Peter S. Beagle a világhírű Az utolsó egyszarvú után majd’ húsz évig nem írt regényeket, csupán novellái és tényirodalmi munkái jelentek meg, illetve forgatókönyvíróként és újságíróként dolgozott. A hosszú szünet után először a The Folk of the Air című könyvvel rukkolt elő, majd ezt követte bevallottan legkedvesebb munkája, A fogadós éneke, amely egy versből nőtt ki. Egyik legerősebb művének bizonyult; ugyan leginkább a klasszikus, középkori környezetben játszódó fantasykhez hasonlít, Beagle sajátos látásmódja, a történeteket átható mély érzés és megértés mégis egyedivé, különlegessé teszi a történetet. Bár a világhoz nem tartozik lexikon, térkép, de még csak név sem (maga Beagle is úgy emlegeti, hogy „a fogadós világa”), semmi mással nem összetéveszthető. Elejtett megjegyzésekből, folklórra és szokásokra tett utalásokból, különös lények történeten átvonulásából rajzolódik ki a birodalom, a kötöttségek hiánya és a mozaikszerűség pedig a mese szabadságát erősítik.
Nem véletlen, hogy A fogadós éneke egyike azoknak a Beagle-könyveknek, amelyek világába a szerző visszatért (ez még Az utolsó egyszarvúval és a Farrell-történetekkel fordult elő, ahol az erős szereplők követeltek maguknak folytatást), előbb A karakoszki varázsló című kötetben, majd néhány antológiában és magazinban megjelent novellában – és most az illusztrált exkluzív kötetként kiadott Returnben, amely bizonyos szempontból pontot tesz egy írásokon áthúzódó történet végére.
A fogadós énekében megismert Szoukian ebben az elbeszélésben visszatér arra a helyre, ahonnan menekülése után a trióban járó, alig emberi vadászokat küldték utána. A Quarry című novellában megismert előzmények és maga az alapregény után nem kevés várakozással néztem a történet elébe: mind az a hely, mind a puszta kézzel gyilkoló vadászok lénye olyan magyarázat nélküli rejtély volt eddig, amely az ismeretlentől való félelem táplálásával gerjesztett kíváncsiságot és elvárást egyaránt. A kíváncsiság a Return elolvasásával kielégül – de vajon az elvárások is teljesültek-e?
A sok korábbi utalás, a szereplőkön érezhető félelem és a titokzatosság mind-mind olyan írói eszközök, amelyekkel az olvasó csapdába ejthető – elvárásainak azonban nehéz megfelelni, mert a bizonytalan, elképzelt borzalom mindig erősebb, mint a napfénybe kirángatott titok. Ezt maga Beagle is megsejthette, mégis megkísérel elvarázsolni bennünket: a vadászok létének titka bizarr és váratlan, illik a világhoz, amely sosem kínál kézenfekvő megoldásokat.
A nyitás ismerős terepre visz: Szoukian néz szembe három vadásszal, ám a megszokott forgatókönyv helyett – amikor a három üldöző egyesével ráront az üldözöttre – a harmadik vadász a másodikra támad, majd maga is meghal, utolsó szavaival egy fát emlegetve. Ez a furcsaság, a vadászatban beálló deviancia az utolsó cseppnek bizonyul: Szoukian elhatározza, hogy visszatér a kolostorba, ahonnét egykor elszökött, megfejti a titkot és egyúttal gondoskodik arról, hogy soha többet ne kelljen menekülnie.
A fogadós énekéből már ismert női álcában tér vissza arra a helyre, hátha ki tudja csalni a szerzetesekből a fa és a vadászok titkát, ám kudarcot vall; megmenekülése pedig nem csak rajta múlik. A cselekmény ezúttal nem tartogat nagy meglepetéseket, bár Szoukian szokásos pimasz, felvágott nyelvű önmaga, merész és egyúttal gáláns szökési kísérletei biztosan mosolyt csalnak sok olvasó ajkára.
Az elbeszélés végén szembekerül egymással a két ellenfél: az üldöző és az üldözött, akik immár a szó legszorosabb értelmében egymást definiáló teremtmények. Szükségszerű, hogy Szoukian és az ellenség – akit (amit) nem nevezek meg, nehogy lelőjem a poént – összecsapjon, és az egyik halálával valamit a másik is elveszítsen.
A győzelem nem hoz magával diadalt – noha Beagle-nek nem sikerült az elbeszéléssel meglepnie, elkerülhetetlen volt ez a lezárás, amely nem csak ezt a történetet, de bizonyos szempontból sok másikat is elvarr. Az elvárásoknak érzéseim szerint nem sikerült maradéktalanul megfelelnie, de ez jórészt köszönhető a felfokozott várakozásnak, amit a korábbi írásokkal felépített. Mégis megelégedettség tölt el, ha arra gondolok, hogy végre fellebbent a fátyol egy majdnem két évtized óta lebegtetett titokról.
Nem tudom, ezután visszatér-e még Beagle a fogadós világára. Jó lenne, mert számtalan felderítetlen szeglete van még, és sok rajongót szerzett magának. Valami azonban azt súgja, azoknak a meséknek a főszereplője már nem Szoukian lesz.
További információk:
- Amennyiben még nem ismered Peter S. Beagle munkáit, a Return előtt mindenképp olvasd el a magyarul is megjelent A fogadós énekét, ahol megismerkedünk a szereplőkkel.
- A Quarry című novella az In Line Between című kötetben jelent meg, Szoukian és a róka találkozását beszéli el.
- Ha Lalról szeretnél olvasni, keresd a We Never Talk About My Brother kötetet.
Kapcsolódó linkek:
Hozzászólások
[hanna további írásai]
Remélem a Delta egyszer eljut odáig, hogy ezt is kihozza magyarul, mert a Beagle életmű eddig megjelent kötetei szerintem nagyon szépre és igényesre sikerültek. (Tudom, tudom, olvastam a tanuljunk angolul cikket és olvasok is angolul, de akkor is jobban szeretek magyarul olvasni. 🙂 )
A fogadós világa tényleg varázslatos, de nekem az etalon mégis az egyszarvú – talán azért, mert azt olvastam tőle először. Ami viszont nagyon tetszett a Fogadós énekében, az a nézőpontok állandó váltakozása – valami zseniálisan van megírva.
Amúgy furcsállom, hogy milyen kevesen ismerik őt hazánkban, pedig érdekes és egyedi stílusa van, és élvezetesek a történetei.
Köszönöm a recenziót, mert sikerült elsiklanom a megjelenés fölött. 🙁
Hát még én mennyire szeretném fordítani! 🙂 Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy ami regénye még hátravan, azokkal kapcsolatban folyton átírást és javítást emleget (amit viszont még nem végzett el), így legfeljebb a novelláival tudna a kiadó előrehaladni.
Felkeltetted a kíváncsiságom…meglehet egyszer majd ezt a kötetet is megrendelem. A borító pedig gyönyörű.
És csatlakozom azokhoz, akik szeretnének a Deltától újabb Beagle-t 🙂