Mi teszi a művészetet, kérdezhetnénk az első két rész ismeretében (is), és a legsablonosabb válasz rá az, hogy az idő(tlenség). Iszonyatos nagy műveket elfelejthettünk, amelyek a maguk korában a csúcsot jelentették (kézfeltartással jelezze, akinek tetszett pl. a Szigeti veszedelem), vagy annak tartották, mára azonban valamiért nem bírnak különösebb jelentőséggel a befogadó számára (nyelvezet, téma, rossz életkorban találkoztunk vele stb.). Iszonyatos nagy műveket emeltek utóbb piedesztálra, amelyekről a saját korában senki nem tudott (a szerencsétlen sorsú Vincent van Gogh-ot ma mindenki ismeri, míg életében egy képet tudott eladni).
Nem az idő teszi, nem is a kánon, amelyik beemeli, vagy éppen örök időkre kivégzi, nem is attól lesz valami művészi, mert ismert, vagy mert tananyag. Hanem attól, hogy képes-e úgy reflektálni a saját korszakára/az egyén érzéseire, látásmódjára, hogy akár évezredek távlatából is képes hatni ránk. Ez nem is olyan egyszerű, hiszen a világ változik, a hatalom időről időre átrendeződik, és az emberek mint közösség felfogása is átalakul (bár nem vagy nem feltétlenül fejlődik). A legnagyobb művek képesek megörökíteni valamit, amit felfoghatatlanul hosszú idő elteltével is ugyanúgy elismer és értékel a közönség, sőt, lehet, hogy csak később nő fel a vátesz alkotó műveihez, mondanivalójához.
Az egyedfejlődés megismétli az evolúciót, szól a biológiai tétel, és ez igaz az egyes befogadóra is: ahogy öregszünk, hajlamosak vagyunk komolyabb, elvontabb, absztraktabb témák felé fordulni, már nem feltétlenül szórakoztatnak a kertitörpék, olykor Laokoón-szoborcsoportokra vágyunk. Megkapjuk-e ezt a fantasztikumtól?
Arra kérnél, ne is mondjam tovább, elfogadjuk, hogy a fantasztikus történetek (és a képek) jó része tényleg sablonos, unalomig ismételt elemekből áll, de azért van, ami nem. Van, ami másabb annál. Vajon több is?
Jöjjön végre a nagy DE. Legalábbis mi, akik rajongunk a fantasztikumért, netán magunk is műveljük alkotóként, nagyon is szeretnénk ezt a DE-t hallani, nem igaz? Verni a mellünket, hogy márpedig mi birtokában vagyunk A TUDÁSNAK (a történetben mindig van egy kiválasztott, ugye?), hogy az irányzat igenis (csak azért is) több mint giccs, több mint kommersz tömegszórakoztatási termék.
Szerintem a rajongóknak minderről valójában a legkevesebb fogalma van.
Gobelin giccsparádé
Az emberek többsége, anélkül, hogy tudatosodna benne, vonzódik a kertitörpékhez (a giccs megjelenési formáihoz), mert egyszerű befogadni. Rohanó világunkban nincs időnk leülni és elmerengeni az élet nagy kérdésein, viszont kell valami a falra, ami jól néz ki, mondjuk egy tájkép a legközelebbi „ázsiacenterből”. Abból baj nem lehet, mindenki szereti a természetet, nem igaz? Művészeti galériák kínálatában a mai napig szerepel a gémeskutas naplemente rohanó magyar musztángokkal, de sokaknak bejön az idilli parasztház, előtérben mosolyogva földet túró, kiöltözött napszámosokkal. A zöld fűben gombolyaggal játszó kismacskákat ne is említsem, de falainknak gyakorta díszei a túlburjánzó virágcsendéletek, a tükörfelületre festett Mucha-plakát reprodukciók, a bibliai témájú, ismert festményekről másolt gobelinek is… (Széles, míves aranykeretben lehetőleg.) Na, ismerős valamelyik a nagyi házából?
A természet azonban végtelenül kegyetlen és kiszámíthatatlan, a parasztság élete minden volt, csak leányálom nem, és a valóságban a kismacskák sem mindig ilyen játékosak. Ha ezt a fantasztikum nyelvére fordítom le: „imádom Vallejót, tehát szeretnék a falra valami olyat, amin pucér (tündér)hölgy pózol.” Mivel Vallejo jobbára megfizethetetlen, az elkötelezett fantasy rajongó megelégszik azzal, hogy egy másik, Vallejo stílusában alkotó, hazai művésztől vásárol képet/letölti és kinyomtatja Vallejo festményét/megveszi az „ázsiacenterben” vagy a brit áruházláncban plakát formájában stb. Sőt! Akadnak, akik szeretnék magukat hősként, amazonként viszontlátni, ezért fényképet bocsátanak az alkotó rendelkezésére, aki – éppen úgy, mint a nagyvárosok utcai portrérajzosai – megkérdőjelezhetetlen rajzi tudással odavarázsolja a megrendelőt a képzeletbeli helyszínre. A megrendelőből így lesz várúr/Sárkányölő Szent György/lepkeszárnyú tündér-királykisasszony/lézerpisztolyos Han Solo stb. az erdei/sziklás/jövőbéli helyszín stb. kivétel nélkül plakátszerű háttere előtt. Egy a lényeg, legyen minél szebben kidolgozottabb az arc, a ruházat, a fegyverzet. Sajnos ez a beállítottság azt eredményezi, hogy számukra a technikai tudás, a fotórealisztikus ábrázolás és az anatómiai hűség jelenti a művészi fokmérőt.
A DE-nél tartottunk.
Az Imazine szerepjátékos magazin 2002-es, 37. számában Matt Stevens felteszi a kérdést Brilliance & Dross in RPG Artwork c. cikkében, hogy vajon eljön-e valaha is az az idő, hogy a manapság készülő (szerepjátékhoz köthető) fantasztikus témájú képekből kiállítást rendezzenek? (Mint ahogy azt tették 2002-ben a 20. század elején kiadott ponyvaregények borítóival). Elismerik-e majd – legalább utólagosan – a fantasztikus irányzat nagyságait, amit manapság csak egy szűk réteg értékel? Vagy nem lesz belőle más, mint kultúrtörténeti érdekesség?
Matt Stevens is tudja, hogy „hónapokig elvitázhatnánk azon, mi tesz egy képet naggyá.” Mindenesetre szerinte egy maradandó, művészileg is értékelhető alkotás nem írható le egyszerűen, kérdéseket fog generálni, melyekre nem adhatók sablonos válaszok. Ezt a nagyságot sokféleképp el lehet érni, pl. szokatlan nézőpont/szokatlan ábrázolásmód, nem hétköznapi tárgy, vagy hétköznapi tárgy szokatlan környezetben, szürreális elemek használata – egyszóval, ami megragadja és nem ereszti a tekintetet.
Lockwood egy törpéje. Stevens nem fél a tabudöntögetéstől
A szerző arra „vetemedik”, hogy Todd Lockwood rajzait kritizálja: „tökéletes technikai megvalósítás, lélek nélkül”. Vitába lehet szállni Stevensszel, hogy kérem, ezek csak egy szerepjátékos könyv illusztrációi, arra szolgálnak, hogy a játékosok minél jobban el tudják képzelni a hőst, a karaktert (mint a hívők a templomban a szenteket). Nem akar ez semmiféle mély jelentéstartalmat közvetíteni, a kép egyszerű alkalmazott művészeti termék.
Stevens azonban rámutat, hogy Lockwood törpéje az ég egy adta világon nem különbözik A Gyűrűk Ura, vagy a Dragonlance puhafedeles borítóiról ismert törpéktől: „Egy átlagosan alacsony, zömök fickó szakállal. Na és?” (Kegyetlenség lenne megjegyezni, hogy átvitt értelemben a kertitörpékkel is meglehetős rokonságot mutat?) Stevens – ahogy én Vallejo kapcsán – egyetlen percig sem vitatja Lockwood rajztudását, sőt. Arra jut, hogy amióta a szerepjátékkiadás valóságos iparrá vált, rengeteg briliáns alkotó dolgozik és ontja a jobbnál jobb rajzokat, festményeket, illusztrációkat – és mégis, soha nem adtak ki ekkora mennyiségű középszerű („ordinary”), mondjuk ki, semmitmondó művet, mint manapság.
Azt hiszem, a szó, amit Matt Stevens is keres, az eredetiség. A cikksorozat negyedik, befejező részében ezzel, és Stevens meglátásaival folytatom.
További információk:
Matt Stevens Brilliance & Dross in RPG Artwork, Imazine, 37/2002.
Hozzászólások
[lorinczy_judit további írásai]
Az Imazine 37 a korábbi számokkal ellentétben sajnos már nem elérhető az eredeti címén. Korábban megpróbáltam kapcsolatba lépni a szerzővel (magyarra akartam forddítani a cikkét), de elérhetetlen volt. Talán nem lenne olyan nagy probléma, ha az SFmag-on letölthető lenne a PDF (szükség esetén van példányom).
elgabor: erre magam is gondoltam, de ha a szerző nem elérhető, nem tudom, miként tehetnénk itt közzé. 🙁 (Talán mást megpróbálunk az Imazine-ből).
A példány nálam is megvan PDF-ben; egyébként amikor rákerestem a neten, azt láttam, hogy külföldön is több olvasó hiába keresi.
Jól kanyarog a cikksorozat, köszönet érte – vagy várjam ki a végét? 🙂
Egy apró gondolat jutott eszembe közben: vajon ami kérdéseket tud generálni, nem lehet giccs? Gyanús nekem, hogy van jó ideje egy irányzat, ami a kérdésgeneráló-giccs kategória.
nimandi: a giccs – ahogy írtam is – sajátosságaiból adódóan nem képes elgondolkodtatni, ill. felszínes marad. Azt, hogy az SF-en belül mennyi ezeknek az aránya, nem tudom, valószínűleg sok; de nem mind az (és ezzel azt sem mondtam, hogy ami nem giccs, rögtön maradandó, értékes művészetnek tekinthető). A problémát abban látom, hogy éppen a tematika legnagyobb giccsgyárosával azonosítják az egészet (lásd II. rész).
Természetesen a konklúzióm a IV.-ben lesz benne, azaz holnap. 🙂
„sajátosságaiból adódóan nem képes elgondolkodtatni”
az a bajom az egész giccsesdivel, hogy ez az elgondolkodtatás szerintem majdnem ugyanannyira szubjektív dolog, mint az, hogy szép/nemszép
tapsi: ennek érzékeltetésére elemeztem – igaz, csak néhány mondatban pár festményt a II. részben.
A szubjektivitás miatt lehet, hogy ez az egész hiábavalónak és értelmetlennek tűnik, és nyilván vannak első látásra nehezen eldönthető esetek. Mindenesetre az a mű, amiről valójában nincs mit mondani, aminek nincs üzenete, szerintem gyanús.
(Ezt szubjektivizálhatjuk, hogy kinek mi számít üzenetnek – nos, emiatt is írtam, hogy az emberek többségének a giccs bejön).
Jud: a szubjektivitás miatt ugyanaz az alkotás lesz valaki számára mű, a másiknak műanyag, tehát ezek a hatások nem önmagukban léteznek, még csak nem is szubjektív, de megfogalmazható dolgok, hanem szerintem az alkotás működtetésének, egy folyamatnak az eredményei, hordaléka (a gobelin játszó cicusai akkor, ha már hatodszorra látod, és aznap valamiért másra vagy fogékony, giccsből komoly jelentéshordozóvá válhatnak).
Talán nem a giccs jön be az embernek, hanem a legtöbb emberben a giccs definíciójához közelítő alkotások hasonlóan működnek. Nem merném azt mondani semmire, hogy nem képes elgondolkodtatni senkit. Talán az a giccs, amelynél sokkal, de sokkal könnyebb úgy befogadni, hogy nem marad utána semmi nyom, vagy ami marad, az életet eltakaró vacak, nem is hazugság, csak aránytalan kendőzés. Kényelmesebb ezt megélni, de nem kényszeríthet erre az alkotás, max. nagyobb esélyt adhat rá.
Én azon tűnődöm, hogy egy 300 éve élt főherceg művészi portréja pl. milyen mondanivalóval bír számomra, de nem igazán tudok rájönni…
nimandi: ez a jelenség visszafelé is igaz, ha dekoncentrált vagyok, fáradt, nem biztos, hogy valami „mélyértelmű” dologra vágyom, hanem inkább könnyedebbre – akkor arra vagyok fogékony, ez természetes, ez azonban időleges állapot, és ettől még a giccs giccs marad.
noro: A legjobb portrék mesélnek az illetőről, nem csak a hétköznapi beosztásáról, hivatásáról (főherceg? Gazdag kereskedő? Orvos?), de a szellemiségéről, a lényéről, a jelleméről. Sőt, adott esetben maga a művész véleménye is benne van, rafináltan, burkoltan. A festő elrejthet jelképeket – amiken máig vitázik a művészettörténet -, pl. Van Eyk Arnolfini házaspár c. festményén annyi a talány, a rejtett és kevésbé rejtett bennfentes „poén”, hogy felsorolni is nehéz őket. (Kezdve a tükörrel a kép közepén, amiben a néző kvázi saját magát láthatja – egyszerűen zseniális az egész).
E festményről a mai napig végeláthatatlan elemzések folynak, pedig „csak egy portré egy házaspárról, megrendelésre”(!) 1434-ből(!).
Vagy ott van Velazquez (17. század), hogy egy nagyon ismert nevet mondjak. Velazquez mindenkit lefestett a korabeli spanyol királyi házból, nem csak a munkaadóit, de az udvari bolondokat is. Szerencsétlen nyomorékokat, szellemi fogyatékosokat – ezeket a megrázó portréit sajnos csak albumokban volt módom látni, de még így, nyomtatásban is elementáris erővel hatnak.
Az egyik udvari bolond egy törpe ember. A szeme csillogásában benne van az a mérhetetlen szomorúság, amit érez, és egyszerre van jelen Velazquez együttérzése. Az a kép a világ egyik legnagyszerűbb festménye.
Leonardo Mona Lisája már szinte elcsépelt, máig ható csoda. Vermeer, Rembrandt, Van Gogh – portrék, önarcképek, „csak képek”, vagy elképesztően őszinte (ön)vallomások? Goya képes volt arra, hogy úgy fessen valakiről portrét, hogy a külső szemlélőnek feltűnjön az illető valamely közismert, tipikus, erkölcstelen vonása. Olyan elvont jellemvonások, mint az önzés, önteltség…
A portréfestészet – mint minden, ha jól csinálják – az egyik legizgalmasabb műfaj.