Murakami Haruki az egyik legismertebb japán szerző nyugaton, amelyben közrejátszhat, hogy elbeszélésmódban és motívumokban is sűrűn nyúl az európai–amerikai kultúra felé. Szépirodalmi körökben divatos kérdés boncolgatni, hogy ponyvát ír-e vagy csak egy hajszál választja el a Nobel-díjtól, mert a népszerűséggel együtt mintha elkezdett volna tömegcikké válni. Persze a címkék lényegtelenek, az egyetlen mérce a könyvek minősége, arra pedig nem lehet panasz.
Geopen Könyvkiadó, 2009
A kurblimadár krónikájának főhőse, Okada Toru felmondott a munkahelyén, ezért az otthoni tevékenységekben teljesedik ki: tisztítóba viszi a felesége ruháit, spagettit főz és elveszett macskájukat keresi a környéken. Nem sokat gondolkodik, nincsenek céljai. Amikor azonban a felesége egyik nap munkába indul, és többé nem jön haza, a parfümje illatát és kérdések tömkelegét hagyja Okadára.
Miközben megpróbálja megérteni, mi miért történt, mintha bekapcsolna egy mágnest, amivel maga köré gyűjti Tokió legfurcsább figuráit. Kanó Málta és Kanó Kréta jósok, akik az identitásukat görög utazásuk során találták meg. Kaszahara Mei egy iskolakerülő tizenéves lány, aki unalmában a halált kísérti, és egy parókagyártó cég alkalmazásában kopaszokat számol a városban. Szerecsendió és Fahéj (anya és fia) szintén misztikus vállalkozásban dolgoznak. És persze ott van a kurblimadár, akit nem lehet megpillantani, csak fülsértő éneke bukkan fel a történet különböző pontjain. A látszólag széttartó szálak pedig összefutnak az eltűnt feleség politikus bátyja, Vataja Noboru körül.
Mivel tipikus mágikus realista regényről beszélünk, kár lineáris és világos történetet várni, amiben a szereplők eljutnak A-ból B-be. Az idő körkörös, hurkos, cikázó. A természetfeletti eseményekre nem csodálkozunk rá, azok csak vannak. A jelenetek gyakran szimbolikusak, így az olvasó hiába szeretne magyarázatokat, nem fontosak. Az egyetlen, ami fontos, hogy kézen fogva Okada Toruval megértsük őt magát, mint személyt. Az elmélkedésre a legjobb hely a szomszéd telken ácsorgó kiszáradt kút, amelynek fenekéről felnézve egészen más perspektívát kapnak a dolgok.
Murakami kedvenc motívumai mind megtalálhatóak a regényben, mintha a közel ezer oldalas monstrum egyfajta összefoglalás lenne. Az elbeszélés módja a tőle megszokott E/1, a főhős ismét magányos figura, aki a kívülállók rezignáltságával szemléli saját életét. Láthatunk görög mítoszokból ismert alvilágjárást, de Murakami felhasználja a saját szimbólumait is: a mindig változó, többértelmű macskát (Kafka a tengerparton), a személyiség és a test meghasadását (Szputnyik, szívecském!), a kút, a víz és az elmerülés gondolatát (A világvége és a keményre főtt csodaország).
Két témát érdemes még kiemelni; az egyik a szexualitás. Murakami tabu nélkül ír róla, ami manapság persze
rendkívül divatos, példányszámnövelés érdekében egy-két leszbikus ágyjelenet minden regénybe belefér – de Murakami nem hatásvadász és nem öncélú. Prózája tárgyilagos, mintha minden szót patikamérlegen adagolna, a legmegfelelőbb pillanatban vált a bűnügyi jelentések rideg stílusára, hogy megbotránkozást vagy undort váltson ki az olvasóból. Extrém párkapcsolatokat jelenít meg: bátran ír vérfertőzésről, telefonszexről ismeretlen nővel, azonos neműek vagy nagyon fiatal és idős ember viszonyáról. Már a felütés is groteszk, hiszen Japánban még kevésbé elfogadott, hogy egy férfi vigye a háztartást, és a feleség legyen a kenyérkereső.
A regényt többször megszakítják látszólag oda nem illő, novellaszerű háborús történetek. Egy idős veterán és Szerecsendió megelevenítik a második világháború utolsó napjait és egy szibériai kényszermunkatábor életét. Végignézhetjük, hogy nyúznak meg egy embert fejbúbjától a sarkáig, vagy hogy végeznek a focistamezben szökni próbáló kadétokkal. Eleinte bosszantottak ezek a kitekintések, aztán hamar rájöttem, hogy a legjobb epizódokat kapjuk meg így. Itt is ki kell emelni, hogy nem öncélú brutalitásról van szó, a jelenetek nagyon is a helyükre kerülnek, ahogy Murakami véleménye is a háború értelmetlenségéről.
Ha valaki most kezdené az ismerkedést a szerzővel, nem ajánlanám a Kurblimadarat (talán kezdje inkább a Kafka a tengerpartonnal). Túl szerteágazó, és még több kérdést hagy homályban, mint más regényeiben. A belső, elsőre eseménytelennek tűnő cselekmény viszont ne riasszon el senkit, a szöveg olyan gördülékeny, hogy egy ültőben végig lehetne olvasni, ha nem lenne ennyire vaskos.
Vegyünk nagy levegőt, és merüljünk el Okada lelkének kútjában!
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája, Geopen Könyvkiadó, 2009
További információk:
- 1995-ben A kurblimadár krónikája megnyerte a Japánban igen rangosnak számító Yomiuri irodalmi díjat
- Tavaly jelent meg 1Q84 című regénye, amely Orwell disztópiájára utal. A jelenleg három kötetes sorozat első része hamarosan magyarul is olvasható
Hozzászólások
[charon_ további írásai]
