Hogy milyen gyűjtőnévvel illetném a hetvenes évek európai horrorfilmjeit? Kincsesbánya, azt hiszem. Talán nincs még egy olyan évtized, ahol több, klasszikusnak nevezhető művet lehet találni. És ez a kincsesbánya sokszínű is volt olyan 30-40 évvel ezelőtt: vámpírok, kannibálok, zombik, boszorkányok és sok más egyéb mind-mind a legszínvonalasabb tálalásban jutott el a vászonra. Az alábbiakban egy kisebb betekintést nyújtok a horror területén ekkoriban kiemelkedőt nyújtó európai országok filmtermésébe, a különböző irányzatokba, és ami talán a legfontosabb, az ezeket képviselő rendezők működésébe (a felsorolás természetesen szubjektív válogatás, amely nem lehet teljes).

Az angol horrorfilmes stúdiók már jóval ezen évtized előtt nagy örökséget halmoztak fel, így például a Hammer, amely kedvelt témáit – Drakula, Frankenstein – kívánta folytatni a hetvenes években is. A cenzúra enyhülésével 1970-től kissé több lett a stúdió produkcióiban a vér, és megjelent a meztelenség, az erotika is (A sebhelyes Drakula/Scars of Dracula, 1970; Lust for a Vampire, 1970; Twins of Evil, 1971…). A Hammer-horrorokat mindemellett az igényes kivitelezés, professzionális operatőri munka, látványos jelmezek (a filmek nagy százaléka ugyanis kosztümös, történelmi volt) és remek stábok jellemezték. A rendezők közül Terence Fisher és Roy Ward Baker, a színészek közül pedig Christopher Lee és Peter Cushing nevét kell megemlíteni. A kortárs angol stúdiók soraiból az Amicus és a Tigon ért el számottevő sikereket, a Hammer mintájára igényes kivitelezésű, gyakran ugyanúgy történelmi horrorfilmeket gyártottak, és volt, hogy megbízható Hammer-rendezőt alkalmaztak (például Bakert az Amicus az And Now the Screaming Starts!-ban 1974-ben), de az erőszak mennyisége is időnként meghaladta mondjuk egy Hammer-féle Drakuláét (igen keményre és nyomasztóra sikerült például a Tigon két legnívósabb darabja, a The Blood on Satan’s Claw, 1970, és az 1968-as Witchfinder General).

Angliával kapcsolatban nem szabad kihagyni az 1973-as évet sem. Ebben az évben két olyan, mára már klasszikusnak számító horrorfilm született, amelyet valószínűleg még azok is kedvelnek, akik különösebben nem lelkesednek a műfajért, vagy lelkesednek, de pont nem ezért a korszakért. A The Wicker Man, és a Ne nézz vissza! (Don’t Look Now) című filmek mindenképpen az évtized krémjéhez tartoznak. Az előbbi, Robin Hardy rendező műve (Anthony Shaffer könyvéből) a lokális, szigetvilági folklórt vegyíti a horrorral, és egy eltűnt személy utáni nyomozással, míg a londoni Nicolas Roeg Magyarországon is beszerezhető mestermunkája (egy Daphne Du Maurier-történet mozgóképre ültetése) egy kísérteties, a rendezőre jellemző, korát messze megelőző, és kellően zavarba ejtő vágási technikával ellátott szellemhistória, amely a legvégén valami egészen megdöbbentő dologba csap át.

Az urbánus, vagy középosztálybeli horror (akár úgy is nevezhetném, hogy „hétköznapi életünk szörnyűségei”) nagymestere volt az évtized derekától-közepétől Pete Walker, aki remek forgatókönyveivel (David McGillivray kezéből), provokatív cinizmusával és időnkénti rendkívül brutális erőszakábrázolásával került a történelemkönyvekbe. Történetei – melyek közül némelyik szégyentelen fiatal nők számára létrehozott illegális börtönben (House of Whipcord, 1974), vagy egy véreskezű katolikus pap által irányított templom falai között (House of Mortal Sin, 1976) játszódik – elgondolkodtatóak, és rendkívül pontosan, szinte klinikai részletességgel mutatják be az emberi gonoszság legmélyebben fekvő rétegeit is (mindez különösen a House of Mortal Sin befejezésére érvényes).

Angliát lezárandó még egy kultikus rendező (aki főként öntörvényű biográfiáiról ismert) elképesztő filmje kötelezően megemlítendő. Ken Russell 1971-es Ördögök (The Devils) című történelmi horrordrámája valódi unikum, mely a mai napig botrányt kavar. Inkvizíció, papba szerelmes apáca, fékevesztett orgiák, az egyház kigúnyolása: Russell mesteri vizuális őrülete természetesen a cenzúra kedvelt áldozatává vált, és gyártója, a Warner mind a mai napig „elfelejtette” restaurálni.

Franciaország az évtizedet rögtön egy legendás, és manapság szépen lassan újra felfedezett szürreális rémálommal nyitotta, a neves forgatókönyvíró, Alain Robbe-Grillet rendezésében (L’éden et aprés, 1970). Már a hatvanas évek elejétől aktív volt, de leghíresebb filmjeit 1970 és 1980 között készítette Jean Rollin. A Robbe-Grillet-hez hasonlóan nemrégiben elhunyt Rollin minimális költségvetéssel dolgozott, szakterületét pedig a vámpírok jelentették. Kevés dialógus, gyönyörű nők, erotika, perverzió és sok-sok vámpír – a pálya csúcsát talán leginkább a Vierges et vampires (Requiem for a Vampire, 1971) és a Lévres de sang (Lips of Blood, 1975) kettőse jelentette.

1971-ben készült azonban egy másik vámpíros film is, a Harry Kümel által rendezett Les lévres rouges/Daughters of Darkness (francia-belga-NSZK koprodukció), amely véleményem szerint méltán pályázhat a filmtörténelem egyik legjobb vámpírfilmje büszke címére. A kihalt szállodában játszódó történet legnagyobb erőssége a Tavaly Marienbadban sztárja, Delphine Seyrig, és az általa megszemélyesített vámpír, aki egy fiatal párt hálóz be; a filmre talán a gyönyörű a legmegfelelőbb jelző, minden vonatkozásban.

Francia földön alkotta meg La bête (The Beast, 1975) című erotikus horrorfilmjét Walerian Borowczyk, aki még a hatvanas években hagyta el Lengyelországot, hogy aztán francia és olasz színekben dolgozzon. Borowczyk egyébként az úgynevezett nunsploitation (apácák felváltva szeretik egymást, illetve lázadoznak társadalmi pozíciójuk ellen) területén is otthonosan mozgott, neki köszönhető a műfaj egyik jeles képviselője, az Egy kolostor belsejében (Interno di un convento/Behind Convent Walls, 1978). Borowczyknál is híresebb tiszteletbeli francia lett egy másik lengyel, Roman Polanski (ő még ráadásul Párizsban is született), aki a hetvenes években is letette a névjegyét egy príma horrorfilmmel: A bérlő (az imdb honlapján valamiért A lakó címet kapta) félszeg főhőse (maga Polanski játssza) egy nagy társasházba költözik, ahol különféle borzalmak várnak rá.

Spanyolország horrortermését ekkoriban főleg rendezőegyéniségei bő filmográfiája jelentette. Többek között vámpírjai és vérfarkasai révén lett ismert Paul Naschy, erotikustól exploitation filmen át egészen a horrorig ívelő munkássága által pedig Jesus (Jess) Franco. Érdekesség, hogy a spanyolok jóval a nagy, évtized végén bekövetkező zombis hullám előtt egy elsőrangú élőhalottas horrort tettek le az asztalra (The Living Dead at Manchester Morgue/Let Sleeping Corpses Lie, 1974), amelyben a társadalmi mondanivaló és a véres belsőségek ugyanúgy jelen vannak, mint mondjuk a későbbi amerikai etalon Holtak hajnalában (1978). Jorge Grau tudományos fantasztikummal is fűszerezett zombis produkciója érdekes módon javarészt Angliában készült, olasz közreműködéssel.

Ha választani kellene kedvenc ibériai horrorfilmet, valószínűleg Narciso Ibáňez Serrador két remekművét említeném meg. A hatvanas-hetvenes évtized fordulóján készített La residencia (The House That Screamed) remek karaktereivel – egy szigorú leányiskola növendékei és igazgatónője -, és technikai tökéletességével, felépítésével mind a mai napig kopírozott alany. Az 1976-os ¿Quién puede matar a un niňo?/Who Can Kill a Child? a sci-fi és a pesszimista horror elegye: egy házaspár egy lakatlannak tűnő halászfaluban gyermekekkel keveredik háborúba. Nihilista, elgondolkodtató, tanulságos, provokatív, zseniális.

Mielőtt rátérnék a legszorgalmasabb horrorgyártókra, az olaszokra, még három címet írnék le. F. W. Murnau 1922-es német klasszikusa, a Nosferatu 1979-ben új életre kelt (Nosferatu, az éjszaka fantomja), ezúttal Werner Herzog rendezésében, Klaus Kinski, Isabelle Adjani és Bruno Ganz főszereplésével. Jóval korábban, 1968-ban a svéd Ingmar Bergman szürreális, „démoni” horror-pszichodrámája, a Farkasok órája (Vargtimmen) ejtette zavarba nézőit (engedtessék meg a hatvanas évtized végét a következőhöz számolnom, nálam valahogy film szempontjából ekkor kezdődtek a hetvenes évek. Leginkább hosszú hetvenes évtizedről szeretek beszélni, amely 1966-67-től a nyolcvanas évek derekáig tartott). Bergmanhoz hasonló szürreális horrort mutat be a csehszlovák Valerie a týden divu/Valerie and Her Week of Wonders (1970) Jaromil Jires rendezésében. Felnőtté válás, vámpírok, álom és valóság keveredése festményi szépségű képekben (a Valerie ihlette egyébként a 14 évvel későbbi Neil Jordan-horror, a Farkasok társasága történetét).

Dario Argento

És akkor Olaszország. Sokak szerint számos műfajban a nagy másolók, kopírozók (western, horror, sci-fi), de én ezzel nem feltétlenül értek egyet. Ha le is másoltak valamit – ami azért gyakran előfordult -, azt talján barátaink többnyire kiegészítették, fejlesztették, és azért az eredeti ötletekért sem mentek a szomszédba. Magánvéleményem szerint a legfentebb említett kincsesbánya jelentős része alatt az olasz horrortermés értendő. Mind egyéniségek (Dario Argento, Mario Bava, Lucio Fulci, Pupi Avati…), mind a műfaj különböző területein mutatott nívós aktivitás (giallo, zombik, okkult, kannibálfilm…) alapján szinte kimeríthetetlen az olasz horrorfilm. A nagy etalon a giallót tekintve Mario Bava volt, aki fénykorát a hatvanas években élte, de azért a hetvenesre is maradt néhány ínyencség a tarsolyában (Il rosso segno della follia/Hatchet for the Honeymoon, 1970; Reazione a catena/A Bay of Blood, 1971, utóbbi az amerikai slasher  – Péntek 13… – előfutára is volt egyben). A giallót én úgy nevezném, hogy a „szép horror”. A gyilkosságok – melyeknek többnyire gyönyörű hölgyek a szenvedő alanyai – művészien, változatosan kigondoltak és megvalósítottak, a színek domináns szerephez jutnak, ragyogóan piros a vér, fekete a gyilkos kesztyűje (Argento a saját kezére húzta a forgatáson), bravúros az operatőri munka (lásd ahogy az 1975-ös A gonoszság áldozatai/Deep Red gyilkosa a szemünk előtt rejtőzik a vásznon), hihetetlen a zene, burjánzik az erotika… vagyis tulajdonképpen egy 20.15-kor vetített televíziós krimiben is előforduló filmes eszközök vannak felfokozva egészen az extrémitásig, jókora fejfájást okozva a cenzoroknak. És még egy fontos dolog: a forgatókönyvek csavarosak, ravaszak, kitalálhatatlanok, szinte játszanak a nézővel. Hogy rátérjek a konkrétumokra, Argento első remeklése, a L’uccello dalle piume di cristallo/The Bird With the Crystal Plumage 1970-ből szinte minden fenti kritériumnak megfelel, és nem is akármilyen színvonalon. A gyilkos kiléte az utolsó pillanatig kérdéses, és végül, akire nem is számítunk lép elő rémisztő kacajjal jó nagy fityiszt mutatva a nézőnek. A Deep Red, bár ugyanezt a sémát követi – némi természetfelettivel is megöntözve -, Argento csúcsteljesítménye. Bravúrosan megírt sztori, remek zene (Goblin együttes, a rendező állandó partnere), számos legendás és ijesztő pillanat.

Habár Lucio Fulciról sokaknak csak a zombik ugorhatnak be, Európa talán legvitatottabb (és leggyűlöltebb) rendezője remek giallókat is készített (Sette note in nero/The Psychic, 1977, Una lucertola con la pelle di donna/A Lizard in a Woman’s Skin, 1971), de Pupi Avati nevető ablakos háza (La casa dalle finestre che ridono/The House with Laughing Windows, 1976) is a legmagasabb szinten képviseli a műfajt. Sergio Martino, Aldo Lado, Francesco Barilli, vagy Massimo Dallamano pedig már csak hab a tortán.

A Holtak hajnala 1978-ból aztán előhívta a zombikat (bár hogy melyik film melyik előtt lett kész, ekkoriban nem mindig volt világos). Fulci Zombija (1979) extrém mennyiségű erőszakot és vért felvonultatva sok helyen betiltást, és számos utánérzést eredményezett – talán a legjobb olasz zombifilm.

Ruggero Deodato volt a kannibálfilm olasz úttörője, próbálkozásai pályája legjelentősebb, és leghírhedtebb állomásában, a Cannibal Holocaustban (1979) gyümölcsöztek igazán. A film embertelen brutalitása gyakran elfeledteti a tényt, miszerint ritka bravúrokkal összerakott produkcióról van szó, mind a fojtogató atmoszférát, mind a zenét, mind az operatőri munkát, vágást, mind pedig a társadalmi mondanivalót tekintve. A „CH” jóval megelőzte a korát, ez biztosan állítható.

És a végére még egy műremek. Argento Sóhajok (Suspiria, 1977) című természetfeletti horrorfilmje az, ami nem hiányozhat egyetlen, az évtizeddel foglalkozó összefoglalóból sem (műfajtól függetlenül). A Suspiria talán az egész korszak legkimagaslóbb műve; a balettintézetbe kerülő fiatal amerikai nő válogatott szörnyűségekkel, és egy ősrégi titokkal kerül szembe. A film színvilága, zenei aláfestése, stílusa mind egy külön cikket érdemelne, de mivel jelen írás inkább csak egy betekintés, egyfajta „guide” akar lenni, erre majd egy következő alkalommal kerül sor. Ekkor a korszak általam szubjektív módon szelektált remekeit próbálom majd meg egy kicsit még közelebb hozni az olvasóhoz, érdekességekkel, sztorikkal, botrányokkal (volt bőven) és egyebekkel kedvet csinálni e filmekhez, reménykedve, hogy sokan kedvet kapnak majd hozzájuk…

A cikket Brányi Péter írta.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. Sam Reed szerint:

    A Hammer szuper volt 🙂 Imádtam a múmiás és egyéb filmjeiket.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon