akkor hogyan is álltak-mentek az Iguanodonok (az új felfedezések szerint, és itt is, mind a négyen).
Emlékszem, még a Jurassic Park előtt, 5-6 évesen őrületbe kergettem egy könyvesbolti eladót, amikor nem volt hajlandó megérteni, hogy mi az a trilobita (az a háromkaréjos ősrák, amely ott figyel egy általam keresett könyv borítóján).
Ám valahogy gyermekkori dinómániám sem volt elég, hogy toleráljam Freit, így „a klasszikus „dinószauruszos” (sic!) riportot” is kihagytam. 🙁
Érdekes, hogy a 2000es években őslényfronton mintha dinókról az ősemlősökre nyargaltak volna át (ld. pl. Jégkorszak) , ami nem baj, és ilyen fronton a Walking with Beasts c. szintén BBC sorozatot tudom ajánlani, ami az említett „Dinoszauruszok, a Föld urai”-nak a folytatása. 🙂
Anno gyermekkoromban olvastam a Roburban az ELveszett világot.
És olvastam az orosz (akkor még szovjet) klónját is, az Utazás Plutóniába c. könyvet is.
Bevallom, ez utóbbi jobban megmaradt bennem, és jobban is tetszett.
anarion:
Szerintem Doyle-nak sem kellett sokat töprengeni az alapötleten és ha Obrucsev másolt is, Vernéhez több köze van.
Megvan ez a filmváltozat meg a könyv is. Mind a kettőt nagyszerű, élvezetes, és szerintem a filmben élethűre megcsinálták a dinoszaruszokat – szerintem egyáltalán nem volt feltűnő, hogy a nagytotálokon a dinoszauruszok számítógépesek. Meg persze meg van az Őslénypark is (pont tegnap fejeztem be).
Ja és szerintem az Utazás Plutóniába szintén nagyon jó, de tényleg egy orosz klón, jópár oldalnyi tudományos ömlengéssel.
A „klónokkal” szerintem nincs semmi gond, amíg jól csinálják. 🙂 Utazás a Föld középpontja felé, Az elveszett világ, Utazás Plutóniába, Pellucidar… szerintem mind jók a maguk nemében. 🙂
Amúgy most külföldön divat dobálózni a „rip-off” kifejezéssel, amit odakint mélységesen elítélnek, akkor is, ha csak felületes hasonlóságról van szó. Itt nem erről volt szó, csak minap jutott eszembe, hogy lassan a Fahrenheit 451-et is a süllyesztőbe dobják, csak mert disztópiának már ott az 1984.
Mitől lenne az Utazás Plutóniába az Elveszett Világ klónja? Obrucsev a könyv előszavában egészen konkrétan leírja, hogy a Verne regény marhaságai miatt szánta el magát a könyv megírására.
Végeredmény szempontjából messze jobb munkát végzett, mint Doyle vagy Verne…
Igen, Obrucsev az előszóban tényleg említi, hogy a marhaságok miatt írta meg a könyvét – egyébként azzal a három oldallal sikerült is alapos ellenszenvet keltenie bennem, annyira arrogáns és egoista volt a stílusa -, de egy: senki sem mondta, hogy Verne regénye igaz, hogy készpénznek kell venni. Kettő: az Utazás Plutóniába reménytelenül unalmas, a sok-sok tudományos, még szájbarágósnak is enyhe jóindulattal nevezhető monológ gyakorlatilag tönkrevágja az egész élményt. Három: a stílus semmilyen, egy másik író sokkal hangulatosabbra, olvasmányosabbra meg tudta volna írni. Négy: tudom, tudom, a szereplők az ilyen regényekben nem fontosak, de azért lehetett volna dolgozni rajtuk annnyit, hogy ne csak a nevükben meg a foglalkozásukban térjenek el egymástól.
Ilyen tekintetben az Elveszett világ vagy az Utazás a Föld középpontja felé sokkal jobb könyvek.
„Kettő: az Utazás Plutóniába reménytelenül unalmas, a sok-sok tudományos, még szájbarágósnak is enyhe jóindulattal nevezhető monológ gyakorlatilag tönkrevágja az egész élményt.”
That’s crazy talk.
Shapira: szerinted. Esetleg.
Az Utazás Plutóniába nekem spec. nagy élmény volt, akkor is, ha akkorra a könyvben szereplő csomó dinoszauruszról egészen mást lehetett már tudni (pl. hogy egy méret fölött lehet, hogy nem ugráltak, mint a gumibéka). Én nem emlékszem rá, hogy száraz lett volna vagy túl tudományos…
Persze, ezek vélemények, de ilyen tekintetben a mai könyvekben már sokkal jobban adagolják az információt. Az Utazás Plútóniába meg gyakorlatilag olyan volt, hogy három oldalon át leírta, hova mennek, milyen tájat/állatot látnak, azután jött öt oldal információáradat, majd kezdődött az egész az elejéről. Persze néha-néha megszakadt ez a láncolat, és Obrucsev beiktatta pl. azt az óriáshangyás-vulkános fejezetsort, ami kifejezetten jó volt, de összességében nekem nem tetszett az a könyv. De ez csak egy vélemény. Én így gondolom.
Ja és persze nem „csomó dinoszaruszról”, hanem gyakorlatilag az összesről más lehet már tudni ma, amely megjelent a könyvben, de ez nem a szerző hibája.