Sokáig halogattam, hogy megnézzem ezt a sorozatot, mivel mindig borsódzott a hátam az „elvittek az UFO-k, és megvizsgáltak a testnyílásaimon át, aztán valamit az agyamba ültettek” jellegű történetektől. Mert mindenkiben ott motoszkál, hogy mi van, ha tényleg? Hiszem, ha látom! Na igen, és aztán? Kinek mondod el? Hogyan bizonyítod be? Amikor ilyen – állításuk szerint elrabolt – emberek nyilatkoznak a tévében, azzal a kis bizonytalansággal a lelkünk mélyén csóváljuk a fejünket, és fölényesen megállapítjuk: látszik szerencsétlenen, hogy nem normális, nyilván kitalálta az egészet, hogy figyeljenek rá.
Azt azonban már nehezebb ilyen könnyen lesöpörni, amikor ezekhez kísértetiesen hasonló történeteket nem a nyilvánosságon keresztül, hanem tágabb ismeretségi körben hallunk. Ráadásul úgy, hogy hozzá is teszik: az elrabolt személyek nem fordultak a nyilvánossághoz, mert tudták, hogy nem hinnének nekik, a gyerekeik azonban máig kérdezgetik a szülőket, „mikor jönnek vissza azok a furcsa bácsik?”
A Taken (a sokkal találóbb angol címet fogom használni) olyan személyek beszámolóin alapul, akiket állításuk szerint elraboltak az idegenek. A köztudatban elterjedt kép erősen tartja magát a „kis szürkékről”, és a készítők tudatosan erre építettek. Ennek ismeretében a sorozat végkifejlete egy kicsit más ízt kap. Kézenfekvő, ugyanakkor szép befejezést láthatunk, de mintha egyfajta megnyugtatás, valamiféle reménykeltés, magyarázat rejlene az üzenetben, célzottan azoknak, akik tudják/úgy vélik/hisznek benne, hogy idegen létformák rövid időre magukkal vitték őket. Azokat pedig, akiknek ilyen élményük nem volt – bármi legyen is az igazság -, türelemre, nagyobb megértésre inti a teljes elutasítás helyett.
A Taken alapja tehát az a máig élő összeesküvés-elmélet, hogy Roswellben lezuhant egy idegen űrhajó, melyet az amerikai hadsereg azóta is tanulmányoz. A legendát a kormány emberei azzal igyekeztek magyarázni– ha már titkolni nem tudták –, hogy a hidegháborús fegyverkezési verseny kísérletei keltettek furcsa fényeket, jelenségeket Új-Mexikóban. A sorozat nem attól lesz izgalmas, hogy a mítosz valódi-e, vagy sem, az idegenek létezését és az elrablásokat ugyanis a történetben tényként kezelik.
A tízrészes sorozat elsősorban családregény. Szokatlanul nagy ívű: öt évtizedet és négy generációt ölel fel, tehát az egyes részek között (tulajdonképpen az utolsó hármat kivéve), éveket, sőt, akár egy évtizedet is ugrunk az időben. A maszkmesterek jó munkát végeztek, az egykor délceg férfiak pocakosodnak és őszülnek, a nők ráncosodnak és szikkadnak. A felnövekvő gyermekek pedig nem csak a gyerekszínész elődjükre hasonlítanak, de a sorozatbéli szülőre is (ez pedig a szereposztók érdeme).
A magyar cím (Harmadik típusú emberrablások) csak félig adja vissza a lényeget. Mert hogy nem csak az idegenek rabolnak/vesznek el (taken) az emberektől valamit vagy valakit, hanem az emberek is egymástól. És ez utóbbiból jóval több van, mint harmadik típusú találkozásból. (Párhuzamok: a sorozat elején és a végén is elválni kénytelen egymástól gyermek és édesanya; a kormány emberei éppúgy rabolnak el embereket, mint az idegenek).
Három család történetét követjük nyomon, és bár tagjaik csak ritkán futnak össze, előre sejthető, hogy előbb-utóbb összeérnek a szálak. A Crawfordok nyakig benne vannak az UFO-kutatásban, a kormányzati szupertitkos projekt vezetése családon belül öröklődik. Ironikus, hogy éppen őket nem rabolják el az idegenek. A Keys és Clarke családok tagjait viszont igen, az öröklődő „tisztség” e családoknál az elrablás, ami megnehezíti, sőt, ellehetetleníti egyébként hétköznapi, átlag-amerikai életüket. Ahány szereplő, annyiféle módon élik meg az elrablást, van, aki ajándéknak tekinti, és örömöt okoz neki, a másik véglet azonban a legrosszabb, ami történhet egy emberrel: a teljes őrület.
A Taken mindvégig korhű, a második világháború utáni USA társadalmi változásai, a ruha, smink, hajviselet, a Roswell-legenda, fegyverkezési verseny az oroszokkal – mind nagyon eltalált. (Az olyan hibákat, hogy nem a megfelelő számú csillag látszódik az amerikai lobogón a sorozat szerinti adott évben, csak a baki-vadászok fedezik fel.) A hatvanas évek elején játszódó egyik jelenetben (harmadik rész, „High Hopes”) Crawford ezredes, a gátlástalan katonatiszt, az UFO-projekt vezetője elrabolt személyeket keres. Beosztottja egy házaspárról mutat neki fotót, melynek férfi tagja fekete. A történetük nagyon is hitelesnek tűnik az ezredes számára, a férfi bőrszíne miatt mégis elveti, hogy a bázisra hozassa őket. Az utolsó részekben, amelyek már a ’90-es években játszódnak, a színesbőrű szereplők száma megugrik, sőt, a változásokat valószínűleg teljesen tudatosan kívánták érzékeltetni azzal, hogy a hadsereg két, sokat szereplő, vezető pozícióban lévő tagja egyaránt fekete.
A színészi játékra sem lehet panasz, mindegyik karakter eltalált, nincsenek üresjáratok, a sorozat forgatásakor mindössze nyolcéves Dakota Fanning egyszerűen zseniális. A színészek egy része ismerős lehet más sorozatokból, pl. Jason Grey-Stanford a Monk, a flúgos nyomozóból, Catherine Dent a Kemény zsarukból, John Hawkes a Deadwoodból, Ryan Hurst az Élve vagy halvából, Willie Garson a Szex és New Yorkból, Matt Frewer szerepeit pedig felsorolni is lehetetlen.
Nem bántam meg, hogy megnéztem a Takent, sőt, az egyik legjobb tévésorozat élményem volt. Nem csak az üzenet miatt, hanem mert sokkal, sokkal emberibb, mint a legtöbb, realitást ábrázoló, mindenféle fantasztikus elemet nélkülöző film. Hozzáteszem, aki igazi „elrablásos -borzongatós-most-akkor-mi-is-van sci-fit” akar látni, inkább nézzen X-Aktákat, a Taken idegen lényei ugyanis jobbára (és szerencsére) a háttérben maradnak.
Kapcsolódó információ:
- A fotó, amit Crawford ezredesnek mutat a beosztottja, valódi kép, nem a sorozat kedvéért készült. A fotón Betty és Barney Hill látható, akiket állításuk szerint 1961. szeptember 19-én raboltak el az idegenek, amikor éjszaka úton voltak. A kiesett négy órát utóbb hipnózis révén idézték fel; történetük nagy nyilvánosságot kapott, könyvben és filmen egyaránt megörökítették.
Hozzászólások
[lorinczy_judit további írásai]
„Mert mindenkiben ott motoszkál, hogy mi van, ha tényleg?”
Nem, nem mindenkiben 🙂
En csipaztam)anno) es mostis
a nyuszis „elrablas” milyen kemeny mar 😉
Ennek a folytatása az érdekes.