Kétszeresen is különleges történet az Alekszandra és a teremtés növendékei. Egyrészt, mert a toposzok peremén egyensúlyozó panelek a regény előrehaladtával egyedi és új hátteret tárnak fel, amely alapjaiban rengeti meg iskola-fantasyről alkotott elképzeléseinket. Másrészt, mert az ismerős, gyerekkorunkba kódolt kulturális emlékeket felélesztve olyan varázslatos és lenyűgöző történetet mesél el, amely ízig-vérig kelet-európai, ami igazán a miénk.
Az ukrán szerzőpáros 1994 óta ír és publikál közösen fantasy és sci-fi (ők M-realizmusnak nevezik) regényeket és novellákat. Szinte valamennyi kapott már valamilyen díjat, és 2005-ben az Euroconon a legjobb európai sci-fi íróknak kiáltották ki őket. Az Alekszandra és a teremtés növendékeit olvasva méltán kaptak elismerést.
A fülszöveg Harry Potterre tett utalása (ami talán az elmúlt évek egyik leginkább elkoptatott reklámfogása a könyvkiadásban), a mesekönyves – Valaki és a valami valamije – cím (az eredeti egyszerűen Vita Nostra, és tökéletesen megfelelt volna a magyar kiadásnak is) valamint a szép, de a könyv lényegét messze elkerülő borító mindent megtesznek azért, hogy a potenciális olvasók csak véletlenül vegyék kézbe a regényt. Pedig érdemes.
Már a felütés is szürreális: a tengerparti nyaralóhelyen édesanyjával egyedül üdülő Alekszandra (Szaska) Szamohina arra lesz figyelmes, hogy egy sötét szemüveget viselő férfi figyeli őt, és hiába menekül előle, a napja megismétlődik. Aztán újra és újra, mindaddig, míg nem teljesíti a férfi által rá szabott feladatot. Szaskának valójában nincsen választása: ha nem tesz mindent pontosan úgy, ahogy az idegen kívánja, akármilyen értelmetlen és különös is legyen a parancs, a családjával valami szerencsétlenség történik. Segítséget nem kérhet senkitől, így aztán hamarosan már a vonaton ül, hogy a távoli Torpába utazzon, ahol elsőévesként különös tanulmányok és hátborzongatóan bizarr diáktársak várják.
Szaska számára a szakma, amelyet tanulnak, ugyanolyan értelmetlennek tűnik, mint a korábbi feladatok. Nem tudja, mi végre tanulnak, csak azt, hogy ha nem tesz meg minden tőle telhetőt, akkor fizetnie kell érte, és ugyanebben a cipőben járnak a társai is. Miközben félig-meddig normális kelet-európai diákéletet él a lerobbant kollégiumban, ahol radiátoron szárítják a fehérneműket, melegvíz csak bizonyos időnként van, az ablakon bevág a szél, és ahol éjszaka tisztán lehet hallani a szomszéd szobákból a csoszogást, ordítozást vagy gitárszót, hétről hétre meg kell küzdenie a céltalannak tűnő, ám névtelen fenyegetést hordozó gyakorlatokkal, amelyek kezdik az ő elméjére is kifejteni hatásukat.
A regény cselekményéről ennél többet lehetetlen anélkül elárulni, hogy egyúttal ne tenném tönkre a mű élvezetét. Szaskával együtt kapjuk meg a válaszokat, apránként döbbenünk rá, hogy mi is a torpai főiskola létezésének titka és miért tanítják ilyen kíméletlenül a tehetetlen, zsarolással fegyelmezett diákokat. Mivé válnak, válhatnak, ha elvégzik az iskolát.
A magyarázat mellbevágóan egyedi, és a regény teljes szerkezete, a szereplőkben lezajló változások mind-mind ennek az apránként kirajzolódó háttérnek vannak alárendelve, hogy végül Szaska rendeltetése is kiderüljön, és az utolsó mondat feltegye az i-re a pontot.
A hangulat egyszerre nyomasztó és ismerős; az ábrázolt orosz diákélet olyannyira valóságos, hogy szinte érezzük orrunkban az olcsó paradicsomos szardíniakonzerv szagát, a kincstári takaróhuzat durvaságát és a vizsgaidőszak kínjait. Mindez még inkább erősíti azt az érzést, hogy ez a regény nekünk szól: ilyen a mi ifjúkorunk, a mi világunk fantasyje, nekünk nem jár Roxfort, lakoma és kviddics, viszont tudjuk, milyen az, amikor mindenért valamivel fizetnünk kell.
A regény egyik fő témája az identitás és annak nem csupán keresése, de felismerése is. Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? Ahogyan Szaska alkotóelemeire szedi szét személyiségét, hogy megvizsgálhassa és azt összerakva újjászülessen, mi is eltöprenghetünk azon, vajon valóban tisztában vagyunk-e személyiségünk határaival, elég szilárd-e annak magja. A másik, az egész történetre kiható téma a nyelv.
Szaskának az élete fordul a visszájára, és ahogy követjük átalakulását, úgy változik meg a mi szemléletünk is arról, hol vannak énünk határai, mivel és hogyan definiáljuk saját magunkat, mitől vagyunk emberiek – és meddig maradhatunk azok.
Bravúrosan megírt, friss és ötletes regény az Alekszandra és a teremtés a növendékei, amely még sokáig foglalkoztat, valahogy úgy, mint a benne szereplő gyakorlati kézikönyv: az elolvasása után érezzük, ahogy hatni, munkálni kezd bennünk, és apránként megváltoztat.
Hazánkban a Metropolis Media adta ki, és remélhetőleg a jövőben olvashatunk még a szerzőpárostól. Én már most, januárban tudom, hogy 2011 egyik meghatározó könyvélménye a számomra.
Érdekességek:
- Marina Gyacsenko sikeres színésznő volt, de már akkoriban is írt gyermekkönyveket.
- Szergej Gyacsenko korábban pszichiáterként dolgozott és forgatókönyveket írt, többek között – Marinával közösen – a 2008-as Lakott szigetét is, amely Arkagyij és Borisz Sztrugackij regényének feldolgozása.
Linkek:
Marina és Szergej Gyacsenko oldala a Russian Science Fiction & Fantasy oldalon
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
A „csomagolás” alapján tényleg nem gondoltam, hogy ez nekem való lehet, de ez az ismertető most nagyon meghozta a kedvem.
Én is azok közé tartozom, akiknek mások ajánlották a könyvet, mert magamtól nem hiszem, hogy elolvastam volna. És tényleg nagyon jó, bár nekem néha döcögött a fordítás.
Harry Potter emlegetése rossz reklámfogás, hiszen aki ezért veszi meg, elég nagyot csalódik – viszont továbbra is fenntartom, hogy ha van káeurópai HP, akkor az olyasmi lehetne, mint ez, sötét, elvont, időtlen (és a kollégiumban csöpögnek a radiátorok).
A borítókat elnézve azért máshol sem sikerült megtalálni a megfelelőt. A lengyel nagyon hangulatos, de szerintem az is félrevezető.
Ez a kedvenc Metropolis Mediás könyvem, pedig van pár jó:)Messze a legmélyebb.
nekem is az egyik kedvencem:-)
(nem csak a Metroplis könyvek, hanem úgy általában a fantasyn belül is
Engem némileg a Hétfő szombaton kezdődikre emlékeztetett. Lehet, hogy aki Torpában végez, az később a Bovatkiba megy dolgozni? 🙂
Engem is elvarázsolt, és bevallom, egy idő után nem tudtam pontosan megmondani, mi zajlik a könyvben, milyen szinten, milyen síkon, és voltaképp pontosan mi is történt a végén, de azért rendben volt így, vagy így volt rendben? Azért a fordítás nekem is gyanús kicsit.
Bovatkiban pedig azért vidámabb emberek dolgoztak. 🙂
Én is írtam egy ismertetőt a könyvről és bátran ajánlom mindenkinek. Elképesztően erős és egyedi hangulat van könyvnek, ami magával ragad bárkit, aki szereti az igényes irodalmat. Ami pedig külön tetszik az a történet vége annyira erős mind logikailag mind érzelmileg, ami szinte páratlan és tökéletes. Még Guy Gavriel Kay „Ysabel”(erről a kötetről most írok ismertetőt) című könyve volt hasonló hatással rám az utóbbi időben a „Hajszőnyegszövők” mellet.:-)
Csatlakozom a rajongókhoz. A sötét sebessége mellett ez a másik nagy kedvencem az MM könyvek között. Érdemes odafigyelni ezekre az orosz író-pszichiáterekre! Ráadásul hogy hasonlítanak egymásra 🙂
Én pont a hétvégén olvastam el, nagyon tetszett, egészen a végéig, ami nekem egy csöppet csalódás volt. Mondják, hogy nem a cél fontos, hanem az odavezető út, de azért addig húzta a rejtélyt és a misztikumot az írópáros, ami után a vége nekem kicsit kusza volt. Ettől függetlenül azért nagyon jó könyv, amolyan Végjáték és Éjszakai őrség keverék.