Ha azt mondom: hős, a legtöbbünknek egy erőtől duzzadó, erényes férfi képe ugrik be, aki a helyes oldalon áll, a magasabb rendű jóért, a világbékéért cselekszik. Még akkor is, ha eredetileg nem ilyen céllal indult el az úton.
Igen, a legtöbb hős valóban ilyen.
1961 júniusában a Science Fantasy magazin 47. számában új hőstípus jelent meg, nem titkoltan a Robert E. Howard-féle hagyományok antitéziseként. Abban az időben ugyanis Conan és Frodo jelentették a fantasy hősöket, azaz a kevés mágia, kemény férfiak (hard fantasy) és a mitológiai gyökerekkel rendelkező, részletes világok (high fantasy) határolták be a műfajt.
Michael Moorcock novellája, a The Dreaming City szembement az áramlattal. Főhőse, Elric nem dagadó izmú, jóképű barbár: gyenge, albínó varázsló. Nem egyszerű szegénylegény, aki lassan felnő a feladathoz, és világmegváltó tettek szegélyezik útját: egy haldokló birodalom császára, aki saját népét pusztítja el. És ami a legfontosabb, hogy nem a jó oldalon áll, a káosz démonai segítik, és persze a legsötétebb varázseszköz, a lélekivó kard, a Viharhozó.
Moorcock első novellájában Elric romba dönt minden klisét, amely korábban a fantasy-t jellemezte, és talán ezért lett máig az önmarcangoló, vívódó albínó az olvasók által legkedveltebb hőse.
Bár Moorcock 1965-ben a Stormbringer című regény (vagyis inkább korábbi novellák gyűjteménye) végén végzett Elric-kel, később további történeteket írt hozzá, kiteljesítve ezzel a legendát, így teljes képet kaphatunk az albínó császár korai éveitől, vándorlásain keresztül a végzetéig.
Elric egy ősi, emberfeletti faj uralkodója Melniboné szigetén. Ez a nép párhuzamba és ellentétbe állítható Tolkien tündéivel: nemesebbek és hidegebbek az embereknél, ugyanakkor egyáltalán nem csodálnivalók.
Elric kívülálló, aki nem követi szorosan a hagyományokat. Ez vezet az unokatestvérével való konfliktusához és a gonosz rúnakardok megszerzéséhez, amivel Elric elindul lefelé a lejtőn. Igazi bukástörténet ez, amely nemcsak a főhős lelkét, de a világot is megváltoztatja. Az albínó, bár gyűlöli varázskardját és végső soron saját magát is, képtelen változtatni. Ez teszi őt olyan fájdalmasan esendővé, és vezet végül a bukásához.
A legtöbb újrakiadás ezt az életutat követi végig a Melnibonéi Elric-től kezdve (magyarországi megjelenés: 1993, Valhalla Páholy), Az igazgyöngy erődjén át (1996, Valhalla Páholy) a Stormbringerig.
A Del Rey kiadó 2008 és 2010 között megjelenő Elric sorozata (Chronicles of the Last Emperor of Melniboné) viszont a megírás sorrendjében tálalja az albínó hős kalandjait hat nívós kötetben. A kiadványok előszavára az angolszász fantasy prominens képviselőit kérték fel, mint például Alan Moore képregényírót vagy Walter Mosley és Michael Chabon írókat. Michael Moorcock rövidebb-hosszabb bevezetőkben emlékezik vissza azokra az időkre, amikor a történetek megszülettek, rengeteg plusz információval egészítve ki nemcsak a saját, hanem antihőse biográfiáját is.
A jeles művészek (John Picacio, Michael Wm. Kaluta, Steve Ellis, Justin Sweet) által illusztrált kötetekben a novellák és regények mellett helyet kaptak többek között képregény-forgatókönyvek, korabeli borítók, esszék és az ötödik kötetben egy Neil Gaiman novella (One Life, Furnished in Early Moorcock, magyarul megjelent a Tükör és füst antológiában) is, amely Moorcock munkássága előtt tiszteleg.
Sajnos magyar nyelven a fent említett két regényen kívül egyáltalán nem érhetők el az Elric sorozat darabjai. A Delta Vision kiadó 2006-ban elkezdte Michael Moorcock életművének kiadását, kezdve az Örökkévaló Bajnokkal, ám az albínó varázslóig már nem jutottak el.
Ugyan a Del Rey sorozata elsősorban rajongóknak készült, tele exkluzív, máshol meg nem jelent anyagokkal és grafikákkal, mégis bátran ajánlom azoknak is, akik még csak most ismerkednek a fantasy eme sötét gyöngyszemével.
A Chronicles of the Last Emperor of Melniboné kötetei:
1. The Stealer of Souls (2008. február)
2. To Rescue Tanelorn (2008. július)
3.The Sleeping Sorceress (2008. november)
4. Duke Elric (2009. március)
5. Elric In the Dream Realms (2009. október)
6. Swords and Roses (2010. december)
További információ:
- Michael Moorcock 2010. december 7-i fórumhozzászólása szerint az Universal stúdió, amely korábban megvette az Elric-történetek megfilmesítési jogát, nem akar mozifilmet készíteni. Ugyanakkor azt is megemlíti, hogy új lehetőségek bukkantak fel a láthatáron. Lehet, hogy Michael J. Bassett-re gondol, aki a Solomon Kane-t is rendezte?
Kapcsolódó linkek:
Michael Moorcock hivatalos oldala
Cikk John Picacio-ról a Swords and Roses megjelenése kapcsán
Művészek honlapjai:
John Picacio
Michael Wm. Kaluta
Steve Ellis
Justin Sweet
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
„Abban az időben ugyanis Conan és Frodo jelentették a fantasy hősöket, azaz a kevés mágia, kemény férfiak (hard fantasy) és a mitológiai gyökerekkel rendelkező, részletes világok (high fantasy) határolták be a műfajt.”
1961-ben? Ezt erősen kétlem. Egyébként kihagytad a lényeget: Elric az Eternal Champion egyik megjelenése, és mint ilyen végül a Rend oldalán harcol a Káosz ellen.
Egyébként tényleg megírási sorrendben érdemes elolvasni őket. A korai novellák sokkal jobbak (szigorúan IMHO) mint a későbbi regények.
Corum és a Harcikutya nekem szimpatikusabb, de tény, hogy valahol itt kezdődött. Azt viszont sajnálom, hogy magyarul semmi nem jelent meg a Hawkmoon sorozatból. Szerintem a Tragikus Európa az egyik legkarakteresebb Moorcock-világ.
Sam Reed: A Gyűrűk Ura 1954-ben jelent meg, és a hatvanas évek elején már jelentős műnek számított, főleg Angliában.
Sam Reed:
„1961-ben? Ezt erősen kétlem. Egyébként kihagytad a lényeget: Elric az Eternal Champion egyik megjelenése, és mint ilyen végül a Rend oldalán harcol a Káosz ellen.”
Elric, bár a jó oldalon szeretne lenni, de ott van a Viharhozó a lélekorzó penge, amit ha még jó ügy érdekébe is használt, akkor is Káoszt segítette vele. (Ha jól emlékszem ezt egyszer maga Arioch a Káosz ura is elmondja neki, de ebben lehet, hogy tévedek.). Továbbá a megölt lelkek a kard segítségével élet energiával táplálták az albínót, akinek az egészsége a varázsszerek használatával sem volt valami fényes és az igazi gyógyírt csak a Viharhozó jelentette. Pont ez a kapcsolat teremti meg történet igaz ellentmondásosságát. Elric mérhetetlenül utálja a kardot, de nem tud nélküle létezni. Pont ezért anti hős Elric, bár a szándékai jók, de tettei következményeit általában ártatlanok áldozatok is megszenvedik, ami további őrlődésre kényszeríti a bukott Császárt.
Az Örökkévaló bajnok (Eternal Champion) a Multiverzum teremtménye és nem jelenti alapból, hogy a Rendet szolgálja. Ott van például Corum herceg, aki épp úgy az Örökkévaló bajnok egyik megtestesülése, még is végzet a Rend isteneivel, mikor rájött, hogy a Rend urai épp ugyan olyan kegyetlenek tudnak lenni céljaik elérésében, mint a Káosz örült istenei. De ott van Erekose is, aki az egész emberiséget kiirtotta, mert úgy gondolta, hogy ha az emberiség nem tud békében megélni egy másik fajjal, akkor nem érdemlik meg az életet és inkább pusztuljanak.
Moorcock fantasy írásaiban ráadásul száműzte az általános jó és gonosz jellem rendszert, ami addig a Tolkien (high fantasy) vonulatra volt jellemző. Karakterei cselekedeteik lehetek rosszak, még ha az általuk vélt jó ügy érdekében is cselekedtek.
Raves szerintem nem csak konkrétan Conan-ra, hanem Robert E. Howard állttal létre hívott általános hard fantasy stílusra gondolt, ami számos Conan klónt is termelt. Egyébként itt egy részlet Kornya Zsolt A képzelet egy másik világa c. esszéjéből:
„A hard fantasy áradata a hatvanas évek végén – hetvenes évek elején szinte elöntötte a piacokat. Nevükben új, de írásaikban epigon szerzõk tömkelege tûnt fel (John Jakes, Lin Carter, L. Sprague de Camp, Alan Burt Akers).”
(A teljes esszé itt található: http://www.fantasycentrum.hu/old/VEGYES/fantasy.htm)
Ha már anti-hősök, akkor Michael Moorcock mellett Glen Cook Fekete seregét tudnám ajánlani. Az első krónika magyarul is megjelent, de beszerezhetősége sajnos igen nehéz, arról nem is beszélve, hogy egyelőre nem akarják se újra kiadni, se pedig folytatni a sorozatott.
Algeroth: nem szükséges az Eternal Championt bemutatnod.
Ami az epigonokat illeti: az általad idézett esszé is a hatvanas évek végéről beszél, ami nem éppen 1961. És még így is egy évtizedet téved. Másrészt de Campet Howard epigonnak nevezni komoly tájékozatlanságra utal. De ez nem meglepő, olvastam már azt is, hogy Leigh Brackett álnév és hogy a Weird Tales szennylap…
Algeroth:
Emlékeim szerint létezésével a Bajnok a Kozmikus Egyensúlyt szolgálja, mindegy melyik oldalon áll.
Egyébként a Rend isteneit nem Corum pusztította el, hanem (akaratától függetlenül) egy tette okozta azt.
Jaja, az az isten intézte el a Rendet csak úgy mellékesen, aki egy ideig az egyik kezét is kölcsönadta Corumnak… szerencsétlen herceg úgy értesült róla, hogy ez az entitás a harc után megemlítette neki, hogy „Ja, amúgy nemcsak a Káosz Isteneivel végeztem, hanem ha már ott voltam…”
Hawkmoonról is olvasnék szívesen egy ismertetőt. De az volna a leg jobb, ha végre itthon is kiadná valaki. Egyébként Elric és Corum könyvek is hiányosak és azt is jó volna végre magyarul olvasni, de sajnos nem sok rá az esély.
Tudna valaki javasolni egy még beszerezhető Elric gyűjteményt, ami teljes viszont az itt idézett hatkötetessel ellentétben kronológikus?
Volt egy „Elric Saga” című sorozat, amiben nem a megírás sorrendje, hanem Elric kronológiája szerint adták ki a történeteket. Szerintem most ez inkább csak antikváriumból beszerezhető. De valójában hasznosabb megírási sorrend szerint olvasni őket.
Megkérdezhetem hogy miért? Ha van rá nyomós ok, akkor beszerzem ezt az új sorozatot, csak volt olyan kritika, aki nem javasolta ezt kezdőknek….
Teljesen szubjektív vélemény: a korábban írt történetek sokkal jobbak. Így jobban rászoksz 🙂
„Algeroth:
Emlékeim szerint létezésével a Bajnok a Kozmikus Egyensúlyt szolgálja, mindegy melyik oldalon áll.
Egyébként a Rend isteneit nem Corum pusztította el, hanem (akaratától függetlenül) egy tette okozta azt.”
Igen, ott van a pont! 😀
Elnézést rosszul emlékeztem, már régen olvastam a könyvet, tényleg nem Corum, hanem az isten keze végez a Rend uraival!