A legtöbb kritika, amit eddig olvastam a regényről, az első két mondat idézetével kezdődik, és én sem látok jobb megoldást, nem véletlenül:
John Perry két dolgot tett meg a hetvenötödik születésnapján. Meglátogatta a felesége sírját, aztán belépett a seregbe.
John Scalzi évek óta írja Whatever című, népszerű blogját, és 2006-ban megjelent első regénye is, az Old man’s war, ami hatalmas kritikai sikert aratott, Scalzit a legjobb sci-fi írók közé emelte, a művet pedig sokan az évtized egyik legjobb science fiction regényének nevezik. Scalzi azóta több regényt írt még ugyanerre a világra, némelyik folytatás, némelyik párhuzamos történet.
A hetvenöt éves John Perry magára maradt, fia felnőtt, felesége régen meghalt, barátai nincsenek, ezért belép a Kolónia Védelmi Erő (CDF) seregébe, és sok száz hasonló korú nyugdíjas nő és férfi társaságában elhagyja a Földet, hogy az űrben valamiféle ismeretlen ellenségekkel háborúzzon. Fogalmuk sincs, mire vállalkoznak, hiszen a Földre alig jutnak el az információk a külvilágból, de nem is érdekli őket, ugyanis mindannyian egyetlen ok miatt jelentkeznek. Ezáltal visszakapják a fiatalságukat, még ha csak átmeneti időre is.
A CDF logikája egyszerű. Tapasztalt emberekre van szükségük, ezért idős embereket soroznak be, viszont őket csak úgy tudják használni, ha megfiatalítják őket testileg. Legalábbis ez tűnik az egyetlen logikus magyarázatnak. A fiatalságért pedig az öreg újoncok szinte bármire képesek.
Amint Perry és újonc társai elhagyják a Földet, szembesülnek a nagy igazsággal, a Galaxis tele van idegen és ellenséges fajokkal. A CDF mindent megtesz, hogy a Földet elhagyó telepesekkel benépesített kolóniákat megvédje az erőszakos idegen fajoktól, és közben újabb bolygókat hódítson meg. Ez azonban hatalmas áldozatot követel a CDF-től, amit leginkább emberveszteségben mérnek. Megtörténik a kiképzés, aztán Perry és társai máris a csatamezőn találják magukat.
Tucatnyi idegen fajjal találkozhatunk egy-egy rövidebb jelenetben, mind egyedi gondolkodással vannak felvértezve, különböző technológiai szinten járnak, néhányak csak játszadoznak, mások a túlélésükért küzdenek. Amikor elkezdődtek a csaták, nagyjából a könyv felénél, egy idő után azt kezdtem érezni, hogy elfogyott az addigi lendület, kéne valami, ami felrázza a történetet. Itt egy kicsit, néhány oldal erejéig leült a regény, de Scalzi ekkor csavar egyet a történeten, és teljesen új dimenzióba helyezi az eseményeket.
Felmerül a kérdés, hogy miben más az Old man’s war, mint egy átlagos katonai sci-fi, és miért képes felnőni a kiváló elődök, Heinleintől a Starship troopers és Joe Haldeman Örök háborúja mellé?
Szerintem egyáltalán nem azzal, amit sokszor emlegetnek, hogy milyen feszes harci jelenetekkel van tele. A lényeg a karaktereken van, és emiatt lett igazán sikeres Scalzi regénye. Már az első lapokon, amikor Perry a halott feleségéről mesél, és ahogy az első napjait tölti a seregben, nagyon erős és emberi az ábrázolás, nem beszélve arról, amikor az öregek visszakapják a fiatal testüket.
A regény másik erőssége, hogy rövid és emiatt olyan feszes, amit sok írónak érdemes lenne eltanulnia. Angolul olvasással ismerkedőknek pedig kiváló első próbálkozásként ajánlható, ugyanis a nyelvezete egyszerű, sok benne a párbeszéd, ami megkönnyíti a szövegértést. Ráadásként a könyv is nagyon jó, ami ugye, nem elhanyagolható szempont.
Olvasd el a folytatás, a The Ghost Brigades című regényről írt kritikánkat itt: http://sfmag.hu/2011/08/02/john-scalzi-the-ghost-brigades/
A harmadik részről, a The Last Colonyról pedig itt olvashatsz: http://sfmag.hu/2012/02/27/john-scalzi-the-last-colony/
További információk:
- Scalzi azóta több folytatást is írt ugyanerre a világra, először a The ghost brigades következett, majd a The last colony, a Zoe’s tale, nemrég pedig a Sagan’s diary.
- Scalzi hihetetlen energiával ír és alkot, a Whatever című blogja rendszeresen frissül.
Linkek:
http://www.whatever.scalzi.com
Hozzászólások
[hackett további írásai]
Részemről nagyon szerettem ezt a könyvet, faltam a lapokat. De, hogy az évtized legjobb sci-fije… nem tudom.
Crei:
Az szerintem is túlzás.
Mindenesetre itt van pl. a múltkori hírsalátás hír, a tor.com olvasói szavazásának eredménye is, ahol simán kihozták elsőnek: http://www.tor.com/blogs/2011/03/best-sff-novels-of-the-decade-readers-poll-results
Hmm… a lista mindenesetre jópofa, mármint jó értelemben véve. Második helyezett az Amerikai istenek, őt követi A szél neve (amit egyszer már a hős übertápossága miatt félretettem, de azóta még egyszer felvettem a fonalat, és az utcagyerek rész tényleg esendővé teszi a karaktert, másrészt Rothfuss gördülékeny stílusban ír). Ott figyel a Kardok vihara (bár az kicsit határeset, nem, elvégre 2000-ben jelent meg?), a Hollókirály, és Sanderson és Miéville is felverekedte magát. Mondjuk azért azon meglepődtem volna, ha a Final Empire az első… szóval, ez egy szubjektív geek-lista, amivel szerintem nincs is semmi baj, ha a helyén kezeljük. 🙂 Old man’s war: Az amerikai geekek kedvenc fantasztikus műve az elmúlt dekádból. 😀
Még egy könyv, amit nem fogunk olvasni magyarul pedig volna rá igény. Azért köszi, a cikket fölkeltetted az érdeklődésem főleg mivel a sok fél tégla méretű könyv közt van egy jó, de nem hosszú alkotás. Ez már önmagában is kíváncsivá tesz, de rá adásul még egy akció orientált háborús SF ami elég ritka.
Egyébként ez pont olyan könyv, amit el tudok képzelni, hogy kiad a Galaktika.
Scalzi a blogján pont mostanában írt a torpontcomos szavazásról, érdemes elolvasni:
„Is it the best SF/F book of the decade? No. My vote for that is China Miéville’s Perdido Street Station, and to be clear I don’t think the vote’s even close. ”
http://bit.ly/i7qNrS
…szerintem Scalzi is tudja valahol, hogy az olvasók döntése összefügg a netes aktivitásával. A szó szoros értelmében Miéville ugyanis jobb író, míg ő egy igazán profi mesterember. valami hasonlót fogalmaz meg az ételes hasonlatában is…
Mondjuk én Miéville Perdidóját is erős túlzásnak érzem a címre.:)
Jó, alapvetően a cím egy kicsit túlzás… legalábbis így. Mondjuk úgy, hogy a dekád legnépszerűbb fantasztikus irodalma a netezők körében. Az ilyen címeket amúgy sem szabad komolyan venni, mert borítékolt egy biztos pofáraesés, legfeljebb visszagondolva egyetértünk velük. 🙂